Bacsó Péter, és mások ürügyén.

   - Kaptam egyszer egy vastag stencilezett valamit, szinte újat, alig használtat. Akitől kaptam mámorosan, csillogó szemekkel nyomta a kezembe. Neked hoztam - olvasd el, a Tanú forgatókönyve. Fiatal srác volt /a néhány év korkülönbség is számított/, munkatársam volt a József Attila műv. központban. Gyanakodtam kissé mert elég különös társaság vette körül. Szerintem valamely tagja a szines kis közösségnek lopta valahol filmesek közelében.

   - Beleolvastam, de roppant zavart a "stílusa", mert valóban forgatókönyv volt, itt ott bejegyzésekkel áthúzásokkal, és nem nagyon tudtam kiolvasni belőle a valódi történetet. A film már régen elkészült akkor, de betiltották a srác szerint, én meg azt keresgéltem mi okból és miért tehették? Nem értettem a mámorát amivel a kezembe nyomta. Főleg néhány jelenetet tartottam túl elnagyoltan gyávának, és ezt tiltották volna be?

     - Persze nem gondoltam az elvtársak rémült óvatosságára. A szellem maradjon csak a palackban, az irónikus csipkelődő szellem meg annál inkább. Komolyság, tartás és kitartás, előre a lenini úton ez a lényeg. Nem barátkozunk közben sem jó sem gonosz, ártó szellemekkel, mert nem tudjuk megkülönböztetni őket. Amikor pedig már megnézhettem az eltiltott filmet, sajnáltam, hogy továbbajándékoztam a könyvet. Azóta sincs forgatókönyvem egy darab sem.

    - Sok év telt el azóta, s nemrég láttam épp a film rendezőjét Bacsó Pétert tolószékben hófehér hajával mentősökkel a háttérben egy üres szinpadon. Néhány szót mondott csupán, s nekem ujra a "fehérhajú" jutott róla az eszembe. Az arcát, alakját, mozdulatait ma is tisztán látom, s az a néhány szó amit mondott, fontos útmutatás volt, beleégett az emlékezetembe.

    - Néhány éve, amikor felhívtam a neves történészt, hogy hozzátegyek valamit a rádióban elhangzott riportjához, felvette a telefont.  Mivel a riportban szóbaejtette lakókörnyezetét, nem volt nehéz utánakeresnem a telefonkönyvben, találtam is egy hasonló nevet, végül kiderült jó helyen keresgéltem. Azt mondta szerencsém van, teljesen véletlenül vette fel, mert szinte soha sincs otthon. Bemutatkoztam, megemlítettem a riportot és ezzel kapcsolatban szerettem volna felhívni a figyelmét valamire, ami mindig kimarad a nagy, szenvedélyes emlékfolyamokból. Kiderült valóban érdemes volt, mert nem volt tudomása róla. Aztán készülő könyvéről esett szó, ismertem a témáját és ehhez is lett volna valami apróságom, távoli, mellékes de nem akartam beszélni róla. Nem akarom összezavarni - mondtam, de ő nem tágitott. Nyugodtan zavarjon össze - szólt és én szabódtam mert ezt a történetet még soha nem mondtam el senkinek. Még a családom egyetlen tagjának sem, senkinek, annyira legbensőbb magánügyemnek tartottam. Egy olyan pillanatnak ami csak kettőnkre tartozik. Valahol, valamikor valakivel. Semmi olyasmi ami történelem.Tulajdonképpen kicsit szégyeltem is, mert a naivitásomat, tájékozatlanságomat, és persze ostoba jóhiszeműségemet bizonyította.

   - Így került elő a "fehérhajú", mire ő rögtön közbevágott. Ismerem, hallottam róla - vágta rá - hírhedett figura, a legnagyobb vamzer a kisfogház történetében. Jó akkor nem mondom. Próbáltam elállni, visszakozni a témától - de ismét közbevágott - mondja csak... ( mi egyebet mondhatna egy történész aki a korral foglalkozik...?) makogtam valamit, és a végén már nem emlékszem miről is beszélgettünk.

   - S, hogy miért veszem elő éppen most? Bármennyire is tisztelem az elhunyt rendezőt, ő most csak ürügy ehhez a  történethez, részint témája, részint fehér hajkoronája miatt. Azonkívül az is okot ad a felelevenítésre, hogy lassan kipusztulnak mind az enyhitő szinek, melyek elviselhetőbbé, időnként pedig talányosabbá szinezik környezetünket. Körülöttünk már már minden egy, illetve váltakozva kétszínűvé, fehérré és feketévé silányul - az angyalok seregében mindenki születésétől fogva pedigrés puttónak mímeli magát, és éppen úgy történik mindez a másik oldalon. Mindig patás ördögök ocsmány gyülekezete a másik oldal, annak látszik és annak kell látszania, kinek kinek gusztusa és hajlama szerint.

- - - - - 

    - "Jóbaráttal"  egy nyári délután fél négy tájban ismerkedtem meg, azért tudom pontosan mert megnézte az óráját, körülbelül úgy mint akinek hamarosan lejár a munkaideje. Rendes, barátságos, szinte kellemes embernek látszott miközben papírt fűzött az öreg Continentálba még mosolygott is, lepötyögtette az adataimat, közben mint akinek eszébe villan kellemetlen modortalansága egy pakli Kossuthot tolt felém, keresztül az üres íróasztalon, gyújtson rá - mondta és elnézést kért, hogy korábban nem jutott eszébe.

   - Megköszöntem a kínálást, de nem fogadtam el a cigarettát, annál is inkább mert eddigi 15 és fél évemig eszembe sem jutott, hogy valaha is rágyujtsak. Miután felvette az adataimat, átnézte a hevenyészett, néhány oldalnyi jegyzőkönyvet, amit alig két órával korábban, elfogatásom helyszinén vettek fel, összegyűrte, és a szétkosárba dobta. Erre itt nem lesz szükség - mondta, és mosolyogva felém fordult. Azt hittem hamar végzünk, de semmi egyebet nem tudtam mondani, illetve eszem ágában sem volt semmit hozátennem ahhoz, amit oly nagy lendülettel a kosárba hajított. Láttam, hogy nincs megelégedve, fejét csóválta - nem lesz ez így jó, mondta és kiment.

   - Talán tíz percig is bámészkodhattam volna a kis szánalmas, rideg helyiségben, ha lett volna mit, mert "jóbarát" székén és írósztalán kívűl csak egy másik asztal árválkodott a bejárat mellett. Kopottan, durván lepattogzott festékkel, s olyan lábakkal, melyek gömb formában, amolyan bunkó formában végződtek a feketén  mocskos padlón. Az asztalon nem volt semmi. Sem írógép sem iratok, összekaristolt lapján csupán tintafoltok. Annyira ronda volt, hogy már már érdekelt mi célt szolgál, lehet-e valami értelmes funkciója ilyen állapotban, s ha van miért éppen itt? 

   - Gondolataimba merülten bámészkodtam, amikor "jóbarát" helyett négy fiatalember lépett a szobába. Kicsit közelebb húztam a székemet az íróasztalhoz, mintegy jelezvén, hogy várjanak a sorukra, mert előbb az én ügyemet kell elintézni. Igérem rövid leszek, még így is legfeljebb késő délutánra, esetleg vacsorára érhetek haza, pláne, hogy azt sem tudom hol vagyok, szóval türelem. Az előadó elvtárs kiment valamiért, én s őrá várok...

   - Ekkor az egyik, "jóbarát" íróasztala mögé lépve becsukta a szélesre tárt ablakot. Néhány pillanat múlva pedig a legközelebb álló csendben sziszegve szólalt meg a hátam mögött: hogy mersz ülve maradni a jelenlétemben...? Hátrafordultam, hogy megnézzem ki szólit, de abban a pillanatban kirúgta alólam a széket.

   - Tulajdonképpen ez volt az első menet. Annak is csupán bevezető, mondhatnám, ismerkedési mozzanata. Ezen első padlórakerülés után pedig már csak alig néhányszor tudtam felállni. Újra és újra odalenn találtam magam, s csak arra vigyáztam, hogy jól összeszorítsam a szám, nehogy a fogaim kirepüljenek. Amikor végre abbahagyták és kimentek, csak nehezen tudtam feltápászkodni a padlóról. Rettenetesen fel voltam háborodva, és elhatároztam, hogy mindezeket el fogom mondani "jóbarátnak", aki tulajdonképpen kedves embernek látszik, cigarettával is megkínált és nyilván semmit sem tud a távollétében történtekről. És tényleg semmit sem tudhatott a durva inzultusról, mert amint visszajött ismét az írógép elé ült szinte jókedvűen, és ismét elém tolta a pakli cigarettát. Már éppen szólni akartam, hogy ne mászkáljon el, mert akkor itt olyasmik történnek, hogy az..., de az egyértelmű, megszokottnak tűnő mozdulat ahogy kinyitotta és szélesre tárta az ablakot, s ahogy újra elém tolta a pakli cigarettát elbizonytalanított. Lehet, hogy mégis...? Arra gondoltam várok és csak akkor fogok panaszt tenni ha megismétlődik a dolog.

   - Nem kellett soká várnom mert hamarosan újra kiment fejét csóválva. Látványosan, mímelten bosszankodva tette, és akkor rögtön jöttek a "kosztosok". Beosztottjainak is nevezhetném, vagy segédeinek, de nem érdemlik meg a titulust. "Kosztosok" ők, akik koszt, kvártély fejében végzik a legmocskosabb feladatokat. Mindig négyen. Hosszúujjú fehér ingben, sötét nadrágban, de legjobban a cipőjük szinét tudtam megjegyezni a mocskos padlón. Barnák voltak, a "kosztosok " cipői, de nem egyforma barnák. Némelyik világosabb, másik sötétebb.

   - Nagyon hosszúra sikeredett ez a délután, s talán még hosszabbra a lassan komoruló este. "Jóbarát" időnként változtatott a stílusán, találgatásokba bonyolódott, olyasmikre akart rávenni amik nagyon is zavartak. Ennyire hülyének néz...? Nem akart túl sokat, csak a megbízóm nevét, a helyet ahol kiképeztek, és még néhány célpontot is szerette volna ha említek. Aztán szóba jött még a Széna tér, meg a Déli pályaudvari dolog. És arról is biztosított, hogy bármennyire is makacskodom előbb utóbb úgyis fény derül az igazságra. Van bőven ideje és vannak eszközei. Nem mintha fenyegetésnek szánta volna, de hasonló kijelentések után persze kiment, és újra és megint, mint mindig jöttek szorgalmasan a "kosztosok".

   - Nem számoltam a meneteket, értelmetlen lett volna, de úgy éjfél után a négyek eleddig kíméletesnek tűnő munkálkodása szörnyen eldurvult. Eljött az a pillanat, amikor a számlálásom, hogy na még ezt, meg még ezt meg ezt kell kibírni és talán vége lesz, már értelmetlenné vált. Hasmánt terjedtem el a mocskos padlón amikor néhány mummogással és a padlót verve végül is nem bírtam tovább - feladtam. A gépezet rögvest leállt, néhány pillanatig csend volt, aztán ajtónyikorgást hallottam, az egyik még búcsuzóul oldalba rugott, végül szó nélkül kimentek.

    -  Kicsit pihentem a padlón - de hát, végül is ezt akartam, nem? Egy kis szünetet, egy lélgzetvételnyit. Mint a legkisebb királyfi a mesében, aki a hétfejű sárkánnyal küzd, s ereje végére érve eszébe jut a csodasíp. És megfújja. Nekem más jutott hirtelen az eszembe. Sípom se volt amibe belefújhattam volna és az jutott eszembe, hogy jó jó, szereztem magamnak egy kis laufot, de szemtelen módon be is csaptam őket. És tudom, hogy hihetetlen, de lelkiismertfurdalással vegyes szégyenérzetem támadt.

   - Szégyeltem magam. Nem illő, nem illendő ilyesmit csinálni - "jóbarát" akár szemrehányást is tehetne érte ha visszajön, hogy ilyen gyerekes trükkel húzom ki magam a szükséges dorgálás alól. Ő most a magyar állam képviseletében kérdezget engem - így mondta, és akkor ezek szerint becsaptam és félrevezettem a magyar államot. Becsaptam mindannyiukat, legfőképpen a kosztosokat, hiszen nem is akarok mondani semmit - komolyan aggodalmaskodtam tehát mi sülhet ki ebből.

   - Nem akartam, hogy visszatérve így lásson a padlón elterülve - a székemhez másztam de nem tudtam felülni rá, észre sem vettem mikor rugdalták széjjel a seggemet.

   - Amikor frissen ruganyosan visszajött, és kitárta szélesen az ablakot, én a falhoz húzódva álltam, mert szerencsére a talpam érintetlen volt. Indigós papírokat tekert a Continentalba - foglajon helyet, mondta felém se nézve, gyujtson rá mondta, és újra felém tolta a pakli cigarettát. Amikor végzett újragépelt adataimmal föl sem nézve szólt: hallgatom...!

   - Álltam a falnál és nem szóltam semmit. Akkor már nem tudtam beszélni. Végre felpillantott, s aztán oldalt hajolva odakészített összekapcsolt indigós papírlapokat vett ki egy oldalsó alsó fiókból, felállt, székemet a bunkólábú asztal mögé penderítette, s a papírlapokra keresztbe félhosszú tintaceruzát helyezett. Írjon - szólított fel határozott hangon, s ezzel meg is oldódott számomra a bunkólábú asztal relytélyes jelenléte.

   - Amikor tehát a páciens már teljesen beszédképtelen, más üzemmódba kapcsol a felkészült előadó. Írjon...! Hát írtam én, csak kicsit lassabban mint szerette volna, s ezalatt ő fel s alá járkált vastag füstöt okádva, mely füst lassan, kékesfehéren csavarodva gomolygott kifelé az ablak keretében a csöndes éjszaka sötétjébe. Figyelte persze amint írok, távolabbról bele bele nézett s amikor közeledtem a lap végéhez  ő isközelebb jött. Kihúzta a kezem alól, olvasni kezdte, majd dühösen széttépte.

    - Pedig elég részletesen írtam svájci tartózkodásomról, melyet ötéves koromban éltem át az ottani vöröskereszt jóvoltából. Ne ezekről írjon, ez nem érdekel - mondta dühösen és egy újabb adag összefűzött csomagot helyezett elém. Nehezen ment az írás, mert csak térdepelni tudtam a bunkólábú asztal mellett, s a tintaceruza is állandóan kicsúszkált az ujjaim közül. A möttem lévő szék is zavart. Nem tudom miért tettem, miféle gonosz ördög szállt meg, de a második kisérletem sem tetszett neki. Igaz majdnem szó szerint ugyanazt írtam, s amikor kihúzta a kezem alól, rögtön felismerte. Szét is tépte az irományt irgalmatlanul. Dühösen kirohant, s ezúttal feltünő nagy zajjal csapta be maga mögött az ajtót. A következő pillanatban pedig jöttek a "kosztosok", mint mindig - dühösen és szitkozódva és fogcsikorgatva, és kialvatlan szürkén, dühös ábrázattal. Irgalmatlanul eltángáltak, de már kevésbé éreztem. A hosszú klopfolás eltompítja az ember érzékeit.
     -  Késő volt már nagyon, végére járt az éjszaka, még az ablakot sem csukták be, s így hajnalközeli madárcsicsergés közepette folyt a dulakodás. Megpróbáltam állva maradni, falhoz lapulni, de csak az ingem bánta. Így is úgy is megkaptam amit nekem szántak, legfeljebb valamivel kevesebbet, mert a végére csak hárman maradtak. Sikerült ugyanis összecsuklanom egy jobbegyenes elől, s az a fejem fölött reccsent a falon.

   - Mindezen csúfságoknak és gyötrelmeknek eredményeként hajnal felé, egy emeleti félhomályos zárkában találtam magam. Az ajtóval szemközti bukóablak résnyire nyitva volt, hűs légáramlat ereszkedett a vállaimra ahogy alá álltam. Oldalt két masszív fapriccs húzódott, nem hogy feküdni, ülni sem voltam képes egyiken sem. Ilyen alaposan még nem voltam soha megdolgozva. Azon töprengeten hogyan fogom állva tölteni az éjszakát amikor lassan kinyílt az ajtó.
     - Középmagas egyenruhás alak állt mozdulatlanul a küszöbön. Nem gyújtott villanyt, talán nem is lehetett - az ajtó feletti heszlámpa sem világitott. A kinti világosság erős kontúrokkal vonta körbe az alakot. Jobb karján összehajtogatott pokróc, baljában csajka. Úgy állt ott mint egy komornyik, vagy szobainas aki a dolgát végzi esti lefekvéshez való készülődés alkalmával. A tányérsapka két oladalán hófehér ( Bacsó-szerű) tincseken világított át a kinti fény. Nagyon ellenemre való volt a megjelenése. Mit akarnak még...? Menjen a francba! Hagyjanak végre kicsit egyedül. Beljebb jött, a két priccs között oldalt fordult, könnyed mozdulattal huppantotta priccsközépre a pokrócot. Elképedten, szinte gyűlölettel néztem lassú mozdulatait amint még végig is simítja, s végül ráhelyezi a csajkát.

   - A fogai megvannak...? - kérdezte csöndesen, de még ekkor sem nézett rám, csak a pokrócot simogatta és a kopottas csajkával babrált. Mintha az agyam bénult volna le egy pillanatra. Szörnyen elszégyeltem magam. Itt van valaki az orrom előtt, akit érdekel a sorsom, akihez szólhatnék, ha tudnék, de csak dünnyögtem valamit. Itt a vacsorája - mondta - ekkor nézett rám először - de... azt hiszem, maga most nem tudna enni! Ha nem bánja odaadnám olyanoknak akiknek fontos lehetne...- mondta kimérten, csöndesen, majdnem szakszerüen.

    - Bólintottam, ő pedig zubbonya egyik oldalzsebébe csúsztatta a serclit, a másikba valami fehérséget, s lassan kifelé indult. Átlépte már a küszöböt, de nem csukta be az ajtót. Megállt a körfolyosón, várt, hallgatózott. Lentről cipekedés hangjai, nevetgélés, emberi beszéd hallatszott. Nem tudtam még a hajnali kivégzésekről, nyilván előkészületei folytak e fontos, szinte mindennapi eseménynek. Hosszan áthajolt a korláton, sokáig figyelte a lenti hangokat, s amikor azok elcsendesedtek, gyors léptekkel visszajött a zárkába. A falnál álltam szemközt az ajtóval a bukóablak alatt ahol hűs levegő áramlott befelé. Felkapta a csajkát, elém lépett és a kezembe nyomta.

   - "Enni muszáj" - mormogta csendesen. Elővette oldalzsebéből a lapos hóvirágsajtot, először csíkokra vágta, majd a csíkokat kockákra. Kisebbekre mint egy mokkacukor.  Közel volt, erős dohányillat áradt belőle, arcbőre olajosbarna, a haja hófehér, és szuszogott amint gyors mozdulatokkal aprította a lágy hóvirágsajtot. Amikor befejezte, egy darabkát bicskája hegyére tűzve orrom elé tartott..."Nem rágni...szopogatni...érti..?" Sűrün bólogattam, amikor megismételte: nem rágni, szopogatni...! Sajnáltam amikor végül elment.

   - A váltás" idején mindenféle dokumentumműsorok egyikén a Nagy Imre per egyik vádlottjának korábbi orvosa beszélt. Losonczi Gézáról volt szó. Nem értette, hogy első kiszabadulása után miért álltak a fogai megdőlve egy irányban. ( A Tanú ideje ) Én rögtön megértettem. Talán másfél hónapot tölthettem a kisfogházban első lépcsőként, s bár meglehetősen sokat mászkáltam föl s alá a függőfolyosón, s odalenn különböző előadói szobákban, a dohányillatú rézbőrűt nem láttam többé. Csupán egy villanás volt számomra, és némi remény. Néha az is elég.

- - - - - - - - - - - - -

   - Utólagos bejegyzés: ( van erre szép angol kifejezés tudom, én nem használom )

   - Az említett történész rendesen helyre rakott. Hallott a rémséges fehérhajúról, s jobban, pontosabban ismerte az eseményeket mint én.

   - Június 27-e hajnalán volt, hogy a hófehér üstökű, olajosképű lassú léptekkel kisétált a körfolyosóra és figyelte a lenti készülődés hangjait. Jóval később, egy emlékező cikkben olvastam, hogy ezen a reggelen végezték ki Tóth Ilonát. Ha rá gondoltam, mindig felmerült bennem egy kép.

   - Erös csengetésre valami pirosas ragacsban ébredtem az egyik priccs mellett térdelve, a nap vakítóan besütött a zárkába, s valahol lenn, talán  az épület előtti árnyékos részen, a nyugati oldalon, lassan kihül egy fiatal orvosnő teste.

   - A hivatalos papírok mást mondanak. Egy nappal később történt, mert azon a hajnalon két másik volt soron. A többi stimmel.

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 09:00 2 komment

     Beleszerettem Hamvas Béla : A bor filozófiája c. kötetébe, mely a következőképpen kezdődik....:

   Elhatároztam, hogy imakönyvet irok az ateisták számára. Korunk inségében a szenvedők iránt részvétet éreztem és ezen a módon kivánok rajtuk segiteni. Ezután meg is magyarázza a vállalkozás fontosságát, majd jóval később eképpen folytatja : Imakönyvet az ateisták számára? Éspedig olyan, amelyben észre sem szabad venni, hogy imádkozásra tanit. Nagy dolog! Ezért - amint Nietzsche mondja - csak igy szabad beszélni:cinikusan és ártatlanul. Elvetemülten és rafinériával, csaknem gonoszul okosan, ugyanakkos tiszta szivvel, derülten és egyszerüen, mint az énekesmadár.

    

       - Hárman aszalódtunk tompán egykedvüen, a zárt ablakú forró, és párásan bűzlő cellában - Szurdi úr, a Bányász, meg én. Nem engem vártak, ezt azonnal éreztem. Zavart, sőt némileg bántott is a közönyös fogadtatás. Érkezésem pillanatában a két izzadságtól fénylő arcon enyhe csalódottság nyomait láttam, és azonnal elment a kedvem, hogy a továbbiakban társaságukban maradjak. Maradtam azonban, egyebet amúgy sem tehettem. A döntés már korábban, és máshol, időben megszületett. A jobb oldali priccs végében, az öntöttvas wc csészével éppen szemközt lapos szalmazsák hevert, jövendőbeli fekhelyem - foltozott, rejtelmes pasztellfoltokkal tartkitott állapotban.

     - A változás, amit új jövevény érkezése hozhat, s a legtöbbször kétségtelenül hoz is, izgalmas. Hireket, történéseket jelenthet - felizzitja a légkört, fénnyel, melegséggel árasztja el a csüggedőket. Olykor átrendezi az erőviszonyokat - személyes kapcsolatok gyakran megváltoznak, sok minden apróság történhet, mert az érkező mindig érdekes. Igy van rendjén. Magam is tapasztaltam számos alkalommal - persze jóval később....De az is személyes tapasztalat, hogy vannak kivételek.

    - Szurdi úr jelentett, közben a rövidnadrágomat bámulta - mintha a létszám szabályos ismertetése után még valami egyéb mondanivalója is volna...Valami olyasféle, hogy ez itten nem óvoda kéremszépen - hozzanak valami rendesebbet, már amúgy is épp elég bajom van a Bányásszal. Ne ilyen rövidnadrágosat - ez nem jó helyen lesz itt! Mi a fenét kezdjünk egy gyerekkel...?

     - Ráadásul papgyerekkel - merthogy még az is! Ez rendszerint gyorsan kiderül. Kitűnő találmánya a kornak a káderezés' - nem mindegy ki fia borja vagy, érdemes mielőbb túlesni rajta. A kérdések, melyek Atyám foglalkozását firtatták, korábban sok fejtörést okoztak, de volt kellemes, gondtalan időszakom is, amikor például keszonos volt az épülő földalatti vasútnál. Nagy dolog volt az új földalatti vasút - Metrónak hivták és maga volt a nagy szocialista relytély.

    - Természetesen Szurdi úr sem hagyta ki a korabeli káderezés fortélyait - kérdezgetett bólogatott, én meg nagy nyugalommal válaszolgattam, hiszem Atyám ezidőtájt a Juhtenyésztő vállalat irodáiban sepregetett, s télidőben a hivatalnokok érkezése előtt leginkább azok különböző kályháival foglalkozott. Munkás származásom ezuttal biztositva volt, bár nem értettem mit keres egy juhokat tenyésztő vállalat éppen Budapesten. Szurdi úr sem hallott soha ilyen vállalatról, és tovább érdeklődött, mert ő sem volt hajlandó eltekinteni a szokásos otromba keresztkérdéstől, mely azt tudakolta céltudatos erőszakossággal, hogy mivel foglalkozott azelőtt...?

     -Tudja, a másik rendszerben - még az ostrom előtt...? Mert az a lényeg - nem ez a mostani. Tudtam én azt - hogyne tudtam volna, és próbálkoztam, mint általában a lelkészséggel, mert muszáj volt abban a képzelgésben ringatnom magam, hogy egyszer lesz valaki aki megért és elhiszi a lelkészről, hogy az is egyfajta foglalkozás mint a kertész, tehenész, esetleg fogász vagy martinász. Rendes, épelméjű ember az. Isten bizony - mért' olyan nagy dolog, hogy lelkész...?  Édes jó Istenem mit tehetek én arról...?

      - ....szóval pap - összegezte a dolgot csalódott pofával Szurdi úr. Megértően bólogatott, és arról igyekezett meggyőzni, hogy tulajdonképpen nem olyan nagy baj - vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is. Itt azonban nem tartozik a kedvezményekkel járó kategóriába. Mindegy. Ilyen az élet. Legalábbis most ilyen - tette hozzá tömören, mert szokásában volt rövid, velős megállapitásokat tenni. Ezt én is tudtam, már elég régóta tudtam, s időnként arról álmodoztam, milyen lehet valaki olyannak az élete, aki az ostrom előtti időkre is könnyedén csupa jó válasszal tud szolgálni.

    - ...a Pestiek számára az ostrom volt maga a nagy háború - a mindent meghatározó nagy esemény, mert nem sokan jöttek vissza a Don-kanyarból, akik mesélhettek volna. Időszámitás kezdete - onnan számitott minden ami fontos - ostrom előtt, és ostrom után - de főleg ostrom alatt, mert ez volt mindennek a teteje. Nagyanyám például sohanem beszélt háborúról - a szót mintha nem is ismerte volna. Üldögélt könyveivel a pincében - rengett a ház - bombázás bombázás követett, vagy éppen utcai harcok folytak a közelben, és várta Nagyapámat, aki odafönn főzőcskézett a petroforján.

     - Ezt csinálta egész ostrom alatt...!Majd belehaltam! Egyszer fölküldtem valakit nézné meg mi van vele - órák óta semmi hir, talán már meg is halt - és a férfi egyedül jött vissza. Nagyon megijedtem - mindjárt jön, mondta - most éppen lábat mos....

      - Mindenkit irigyeltem aki egyáltalán nem jött zavarba efféle kényes kérdések hallatán, és magabiztos nyugalommal vágta oda a kérdezőnek, hogy - pék - például. Csalni nem lehetett, mert a nevem előtt ott viritott az osztálykönyvben a nagy piros iksz. Gyakran nézegettük ha néha bennfelejtették. Fölösleges önámitás volt, hogy egyszer majd elkopik onnan - az ilyen bejegyzések nyomot hagytak mindenütt. Kitörölhetetlenül....

      - Az ember nem hordoz magán külső jelet és mégis...! Valahogy mindig kiderül ez a klerikális eredet. Sok minden megváltozhat ekkor az ember környzetében. Pedig nem is betegség - nem ragályos és nincsenek külső undoritó jelei, mint egy rémesen burjánzó furunkulusnak. És mégis. Olyasmi amit időnként szégyelni illene, de legalábbis megbocsádásért esedezni. Valami megbicsaklik az ember környezetében amikor kiderül. Nem nagy dolog - nem kell leszállni a villamosról, vagy kimenni a hátsó peronra, mint néhol a feketéknek - nem ilyesmik történnek. Csupán elhúzódások, félrenézések - nem kértük, hogy ide gyere! Kívül tágasabb...!

      - Szűkös, nehéz idők. A szocializmus alapjainak lerakása - békekölcsön, és háborús jóvátétel - tojáspor, és bambi! Ordibálós boldogság, széncsata és csukamájolaj - már már fosztogatásba átcsapó diadalmas vasgyüjtő akciók. Gyütsd a vasat és a fémet ezzel is a békét véded...!...félre az útból, itt vagyunk. Mennyi vasa van öreganyám...? Vigyázzon mert az orrát is lecsavarjuk.

      - A zárkába lépés pillanatában a két alak savanyú képe nem sok jót igért Ugyanakkor, amint az ajtó kinyilt előttem hajdanvolt, néhány évvel korábbi békebeli érzés töltött el hirtelen. Különös érzékcsalódás, mert a kiáramló párás büdösség egy nevezetes állatkerti kirándulás képeit juttatta eszembe. A pillanatot, mikor a késő őszi csipős verőfényből benyomultunk a "nagymacskák" párás, férfiasan bűzlő birodalmába, és a lányok sikitoztak, és befogták az orrukat.

      - Feszélyezett légkörben telt itt - új helyemen az első nap,  zavarban volunk mind a hárman. Talán én jártam legjobban hármunk közül - mégiscsak magánzárkából érkeztem, nekem ujdonság volt emberek közé kerülni. A büdös meleg azonban hamar elbágyasztott, s csak fél füllel követtem érkezésem során megszakadt vitájukat. Magamat okoltam nem is tudom miért, mintha bárminek is oka lennék, aztán rájöttem másról van szó - semmi közöm a zavarukhoz, oldják meg ahogy tudják.

      - Hátamat a falnak vetve szundikáltam lapos szétfolyó szalmazsákomon, hallottam amint folytott hangon, olykor sugdolózva folyvást vitatkoznak, s előfordult, hogy akkor is csukva tartottam a szemem amikor érdekelt a téma. 
       - Néhány nap alatt a "nagymacskás" állapotot is megszoktam, oly mindegy volt már hol veszek levegőt, a fülemen a számon, esetleg az orromon, s a végtelen vitát is megszoktam, melynek a közepébe csöppentem, s mely immár egyre jobban érdekelt. Egyéb szórakozásom amúgy se lehetett. Rólam is csurgott a veriték, de én nem vettem le az ingemet mint Szurdi úr, mert én szégyenlős voltam, és úgy gondoltam egyáltalán nem illendő ismeretlen helyen félmeztelenül ücsörögnöm. Különösképp, hogy gyakran vittek váratlan kihallgatásra, vagy szembesitésre, és akkor illett rendesen megjelennem.

      - Otthon azt tanultam, hogy mielőtt belépek valahova hozzam rendbe magam, és úgy jelenjek meg ahogy illik. A hazai példázat ugyan nem kihallhatásokon való megjelenésekről szólt, de ez most mindegy. A lényeg, hogy rendesen, ingben jelenjek meg, mégha csikokra szabdaltban is - arról nem én tehetek, az a hely specialitása.

      - A szemem naphosszat csukva volt - igyekeztem elhitetni velük, hogy nem érdekel miről fecsegnek - csak tessék, tessék, én oda se figyelek - szundikálok ha lehet, ennyi az egész. Még növésben vagyok - szükségem van rá.
      - A Bányász sok mindent nem értett. Vidéken rémisztő hirek keringtek felkoncolásokról, fegyveres rablásokról, s az elvtársak hiába telefonáltak, mert az eddig oly tökéletesen működő fontos vonalak, és kapcsolatok mindenütt elnémultak. Lehetetlen volt kihámozni az igazságot az őrült kavagásból, most meg Szurdi úr gyötri a maga igazságaival, inkább kételkedett mindenben, s a fejét csóválta. Időnként hevesen tiltakozott. Nem, nem lehet - őt egészen másról tájékoztatták az elvtársak. Ha tudták, bőven ellátták információval, sőt utasitásokat is közvetitettek, mert roppant fontos dolgokról volt szó ezt beláthatja.

      - Na persze telefonon - kiáltott közbe Szurdi úr...És ha telefonon..? miért baj az...? meg kellett védeni a bányát, meg a többi vivmányokat, a szocializmus vivmányait. Ezt mondták - mert ez a csőcselék mindent elpusztit amit véres verejtékkel felépitettünk. Most mégis maga a hibás nemde...? vetette közbe csendesen Szurdi úr.... - s ha jól veszem ki a szavaiból, úgy néz ki mégis magának fonják a kötelet....Mit gondol kitartanak a barátai....?

      - Valami hasonló vitára eszmélkedtem egyik délután - valami olyasmire, hogy Hortysta tisztek küldték a magamfajtákat nagy bátran maguk elé - de Szurdi úr indulatosan közbevágott. - Senki sem küldte egyiket sem - maguktól mentek.
      - Látom csodálkozik....Miért...? Éppen azt szerették, a lehetetlent. Kiléptek a gyerekkorból, mint egy rossz cipőből. Máris az újba...! Oda se néztek milyen. Új volt ismeretlen és csodálatos. A Bányász értetlenül csóválta a fejét. Miért engedték...? Hogy engedhették?! Hol voltak a szüleik...? Szurdi úr felült a priccsén, nyögve kikászálódott ragacsos trikójából - sóhajtva beletörölközött, és körbecsapkodta molett felsőtestét - na ebből elég - mondta kissé türelmetlen tónussal - maga nem látott semmit, csak a füleit növesztette, hogy pontosan hallja az utasításokat - azért csodálkozik...

      - Hogy engedhettek meg ilyesmit...? Ez felelőtlenség - morgott cuppogó sétája közben a Bányász. Hirtelen megállt előttem - maga is..? Ugyan hagyja már békén - jajdult fel Szurdi úr - mi másért lenne itt...? Ha nem azért, hát valami hasonlóért, nem mindegy...? Fárasztotta a beszélgetés, mégsem akarta megszakitani a cuppogást, pedig régőta őt illette a séta joga. A Bányász gumicsizmája hihetetlen erejű szagot pumpált a forró zárkába. Kihallgatásról jövet ez a tömény gyilkos bűz mindig mellbevágott. Máshol jártak a gondolataim, merengtem a hűvös körfolyosón az őrt követve - olyasféle volt, mint Nagyanyáméknál a Dob utcában. És persze egészen más, mert oda besütött a nap, és virágok pompáztak a vaskorláton. A szintek között nem volt drótháló kifeszitve mint a cirkuszban, és a bennlakók zománcos tejeskannákkal meg cekkerekkel jártak a körfolyosón nem pedig csörgő kulcscsomókkal. Reggelente hegyes csákányát lóbálva a jeges óbégatott az utcasarkon - az ajtókon pedig pedig rendes zár volt nem ez a nagy fekete leffenő valami amit "kutyának" neveznek.

     - Három helyszin váltogatta egymást itteni tartózkodásom során, s mindháromhoz sajátos lelkiállapot tartozott. Más volt a zárka, mint az "előadó" fekete padlójú, olajtól s mindenféle egyéb váladékmaradványoktól bűzös kopár szobája, ahol kihallgatások, szapora szembesitések és egyéb kellemetlenségek folynak, melyek után néha nehezen kap levgőt az ember, s azon testrészeit melyek használhatóak fél kezén megtudja számlálni.
      - És persze mennyire más az emlitett lelkiállapot vissza a zárka irányába. Arról nem is szólva, hogy amennyire lefelé menet mintha köveket cipelne a gyomrában, a visszafelé történő út mennyivel könnyebb..Hosszabbnak és ábrándosabbnak tűnik visszafelé. Ki tudja miért...?

      - Tulajdonképpen ez az állapot a legjobb. Könnyű felszabadult érzés, mint fogorvostól való távozáskor - ilyenkor lehet kissé körülnézni, felmérni a terepet. Kiváncsi szemmel aprólékosan mindent megfigyelni - mindig él valamiféle remény, szükség lehet rá. Lépcsőket, a falak festését - a zárka után minden érdekes - megfigyelhetni a szürke furcsa variációit, s azt, hogy tulajdonképpen minden, az egész környezet ehhez idomul, de legalábbis igyekszik hozzá hasonulni. A piros, ha létezik ilyen, itt szürkéspiros lesz, a sárga piszkosan szürkéssárga és igy tovább minden szin és minden tárgy. Mintha penész boritaná a falakat, az emberek arcát, a vonásaikat.
     - Távolról ismeretlen különös hangokat hallani, s a vasalt ajtók előtt elhaladva halk, hirtelen megszakadó beszédoszlányokat. Köhintéseket és mormolásokat, s az emberi neszek és apró zörejek olykor felerősödnek a nagy belső üresség csendjében. Néha borzongató érzés kerit hatalmába, legfőképp késő délutáni időkben, csökkenő fényben amikor úgy érzem valami nagy ledugaszolt hordóban közlekedünk le és föl és körbe keskeny körolyosón, ahonnét nem vezet kijárat sehova.
      - Visszafelé, a zárka felé haladni jó. De hirtelen megérkezünk - koppan a kutya és nyilik a zárkaajtó. Szurdi úr és a Bányász vigyázzállásban mereven állnak szemközt - borostás képük csillog fényesen, és csendesen hömpölyög kifelé aza a forró párás hullám, mely úgy ér mint váratlan tüdőlövés. Gondolataimba merülve érkezem, s mindig megtorpanok a küszöbön. Olykor belépni is alig tudok a döbbenettől. Éppen ide..? Édes Istenem, muszáj? Miért...?

      - A séta ideje szent dolog. Szurdi úr azonban elnéző a Bányász hosszúléptű komor meneteléseit illetően, én is szivesen átadom a terepet. Leginkább, ha kihallgatásról hozzák vissza. Hagyjuk mindketten járkáljon kedvére mig mg nem nyugszik - mert hármunk közül őt bizonyosan felakasztják.

       - Velem kevésbé törődött - alig léteztem a számára, mignem egy reggeli átadás átvétel alkalmával a Jávorbajuszos őrmester magához intett, s a nevemet kérdezte. Tudja már a nevét..? - közelebb hajolt hallgatózó pózba. Hadd halljam...! Megmondtam a nevem, s ekkor az átadó idősebb főtörzs felé fordult. Látod..?  Megtanulta.
     - Amaz kissé ingerülten bólintott. Jól van - gyerünk tovább! A Bányász nem értett semmit - azt hitte valami viccelődésről van szó, de Szurdi úrral való kapcsolatom igencsak megváltozott. Tartózkodó közönye enyhült, kissé lejjebb ereszkedett a lóról, hová klerikális eredtem okán volt kénytelen magát feltornázni. Úgy éreztem tökéletesen tisztában van e rövid párbeszéd jelentésével, s reméltem előbb utóbb megenyhül, s kénytelen lesz elfogadni úgy ahogy vagyok. Egyebet amúgy sem tehet. Egyetlen szót sem ejtettem előzményekről, és mégis...Nem tudhatta, hogy a Jávorbajuszos kisért fel magánzárkámba az első napomat követő hajnalon, s hogy reggel épp forditva történt minden mert ő volt az átadó.

     - Jelentsen - szólt rám a másik erélyesen. Jávorbajusz ekkor hozzáhajolt és sugott valamit. Átvevőmet nem érdekelte mit súgott. Felém hajolva lassan tagolva orditotta a képembe. Hogy hivják...? A nevét akarom hallani....A nevét se tudja...?  Mi a neve...? A bajszos megint sugott valamit, sőt könyökénél fogva megpróbálta kihúzni a zárkából. Jól van...gyere tovább! Amaz nem tágitott: feleljen ha én kérdezem. Nem tud. Nem látod..?..Majd én megtanitom!

     - rettenetes egy ember maga! Rettenetes...Mért' kell magának olyan erősnek, olyan kiválónak lenni? Azt hiszi érdekel bárkit a maga nagymarha igazsága? Van családja - gyerekei vannak!! Azt sem fogják tudni hol van eltemetve. Nekem elhiheti. Miért nem tud maga legalább nyolcadrendűen meglapulni..? A barátai, a régi elvtársak - ugyan! Maguk sokan vannak - higyje el lesz egyszer valaki - mert előbb vagy utóbb mindig találnak. Ha kényszerből nem is, mert maguk kemények mint a beton, de szükségből, vagy egyszerüen csak félelemből, mert már nem birja tovább...
     -Lesz valaki  aki olyasmit vállal amiről maga nem is álmodik. Na és aztán - csattant fel idegesen a Bányász. Én dolgom - ne foglalkozzon vele...!

    - Hirtelen rossz érzésem támadt - ismerős ez az érvelés. Az utóbbi napokban sürübben hivat a "Jóbarát". Két ismeretlen egyenruhás férfi dohányzik a nyitott ablakban. Csak szembesitéskor fordulnak kissé befelé, az eredmént figyelik. A szembesités eredménytelen. Jóbarát ilyenkor tanácskozni megy - ő is rágyujt -halkan beszélgetnek, kifelé fújják a füstöt. Aztá visszajön - kopog néhányat az ajtón, amint kinyilik, maga elmehet - veti oda a másiknak. Engem kedélyesen megnyugtat. Türelem! Előbb vagy utóbb csak talál valakit aki felismer és akkor...- akkor együtt lehetek a Széna tériekkel - ott pedig akasztanak. Szinte vidáman ismételget ilyen dolgokat, s közben azt figyeli milyen hatással van rám, ha ezzel szórakozik. Játszik ráérősen - közben nagylelküen felvilágosit, hogy persze nem engem , mert én csak egy apró pörsenés vagyok, de ha volna egy kis eszem jobban is járhatnék.
      - Gondolkodjon - mondja biztató hangsúllyal, s ilyenkor azonnal Szurdi úr rémült , olykor hisztérikus sikoltozásai jutnak eszembe - csak azt ne, az Isten szerelméért csak azt ne, az később súlyos éveket jelenthet...

      - Néha összeszorult kissé a gyomrom, mert korábban is mondott hasonlókat, s akkor persze mindig jöttek a 'kosztosok', s kezelésbe vettek. Nem kell beszarni - a két idegen csendesen dohányzik a nyitott ablakban - a 'kosztosok' pedig tanúk nélkül zárt ablak megett működnek. Furcsa de a négy arc egyike sincs előttem - fel sem ismerném egyiket sem. Mi lehet ez? valamiféle menekvés, önvédelem? Hogy lehet ez..? A cipőikre jobban emlékszem mint az arcukra - egyforma barnás cipők, egyik bütykösebb használtabb, de van egy új is - kemény az orra - volt időm megtapasztalni. Valószinüleg sokat tartózkodtam a ragacsos padlón, hogy élesen belémragadt ez a furcsa kép. Lehetsléges ez...?

      - Mit akar állandóan a Széna tériekkel? Ezerszer megmondtam, el sem jutottam odáig. Hiába beszélek ennek...? Néha már kifejezetten dühös voltam - semmi közöm a Széna tériekhez. Tudom, tetszene, ha hozzájuk csaphatna, de nekem nem tetszene. Csak a kosztosok miatt aggódtam ilyenkor - hátha megint velük akar a helyes irányba terelni. Csendben maradtam inkább - nem vitatkoztam, és nem reagáltam semmi sértő megjegyzésre, pedig mennyire élvezte korábbi pukkadozásaimat.
     - A népnyúzó egyház, és mértéktelenül kártékony papjai már nemigen érdekeltek. Hála Szurdi úr intelmeinek és olykor teátrálisan előadott kifejezetten rémisztgetésnek tűnő példabeszédeinek - melyeket egytől egyig a Bányász okulására adott elő, zsongott a fejem különös történeteitől, és az azokból levonható tanulságoktól...

     - "Jóbarát" ötödik, vagy hatodik kisérlete megrémitett. Ismerős arc bukkant fel az ajtónyilásban - fiatal arc - mögötte a kisérő kérdő tekintete. Ide..? Jöjjön csak jöjjön, biztatta széles mozdulatokkal - talán furcsálják,hogy éppen itt találkoznak, de ez nem véletlen. Álljanak szembe egymással - közelebb...! Úgy. Felismeri..? A kérdés nekem szólt, persze, hogy felismertem. Negyedikes gimnazista, talán már végzett is, gyakran láttam a Trombitás utca környékén. Tavasszal egy konfirmandus lányt kisérgetett órára s a templom közeli játszótéren olvasott, mig odabenn tartott az összejövtel. Nem feleltem - a fejem ráztam értetlenül - már elég gyakorlatot szereztem ilyen dolgokban. Jóbarát a fiú mögé állt, egészen a füléig hajolt, s úgy nézett el mellette, mint fényképész a masinája mellett. Nézzen a szemébe...! Felismeri...? Eljátszotta ostoba kis játékát mindkettőnk mögött - hiába. A fiú álmos nyugalommal tagadott, nekem kissé gyorsabban vert a szivem, de ez nem látszott rajtam - legalábbis nem hiszem. Nagyszerű őrvendezett Jóbarát' és tanácskozni ment az ablaknyilásba. Nem értettem soha minek örül...? Mii ebben a nagyszerű..? Mesterkélt, szinpadias volt ilyenkor minden megnyilvánulása. Mi pedig néztük egymást eközben - kicsit túl közelről - a fiú jobb szeme lassan résnyire csukódott. Nekem a ballal kellett ugyanezt csinálnom...

     - Nehezen ment - szia te is itt vagy...? A fél arca feltünően sárga volt - Szurdi úr szerint ez a szin közvetlenül a zöldeskék után következik, feltéve, ha időközben nem éri ujabb inzultus az embert. Ajkai még duzzadtak kissé, de az arca már eléggé sima, akárcsak az enyém. Már nem is látom a pofáimat. Egészen jól vagyok - a hörcsögpofáim eltüntek. Szurdi úr szerint rémesen lefogytam, pedig csak a Kosztosok' emlékei tünnek el szép sorjában.
     - Tudtam a neved, de most nem jut az eszembe. Elforditottam a fejem - a három férfi halkan tanácskozott az ablaknyilásban - Jesszusom eszembe ne jusson a neved - próbáltam másra terelni a figyelmemet - jaj ne ..!  minek ez...? Mekkora barom vagyok...?

     - "Jóbarát" szokásos megjátszott jókedéllyel tért vissza az ablakból - jöttében két telegépelt lapot csippentett fel könnyedén - meglobogtatta és mosolygott. Torockó tér, olvasta az egyikről. Trombitás utca -ez állt a másikon. Ezek olyan közel vannak egymáshoz, hogy az már a bolondnak is feltűnne - maguk mégsem ismerik egymást, nem is látták egymást soha az életben. Elhiszem - bólogatott beleegyezően. Én elhiszem - de nincs olyan biró vagy ügyész aki ne mosolyogna ilyen badarságon. Azt mondják nem találkoztak sem a városban, sem a Széna téren - sehol máshol sem - és nem is ismernek senki hasonlót - a hangja ezen a ponton kissé megemelkedett - gondolom azt sem tudják miért kerültek ide...?
     - A trombitás utcai mozdulatlan nyugalommal állt előttem. Nem válaszolt a feltett kérdésre, éreztem nekem sem illene, inkább csendben maradtam. Lassan egyre többet tanultam a hasonló esetekből - a mások, idősebbek példájából - s úgy éreztem már magam is - nem fontos minden kérdésre választ adni. Hallgatni is lehet. Sőt vanak esetek amikor az a legjobb.( csak a Kosztosok' ne jöjjenek..)

     - ...egyébként pedig nem is érdekel - csak segiteni akartam! Ennyi az egész! Ha nem  maguk, hát lesz majd más. Mindig akad valaki. Ismerem jól ezt a konok söpredéket. Makacsul játszák a hős forradalmárt, de én fogom tovább birni, ezt elárulhatom. Ha egy kicsike kis eszük volna  - csak egy parány, ha néha gondolnának a jövőjükre is, hiszen mi is vár magukra - elmondjam...? Mire jó ez az egész.? Végre felfoghatnák, hogy nincs tovább! Eddig nagyon elnézőek, sőt türelmesek és megértőek voltunk. De a mi türelmünk is véges, elfogy egyszer. Keményebbek is lehetünk, ha úgy kivánják. Jó lesz az maguknak...? Én csak azt teszem amit tőlem elvárnak. Se többet, se kevesebbet - és nehogy azt higgyék, hogy örömmel teszem. Nagyon unalmas és undoritó munka az ilyesmi. Mintha posványban dagonyázna az ember.
      - A félsárga söpredék, akivel szemben álltam, most lassan résnyire csukta jobbszemét.   Én a balt, mert értettem mit akar mondani - hadd dagonyázzon...

    - "Jóbarát" hátrakulcsolt kézzel járt körbe körbe, s szavait most nyugodt fegyelmezett, kissé patetikus hangnemben intézte hozzánk. Amikor végre befejezte, tett még néhány üres kört - elgondolkozva megállt - majd intett az ablaknál álló fiatalabb embernek és kinentek. Vártam a 'Kosztosokat', de ezúttal sem jöttek. Az idősebb férfi, aki a szobában maradt, nyugodtan végigszivta cigarettáját, és hamutartót keresve beljebb jött. "Jóbarát" asztalán talált egyet, ott nyomta el a csikket, s közben egyfolytában kettőnk arcát figyelte.
      - Az előadó elvtárs jó ember - mondta nyomatékkal a hangjában. Nagy szerencse, hogy hozzá kerültek. Hogy éppen őrá bizták magukat..!! Sokat veszitenek azonban, ha nem hallgatnak rá. Meg kéne fontolni amit mond. Jót akar maguknak. Nekem elhihetik. A maguk helyében inkább lennék nyolcad tizedrendű vádlott egy nagyobb perben , mint egymagam. A félsárga ekkor alig láthatóan rámmosolygott - hoppá, Te is "magányos farkas vagy"? Gondolják meg - még van idő. Nagyobb per részeseként kevesebb figyelem jutna magukra - ez a tapasztalat. A büntetést nem kerülhetik el mert az jár. De nem mindegy milyen a mértéke. Értik amit mondok...?
     - A Trombitás utcai nem szólt, nem mozdult - könnyű volt utánoznom. Néztük egymás pofáját, azon töprengtem vajon ugyan az a négy Kosztos' intézte el őt is Jóbarát' távollétei alkalmával? Esetleg váltás is van..?

      - Szurdi úr kétségbe esve gyötörte a konok, méla Bányászt. Ember...!Ne az igazsággal törődjön - az élete sokkal fontosabb. Magának is csak egy van - az nem érdem, hogy maga kommunista. A párttagsági könyvével kitörölheti a seggét. Örüljön, ha nem dugják fel a gigájáig - térjen már észre! Mit akar maga. Nincsenek kommunista szentek!
     - A komor tekintetű fekete férfi némán hallgatja - nem szól közbe - csak ha Szurdi úr néha szándékosan, olykor csipkelődésből kollégának merészeli nevezni. Ezt határozottan, és következetesen kikéri magának, egyébként pedig ügyet sem vet a köpcös sirámaira. Mintha némaságával átpasszolná hozzám annak jótanácsait.
     - Nem kell, hogy beszéljen értse meg. Főleg ne magyarázkodjon! Itt úgysem tud meggyőzni senkit. Nem számit semmit a maga Igazsága. Itt csak egyetlen igazság van - amit valamiképpen magára sóznak. Csak azt ismételgesse amit egyszer már aláirt. Ha újra és újra kérdezik, mindig csak ugyan azt...

      - Oda és vissza - a zárkaajtótól az ablakig - öt lépés, fordulás - és közben csak mondja és mondja a magáét szüntelen. Néha leveszi mocskos atlétáját - a hátán is csorog az izzadság - tekeri a trikót, mint valami propellert. Izig vérig valódi Szancsó Panza a hatalmas szikár Bányász mellett. Nagyon összeillenek. Ő, a másik, harcol a szélmalmaival. Dárdája nincs, puszta kézzel, de konokul teszi.

      - Nem tudom mit keresek én itt tulajdonképpen. Idegenként hallgatom ezt a furcsa párbajt, aztán kihallgatásra visznek és ez majdnam jó, mert néha már nagyon únom a folytonos feszültséget.

      - Van itt valami rossz a levegőben - valami, ami nem tesz jót nekem - dünnyögte bánatos képpel Szurdi Úr - sem a testemnek, sem a lelkemnek, és egyáltalán - úgy érzem itt nem szeretik a magamfajtákat. A Bányász szájtátva hallgatta a meginduló szöveget, én csendben lapultam földszintes szalmazsákomon tele várakozással. Szurdi úr hasonló bemelegités után tett még néhány üres fordulót - nyilván ez idő alatt összpontositotta mondanivalóját - s ezt követően rendszerint hosszú momológok következtek. Megtörtént, hogy befejezés nélkül, mert a mondanivaló oly töményen ömlött bellőle, s oly vérbő csapongásokat engedett meg magának, hogy teljesen megfeledkezett az inditó gondolatsorról. Mit is akartam mondani...? - fordult ilyenkor az álmélkodó Bányászt meglepve. Összevont szemöldökkel, gondterhelt képpel várta a segitséget. Ha én azt tudnám, mormolta a fekete ember, s Szurdi úr ilyenkor engem is méltatott egy röpke kérdő pillantásra. Én azonban hiába igyekeztem, legtöbbször magam is csak a bevezető sorra emlékeztem, mert utána már a csodálatos gomolygásban rendszerint elvesztem. Igy aztán ketten, sőt hárman sem jutottunk semmire.

     - ...ja igen persze.Persze, hogy magáról van szó - meg az elvbarátairól - másról nem is érdemes beszélni. Rögtön gondoltam - mormogta a Bányász. Szurdi úr pedig a hosszú bevezetés után tett még néhány kritikus megjegyzést azt illetően, hogy idebenn teljesen felesleges meggyőződésbeli kommunistának lenni, mert ez a hely nem alkalmas ideológiai megnyilvánulásokra. Itt hamar szájba vágják az embert, akár kisnyilas, akár haladó szellemű kommunista. Ami pedig a haladó szellemet illeti, szar dolog ez is - morfondirozott sétája közben. Maguk kommunisták ott ülnek a szekéren - a haladás szekerén - és nem veszik észre, hogy megfenekelett. Egy szarhegyen feneklett meg a szekér uram és elvtársam. Egy igazi, nyilvánvaló szarhegyen. Nem vették észre...? Dehogyis nem, és mit csinálnak...?  ülnek a szekéren és fintorognak. Büdös van. Ki kellene szállni és arrébb tolni - nemde? És akkor hopp - mostmár egy másik szarhegyen van, mert néhányan leugráltak, és elvtársi segitséggel sikerült áttolni oda. Hogy közben szétlőtték a várost, és elment néhány százezer ember, mert elege van ebből az ostoba játékból? Kit érdekel...? Volt egy kis pukkanás, tologatás, a madárkák ijedtükben felröppentek,s amikor újra csönd lett visszatelepedtek az ágakra. Mindegyik máshova persze, mert úgy izgalmasabb. Régi játék ez - a dolgoknak meg kell változniok, hogy semmi se változzon.

     - Azt hittem súlyos következménye lesz a személyeskedő durva példázatnak, de sokáig csend volt, csak Szurdi úr csoszogása hallatszott. Én mukkanni sem mertem - végül a Bányász szólalt meg halkan,- mondja csak - volt annyira bátor, hog ezt másoknak is igy a képébe csapja, vagy csak itt jutott eszébe, a börtönben...? És éppen az én szórakoztatásomra? Igaza van azt hiszem túloztam egy kicsit - vallotta Szurdi úr - néha már azt sem tudom mit beszélek ebben a párás hőségben. A Bányász békülékenyen kis mosollyal bólogatott. A haladás szekere a szarhegyen - ez tetszik - meg a fintorgás, az is. Nem gondoltam, hogy ekkore baj lesz belőle.

     - "Jóbarát" türelme fogyóban. Úgy érzem, az utóbbi időben látványosan bizonytalanná vált a viselkedése. Nem is próbálja palástolni. Ritkábban szinészkedik - görcsös, egyre idegesebben vádaskodik, és gyakrabban hivat mint szeretném. A 'Kosztosok' mintha máshol munkálkodnának, esetleg rájött, hogy felesleges bevetni őket? Az ablak is mindig nyitva, a két ismeretlen is máshol fújja a füstöt. Sok dolguk lehet...
      - "Jóbarát" többnyire magányosan áll az ablakban, háttal a szoba felé, de befelé kérdezget. Aztán hirtelen megfordul, két tenyerét tettrekész lendülettel összecsapja mint aki nagy elhatározásra jutott.Na kérem...! Kezdjük az egészet  előről...!

      - Az az érzésem kapkod - fel kéne már mutatnia valamit, valami jelentősebb eredményt, de csak találomra tapogatózik, segitség nélkül keresgél. Két aprósággal kéne szolgálnom - csak ezek érdeklik - minden mást felejtsünk el. Ehhez a kettőhöz azonban ragaszkodik.( feladta a Széna téri szálat...?.) Azt mondja nem is érti miért kell nekem fedeznem ilyen embereket? Félek tőlük..? - hiszen megvédenek bárkitől. Csak a megbizóm neve érdekli - és persze az, hogy hol képeztek ki..? Ennyi - mert nem igaz, hogy nem kaptam kiképzést - tapasztalatból mondja. Vannak jelek melyek erre talnak. Mindössze ennyi érdekli, de tényleg - semmi egyéb. Olyan nagy dolog ez...? - gondolkozzon egy kicsit!
      - Nincs mit mondanom - jövök, megyek újra és újra, föl, le és megint újabb szembesitések, lassanként az a benyomásom, nem csak rólam van szó. Mások se túl beszédesek. Kiürültek a nagy gócpontok - a résztvevők többnyire elhagyták az országot, a maradékból kellene valami kézzelfoghatót összeeszkábálni. Itt ez a sok apró kis szarság - ha ezt sikerülne valami jelentősebb, komolyabb  üggyé összegyúrni. Tulajdonképpen megért - mondja egy nyugalmasabb pillanatában. Ő sem kedveli az oroszokat - de nem ő hivta vissza őket. Ha rajta múlik, bizony soha vissza nem jöhettek volna. Ebben biztos lehetek. Merengő álszent pofával sétál a szobában. Az a sok fiatal élet...!Micsoda nagyszerű fiúk és lányok voltak...! Van fogalma hányan elestek semmiért...? De hiszen látta azt maga, miket is beszélek...

      - Beszélj csak, beszélj - mindegy miről. Azt már tudom, hogy a párt emelt ki a fojtogató nyomoruságból - mindent a Pártnak köszönhetsz. Ilyet már sokat hallottam, semmi közöm hozzá. Beszélj nyugodtan, mert telik ezzel is az idő és nem kell abban a forró zárkában döglenem. Néha még örülök is a találkozásnak, mert útközben és idelenn a nyitott ablakú szobában sokkal jobb a levegő. Kár, hogy a végkimenetel viszont bizonytalan - mert az se mindegy..

     - Nyilik a szoba ajtaja - újabb szembesités - a belépővel tarhonyaleves illata is érkezik. Már dél lenne...? Álljanak szembe egymással! Felismeri..?  Nem...Maga?..nem...Mikor találkoztak utoljára..?...Nem találkoztunk. És maga?...nem találkoztunk...Mikor és hol találkoztak...Válaszoljanak...Nem értik..?..Hazudnak, folyton folyvást hazudnak - egyebet se tudnak...Fontos lenne, hogy "feliesmerjük" egymást - meg kéne erőltetnünk az emlékezetünket....Igyekezzenek - mondja sürgetően..Nem lesz sok idejük, megigérhetem..

      - Látom a szemén, hogy felismert - szája szegletében pici mosolyféle. Hol a fenébe láthattam..?..Ezt láttam már valahol - egészen biztos, hogy láttam. A tegnapi görnyedt tűzoltót azt sohasem, abban is biztos vagyok. Ezt a fickót azonban igen. Nem fontos hol, most semmi esetre sem. Ez nem épp a nagy találkozások ideje. Vigyázzunk, csak semmi árulkodó jel, villanás. Nem érdekel ki vagy. Felejts el! Vékony sápadt arc - régóta benn lehet. Nem szomszéd - nem templomba járó, ez nem az a fajta aki imádkozik. Lövöldözős inkább. Ilyenek voltak november negyedikén délután a Lórántffy lépcsőnél. Szemben a fogaskerekű vasúttal. Jól kiépitett állások, a Maros utcai III. nemzetőr század (?)..Tizen tizenöten ha lehettek - két géppisztolyos közé kerültem a Mauseremmel - helyet csináltak, jól fogadtak. Kései leszármazottai a Pál utcai fiuknak, mert itt is a Tüzép gerendáiból épült a védvonal. Most kövér henger alakú szálloda terpeszkedik a helyén. Motoros futár, hozta az utsitásokat. Csendes eső szemerkélt, nedves fahasábok között várakoztunk - közeledtek a vörösingesek'.

      - "Jóbarátot" mintha kicserélték volna. Hová tűnt cigarettakináló fennsőbbsége..? Lekezelő magabiztos nyugalma. Dühödten járkál ajtótól ablakig és vissza. Időnként felüvölt - maguk azt hiszik átverhetnek engem. Na neeem - nem bizony. Eltakaritom ezt a szennyet - el én. Gyáva söpredék. Volt pofájuk lövöldözni, rabolni - most már más a helyzet. A társadalom jobbik része magához tért és elégtételt követel. Van egy parányi lehetőség. Ennyit adhatok. Értik amit mondok...? Megáll - lehet, hogy választ vár...? Mire? Indulatosan nekilódul, hogy megtegyen még néhány kört, de a hangján érződik kár a fáradtságért. A magányos farkasok ideje lejárt - mondja halkan, szinte magának. Tudom, hogy ismerik egymást.Letagadják - rendben van, ez a maguk dolga - semmit se számit.Én viszont tehetek azért, hogy ezt nagyon is megbánják. Jó, magukat ez sem érdekli. Magukat semmi sem érdekli. Ostoba fajankók. Hőst játszanak - glóriát képzelnek a fejük fölé, csak tessék. Semmiféle hősökről nincs itten szó, nekem elhihetik. Martalócok zsebmetszők, mindenféle beképzelt mániákusok azok igen, azokkal van tele az egész épület. Az ajtónál állva mondja mindezt - keze a kilincsen. Vár egy kicsit. Nincs semmi mondanivalójuk...? Még néhány pillanat és felrántja az ajtót...Vihetik őket...!

      - Gyengébb pillanataiban a hatalmas fekete ember megingott, s már már hajlott volna, hogy engedjen Szurdi úr sirámainak - elfogadja tanácsait, de végül mindig magához tért, és felszólitotta hagyjon fel kisértéseivel, mert ez őt egyáltalán nem érdekli. Volt ebben valami ismerős számomra - főleg, hogy a Bányász a kisértés szót használta - merthogy van az a negyven nap a pusztában, a bibliai Jézus  megkisértése, és a Sátán, ahogy megpróbálja. Szurdi úr lenne a Sátán...? Hülyeség. Épp úgy nem ment semmire mint odalenn "Jóbarát" -  A Bányász pedig kemény hangon vetett véget a megdolgozási kisérletnek.   
     - Ilyen vagyok - ez az én életem! Ha már szociáldemokratából kommunistává lettem, vállalnom kell a döntésemet. Nincs visszaút...

     - Elámultam. A visszaút kijelentés után keményen toccsantott hatalmas csizmájával, jelezvén, hogy pontot tett fontos kijelentése végére. Kevés szavú inkább hallgatag ember volt, nem mesélt pajzán történeteket mint Szurdi úr, és legfőképp azt nem értette miért fecseg a kis köpcös állandóan a nőkről? Miért olyan fontos ez? És éppen most...Kit érdekel az ilyesmi - és éppen a mostani időkben? Szerinte komoly embert semmi esetre sem.  Az ő világa erősen brossuraizű volt, abban nem szerepelhettek legfeljebb szigorú tekintetű, kontyos elvtársnők - még mit nem....

     - E súlyos kijelentés után Szurdi úr megállott sétájában és maga elé meredt. Maga szociáldemokrata volt...? Merengve mormolta a szavakat. Tényleg szociáldemokrata volt...?
      - Az, látom csodálkozik - vágott vissza szinte sértődötten a Bányász. Felállt - kissé odébbtolta a meglepett Szurdi urat - én következem modta erélyesen, s helyet cserélt vele.  Szokásos helyét, a vécét elfoglalva, Szurdi úr álmatag dobolásba kezdett. Tömpe ujjai könnyű ritmust vertek a lemez fedőlapon - jött a "Braziiiil," meg a "Belzebub lánya" és sorra a többiek csupa melankólikus rumba. Imádta a latinos ritmusokat - az Amapola, és mindig csak moll és moll. Néha szünetet tartott - hátát a falnak támasztotta és motyogott maga elé. Szociáldemokrata..? - jaj Istenem magának vége - magát tényleg fel fogják akasztani!
      - És ujra dobolni és énekelni  kezdett behúnyt szemmel és átszellemülten mint mindig, s a kissé rekedt hangja szomorún és érzelmesen keringett a zárkában - mignem  a Bányász a borzalmas illatfelhőket pumpáló gumicsizma cuppogásait megszakitva hirtelen megállt. Miféle ember maga...? Szurdi úr ijedten abbahagyta a dobolást. Hozzám szól kolléga...? Nem vagyok a kollégája - már ezerszer megmondtam - és bosszúsan toccsantott a hatalmas csizmával. Éreztem baj lesz - csendben kuporogtam szalmazsákomon - magánterület, itt baj nem érhet - Szurdi urat figyeltem, aki gyakorta bevont az éneklésbe, sőt dobolni is megtanitott - s aki most, mintha a váratlan kinyilatkoztatás hatására egyre szomorúbb dalocskákat ismételgetne bánatos ábrázattal. Ismertem az egész repertoárt, olykor magam is pergettem különféle ütemeket a vécé furnirlemez fedelén, de most ő volt soron, s csupán a furcsa, vádaskodó kijelentésre némult el.

     - ....ilyen marhaságokra tanitja ezt a gyereket - méltatlankodott a Bányász - amikor a világ tele van sokkal fontosabb dolgokkal? Szurdi úr mosolygott Nem kell ezt tanitani semmire. A világon pedig csak egyetlen fontos dolog van - mondta merengve, és szomorkásan bámult maga elé. Nem fejezte be a mondatot. A bányász ezuttal sétája ellenére kivételesen odafigyelt  a köpcös szavaira, és kiváncsian megállt. Hiába várt azonban, mert újra mgszólalt a dob. Megindult ő is dacosan mert mégsem álldogálhat bambán egy nyomorult vécécsésze előtt. Még ilyet!
     - Lassabban lépkedett, mert furdalta a kiváncsiság - mi lehet az az egyetlen dolog amiért élni érdemes...? Végül megállt...Mi az..? - kérdezte türelmetlenül és aprót toppantott a cuppogó gumicsizmával. Olyasmi mozdulat volt, mint egy elkényeztetett követelőző kisgyerek dacos toppantása.

      - Nincs annál rohadtabb dolog - ez köztudott - igy vacsora előtt meg pláne - mert az is egy kinzó kérdés, hogy mi lesz vacsorára - szóval nincs rohadtabb érzés mint válaszra várni - legfőképp olyan valakitől aki átszellemült izzadt pofával csak dobol és dobol egy öntöttvas wécécsésze furnir fedőlapján, s azt meri állitani, hogy a világon csupán egyetlen fontos dolog létezik, s ő tudja mi az. Éppen ő. Marhaság !! Egy ilyen senkiházi boltos, vagy miféle. Mi az...? - mondja már...! Máskor be nem áll a szája, most meg kéreti magát..? Na jó - várok. Lecövekelt a köpcös előtt, nem mozdult most már csak azért sem. Hatalmas termete szinte betöltötte a cellát - félig elfedte előlem Szurdi urat, aki húnyt szemmel halkan folytatta a dobolást, mig végül megkegyelmezett, s hajlandó volt felfedni a titkot. Felnézett ültében, egyenesen a hatalmas Bányász szemei közé, s méltósággal, kis szomrkás mosollyal a szája szegletében ünnepélyesen kijelentette :

     - ...a világon egyetlen fontos dolog van - a Rumba! Kis szünet után pedig, izzadságtól csöpögő ragyogó pofával hozzátette - meg a Nők, és az egygombos zakó...!

     - Megint tanultam valami érdekeset. Nálunk odahaza a református parókián hasztalan vártam volna  hasonló, fontos kinyilatkoztatásra. A rumbát, meg a nőket még csacsak kapisgáltam, de teljesen tájékozatlan voltam zakó ügyben. Vagy mégsem?
     -  Hát persze - Az egy pikoló világos - onnan származik a Belzebub lánya vagyok én c. rumba, és rokiznak kockás zakójú jampecek is a filmben és nyersgumi talpú cipőkben vadul rugóznak is. Szurdi úrra pillantottam, a mocskos ronggyá izzadt atlétájára. Nem - ez lehetetlen.
      - Az utóbbi időkben egyre többet lehetett hallani arról, hogy kik a felelősek az októberi felfordulásért. Hát elsősorban a jampecek. Nálunk a parókia presbiterei között a kétsoros zakó volt divatban - komoly emberek voltak, és egyikük kezében sem láttam fegyvert. Őket tehát nem lehetett súlyosabb dolgokkal vádolni. Egy kis izgatás, röpcédula persze előfordult internálással néhány hónapi bannlakással de semmi több.
      - A Bányász megütközve állt a kinyilatkoztatás után - képtelen volt megszólalni. Nézte Szurdi urat néma döbbenettel, ujjai pergését a wc fedőlapján, végül csak nem sikerült szavakba önteni mély megrőkönyödését. Egy ilyen - egy ilyen alak kínozza nap mint nap - épp egy ilyen próbálja elmozditani a biztos pontról...! Hihetetlen....

       - ...Maga...- csak makogni volt képes - maga is hordott  egygombos zakót? A jampecek hordanak ilyet....maga is az volt? Akkor mégiscsak igazuk volt az elvtársaknak. Amikor a vezérelvtárs visszajött Csehszlovákiából tőle hallottam. Ő mondta, hogy huligán jampecek randaliroztak a pesti utcákon.
      - Dühösen legyintett, még az ujrakezdett sétáját is abbahagyta - leült a priccsére és tűnődve figyelte a köpcös dobolót. Nem értette a helyzetet. Én sem. Pedig Szurdi úrnak igaza volt - rájöttem magam is. Csak jóval később. De hol volt akkor már Szurdi úr. Meg a Bányász...

       - Szörnyű napok következtek, s főleg rettenetes éjszakák. Szurdi úr is felhagyott a társalgással - órákig némaságba burkolózott, ügyet sem vetett a fekete ember tétova kisérleteire. Azt hittem  megsértődött - talán elhangzott valami sértő, amit én - mulya kamasz - észre sem vettem - hallgattam hát meglapulva, vagy csendesen szunyókáltam egyre lappadó szalmazsákomon. Még a sétaidőmet is felajánlottam, hogy enyhüljön végre a rideg hangulat, mely napok óta uralta a zárkát.

      - Pedig semmi különös nem hangzott el - csak egy szó - szociáldemokrácia. Szurdi urat más értelemben érintette, mint engem, de valamiképpen mindkettőnk elmúlt éveit előcsalogatta. Az én esetem nevezhető könnyebbnek - szinte semmiség az övéhez képest. Csupán pubertáskori zavarodás, erős érzelmek - tanácstalanság - egy élénk fantáziáju papgyerek kamaszkori gyötrődései. 
      - Tabuk - erről nem beszélünk fiam, nem illik. Leskelődések, elszoruló torok - pirulások tetőtöl talpig, és....Hagyjuk. Menekvés minden elől, máshol tán természetes része a mindennapi életnek, de nálunk otthon a prókián ez nem téma! Az angyaloknak sincsen nemük. Örökkévalóak kezdetektől fogva. Én ezt nem hiszem. Mert mégiscsak téma a téma csak suttyomban az, és ettől olyan rohadt az egész. Erről majd később...!

   Fenét később! Most rögtön inkább! Csak ne kerülgessünk semmit - ez itt a Gyüjtőfogház, annak is a Kisfogház nevű épülete. Hol van innen  a Pasarét...?. A Torockó tér 1...? Itt másféle tabuk vannak. Szociáldemokrácia...? Nekem a szóról Rózsa néni jutott eszembe menthetetlenül...Anyám egyik pártfogoltja, illetve beszélgető társa. Olyasvalaki, egy a sok közül, aki rohanvást kereste Anyámat, ha nyomta valami a lelkét...Netán sürgős kibeszélnivalója támadt....Rózsa néninek pedig volt erős kényszere majd minden vasárnap, rögtön Istentisztelet után...

      - ....el fogok menni Szakasitshoz édes Gizikém, mert ez már valóban tűrhetetlen. Nem birják elviselni, hogy ott vagyunk. Az egész villára fáj a foguk. Érted...? Gézám fiát mégiscsak a Mozgalom miatt végezték ki - tennie kell valamit. Nem gondolod..?
      - Menj el Szakasitshoz Rózsám, ha akar, talán tud segiteni - mondta nyugodt szenvtelen hangján Anyám, és valami stoppolnivakó után nézett, mint akinek fontosabb tennivalója is van, és amúgy sincs kedve most tanácsokat osztogatni. Pláne olyanokat melyek a "mozgalommal" vannak bármilyen összefüggésben. Mindenkit meghallgat - ez az Ő segitsége, s legtöbbször éppen elegendő. Négy gyerekkel a nyakán betegségeivel nehéz mozgásával külsőre is sokszor szerencsétlenebb, mint a legtöbb hozzáforduló a népes parókián. Van benne valami kemény erő amit képes átadni még ebben az állapotában is. Csodáltam, és néha féltem e furcsa képességét.

      - Rózsa néni menni készült, s hogy a közelben voltam, magához intett. Jobb karját vállamra helyezte, és lassan körbeforgatott. Azt hiszem pont jó leszel. Ilyesmire gondoltam. Összenéztek - Anyám beleegyezően bólintott.
      - Eljöhetnél szerda délután, "Géza Bátyád" egy fiatal Dávidot keres. Néhány alkalom az egész. A dolog el volt boronálva, s szerda délután "Géza bátyám" - akkor láttam életemben először - szótlanul tekergetett az emeleti műteremlakásban mig a megfelelő pózt megtalálta. Miutám minden oldalról megfelelőnek találta a beállitást, néhány gyors vázlatot  készitett és teázni vonult. A továbbiakban semmi szüksége nem volt rám - mehettem ahova akartam, akár haza is, szemmel láthatólag nem érdekelte a személyem. Hamar elköszöntem - nem akarván feltartani a a Mestert, s a sok kérdeznivaló mind megszorult bennem. Nem volt lehetőségem akár egyetlen eggyel is előhozakodni.
      - Én parittyával a kézben képzeltem magam Dávidnak lenni, de a művészet komoly dolog, ezt később magam is beláttam. A parittyát nagyon is hiányoltam, s tettem még a szeánsz elején egy gyenge kisérletet a fegyverrel kapcsolatban, de Rózsa néni, aki jelen volt a beállitásnál, később megemlitette, hogy teljesen felesleges bármivel is próbálkoznom, mert a Mester évek óta tökéletesen süket, és csak Őt érti meg ha akarja.

      - Jó szeme van a Rózsának - mondta később Anyám elismerően - nemhiába ujságiró! Újságíró? - no persze - valahol, valamikor. A főtanácsos úr, aki valamikor titkos külső meg belső, meg tudomisén milyen címeket viselt, ma zsebkendővel a fején éppen úgy hordja a maltert a szomszéd épitkezésen mint Atyám, a palástjához ragaszkodó lelkész. A szőke középkorú grófnő, komor, szótlan eleganciával cseréli fején a vizes turbánt, mert a bőrére vigyáznia kell.
      - Cimek és rangok, legalábbis azok maradványai - konzervált romok, mintha semmi nem történt volna. Élnek és működnek melyekben hinni kell, csendben titokban egymás között. Még akkor is ha a brigádvezető erélyes hangon elvtársnőt rikkant. Ezek a furcsa relikviák tartást adnak, erőt- s némelyek jobban ragaszkodnak hozzá, mint az életükhöz egy felfordult világ romjai között. A pallér meg hadd kiabáljon - az a dolga.

       - Rózsa néni ujságíró volt - valahol Erdélyben - vagyis már Romániában. "Géza bátyám" pedig román királyi szobrász R.Géza néven, s most együtt élnek abban az emeleti műteremlakásban Budán, a Pasaréten, miután "Géza bátyám" menekülni volt kénytelen Belga-Kongóból, az összes belgával együtt. Fölösleges kérdés miért és hogyan...? Miként kerül egy román királyi szonbrász, aki egyébként magyar éppen Belga-Kongóba...? A Torockó tér környékén cifrább esetek is előfordultak, s előbb utóbb mindenre talált megfelelő magyarázatot az ember.
      - Ha mégsem - akkor előkerül valami bizonytalan eredetű mese amiben hinni kell - legalább is illendő - és ekkor ujra helyre áll a rend, és minden folytatódik szépen ugyan úgy ahogy eddig, és nyugalom van. Szakasits, meg a szociáldemokrácia sem lóg ki az afrikai kalanddal fűszerezett képből - minden megtörténhet. Rózsa néni ugyanis valóban felkereste az egykori szociáldemokrata fővezért, s előadta búját, bánatát. Ezt annál is inkább megtehette mert a nagyembert éppen kiengedték a börtönből, valamelyest még rehabiltálták is - ettől pedig némi tekintéllyel is gyarapodott. Ez a kis lakásügy semmiség , ujjgyakorlat volt friss hivatalában.A Mester munkakedve  is helyreállt, sőt nyolcvanas évei ellenére egyre gyakrabban járt le a Lukács uszodába - és újabban teljesen egyedül. Azt mondta nincs szüksége kiséretre!Érted ezt Gizikém...?

      - Anyám tökéletesen értette, mert ismerte a különböző vizek meglepő hatását, és azt is gyanitotta, hogy az egykori királyi szobrász felfedezte Rózsa néni kellemdús formáiban a Nőt. Naná, az egykori ujságírónő adott a külsejére - főleg a lakásügy szerencsés megoldása után. Eleddig gyakran járt feketében, nem tudom, talán valami gyászos esemény miatt, vagy csak jól állt neki, s ezt tudván alkalmazta is a manővert, de az új helyzetben elővette fiatalosabb, szines ruhatárát. Negyvenes évei ellenére  is csinos szinte cigányosan tarka kartonruhákban pompázott, s kissé kirítt a gyülekezeti népek szürkébb forgatagából. Nekem egyre jobban tetszett kellemes átváltozása - leginkább festett sálkölteményeit csodáltam, melyeket saját kezüleg készitett, s ahogy tavaszodott meg tudtam érteni a hallgatag szobrászt is a maga gerjedelmével. Mert a lakásprobléma megoldódott ugyan, de a következmények elrendezéséhez már kevés volt Szakasits növekvő tekintélye, s még kevésbé a már nem is létező, szomorú emlékű  szociáldemokrácia.

      - Géza Bátyám' ugyanis addig-addig tempózott a Lukács uszoda jéghideg medencéjében, mig egy szép nap meglepő ajánlattal állott elő, s ezt semmiképp sem lehetett visszautasitani.
      - Megkérte néhány parancsolóan kemény szóval csinos, kerekmellű formás lakótársnője kezét. Megszólják - mondta ellentmondást nem tűrő száraz kissé pattogó vékony hangján, hogy együtt él egy nála jóval fiatalabb nővel - és közben, mint mindig néhány centiméterrel oldalra az illető feje főlé tekintett, mert meg volt az a kellemetlen szokása, hogy nem nézett az ember szemébe sohasem. Mintha nem érdekelné az előtte álló - mintha gondolatai magasabb régiókban barangolnának, s arra a kevés időre, mig ezt a semmiséget kénytelen elintézni, igazán kár lenne fárasztani magát azzal, hogy tekintetét onnan fenntről kissé a földiek felé irányitsa.
      - Elhalálozása esetén Rózsát ( Önt kedves Asszonyom! ) kipenderitik a lakásból - ez törvényszerű - és még sok minden amit jó lesz észben tartani és meggondolni, mert manapság nagyon résen kell lenni. Vigyázni kell minden apróságra, mert rémesek ezek a kommunisták.
      - Ő bizonyára előbb vagy utóbb eltávozik, és valószinüleg - akaratán kívül persze - némi kellemetlenséget fog okozni ezzel. A jövőt illetően tehát már most ajánlatos megtenni a kellő óvintézkedéseket. Az idő vészesen múlik - ezt vegye figyelembe kérem! Ezeket mondta, és az ügyet ezzel befejezettnek nyilvánitotta - Rózsa néninek pedig jogában állott az ajánlatot elfogadni.

      - Anyám ezúttal semmilyen tanáccsal nem tudott szolgálni. Kissé meglepte  a királyi szobrász ultimátuhoz hasonlatos erélyes leánykérése. Ha netán szóba került az elkerülhetetlen igyekezett kitérni a válasz elől. Neked kell döntened Rózsám - ebbe senkinek nem lehet beleszólása!
      - Gyorsan teltek a hetek - a házasság elkerülhetetlennek látszott. Az agg mesterrel való frigy menedékházasságnak tűnt - az arának esze ágában sem volt visszatelepülni romániába, s hogy megesküdtek valahol nagy titokban csak akkor derült ki, amikor Rózsa néni feldúltan előkerült.  Szemében rémület és viszolygás.
      - Édes Gizikém - ez egy férfi - ez követelőzik...! - panaszolta reszkető kétségbeeséssel a hangjában, és majdnem elsírta magát. Szép kerek, gondozott mellei föl, s alá  hullámzottak a nagy felindulástól, s én megállapithattam kamaszkorom homályos tapasztalatával, és álmodozásbéli kínzó gyakorlatával, hogy bár igen tetszetősek, ám Emerencia Testvér lenyűgöző, és ellentmondást nem tűrő adottságait - aki az utóbbi időben tűnt fel Anyám mellett gyógymasszőrként - épphogy csak meg közelitik.

     - ...miért...? Mire számitottál Rózsám - kérdezte Anyám szenvtelen, rideg, református  hangon. A házasság szentségét érte valamiféle sérelem, s ebben a Kistiszteletes Asszony nem ismert tréfát. A házasságok az égben köttetnek - ez köztudott - még akkor is, ha Rózsa nénire esetleg erélyesen ráparancsoltak ennek tudomásulvétele okából.
     - Tüstént fe is lhagyott a siránkozással, és haladéktalanul felajánlotta segitségét a vasárnapi levesfőzésben. Te addig csináld a többit édes Gizikém! Azt mondta, most egy igazi erdélyi paradicsomlevest fog főzni nekünk, és hogy odaát a szokásosnál több zellerzöldjét teszik a levesbe - és ő még annak is a dupláját rakta a mi levesünkbe, ami ettől teljesen echte, és majdnem zöld lett, és nincs az a lófőszékely aki fel nem fordul az ilyesmitől. Nagy zavar lehetett szegény fejében, mert esze ágában sem volt férjhez menni, s most, hogy ez mégis megtörtént, számtalan váratlan, és az időnkénti teafőzésés piritóskészités könnyedén teljesithető fáradalmainál súlyosabb - nyomasztóbb, s főleg kikerülhetetlenebb, mármár megalázó testi kötelesség szakadt a nyakába.

      - Emerencia Testvér pedig vörösesbarna volt és gyönyörű. És persze sokkal fiatalabb is. Azok a keblek...! Uramisten....Ilyen őrületes ringó külsővel járkálni egy csöndes, nyugalmat árasztó békés parókián. Nem is keblek. Ezek már kebelek - és ezt nem én találtam ki. A nagyfiúk mondták ámuldozva a téren - mert tőlük hallottam - akik sóváran irigykedtek, mert ez a ringó léptű leírhatatlan gyönyörűség hetente kétsze mihozzánk járt masszirozni.

       - Könnyű fehér köpenyre vetkőzött egy nyitott szekrényajtó takarásában, s én persze szekrényajtó lettem volna szívesen , bármilyen fából. Szégyeltem ugyanakkor, ezt a zabolátlan mohóságot, melyet  nővérem állandó szigorú feddése kisért, miszerint a bűn mocsarában fetrengek, és el fogok kárhozni, mert képtelen vagyok uralkodni idétlen vágyaimon és bűnös érzelmeimnek egyenes következménye lesz a poklok méltó kínszenvedése. Pont!!! - és ezeket pedig ő komollyan gondolta.Honnan tudhatta volna, hogy ez is egyfajta pokol a maga apró kinjaival - fájdalom ez is, de nem olyan mint valami közönséges hascsikarás. Összetett - vegyes, kamaszfájdalom. Tele lelki és fizikai gyötrődésekkel. Mit nekem pokol - földi kínjaimat is alig vagyok képes elviselni!

      - Maradj itt kisfiam - kérte  Anyám - miután behivatott. Emerencia Testvér megmutatja a gyakorlatokat, jól figyeld hogyan csinálja, mert sajnos neked kell majd folytatnod. Ő nagyon elfoglalt - sokam szeretik, és sok helyen várják. Közelről csodálhattam hát, amint szakszerűen és erőteljesn tekergette Anyám csikorgó, fáradt izületeit, és persze vártam én is Emerencia testvért szeretetteljes szívvel és lüktető aggyal, és lestem minden mozdulatát, és néha már el kellett fordulnom és másfelé néznem mert képtelenség volt így közelről bámulni a lágyan hullámzó hatalmasan vörös zuhatagot, s a könnyű fehér köpeny alatt táncoló rejtelmes csodákat. Gyönyörűséges és szörnyűséges álmaim voltak egyszerre most mindez vulkánszerüen feltört a homályos zárkában. Gyötörtek a képek, és tönkre tették amúgy is rövid éjszakáimat, pedig csak egy hosszú szó hangzott el...Egy  már már elfelejtett kellemetlen alig ismert szó:...Szociáldemokrácia...

      - A zárka éjjel sem volt képes lehűlni, mintha egy forró sötét dunyhában kapkodna az ember levegő után. Az ajtó feletti feletti heszlámpa halvány, megnyugtató fénye azonban jelzi, szó sincs dunyháról, ez valami más. Néha kinyitották s darab ideig nyitva hagyták az "etetőt" - csak fel kellett óvatosan térdelnem ajtó melletti szalmazsákomról, hogy kilessek, s valami kevésbé áporodott levegőt szívjak. Ilyen alkalmakkor újra láthattam a szemközti oldal sötétlő ajtósorát, távolról hangokat is hallottam, kicsit olyan volt az egész mint a moziban. Vártam, hogy történjen valami, hogy váltson a kép, lássam is a horkantókat, a felnyögőket, talán kinyílik szemközt egy ajtó, de semmi, csak az éjszaka hangjai minden irányból. A szemközti etetők mindig zárva voltak - az óvatos smasszer aki elkövette ezt a szabálytalanságot nyilván vigyázott a részletekre.

      - Mindezeket pedig csak olyankor tehettem, ha a Bányász nem trónolt kínok között a klotyón, megfosztva engem az éjjeli bámészkodástól. Szurdi úr szerint az ilyen bélgörcsök okozója tulajdonképpen az elfojtott idegesség, és ez az Ő esetében érthető, mert nem tud felhagyni avval az őrülettel, hogy neki elvei vannak.
      - Rossz vége lesz ennek!

Folyt.köv.

    

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:58 Szólj hozzá!

 

.....akkor is amikor a Bányász sokallotta a létszámunkat, akkor is mi történt? Szurdi úr priccse fejénél, hátát a falnak támasztva mélázott. A szomszédban öten vannak - mondta közönyös unott hangon. Mert maga magszámolta, vetette felé ingerülten a Bányász.....Azt éppen nem, de tegnap este hallottam...A múlt héten még csak hárman voltak, de tegnap este már öten. Egyébként maga is megszámolhatja  - tette hozzá szinte félálomban...Persze attól függ is mi lesz az ebéd.... Ez már valóban sok volt a szikár óriásnak, aki amúgyis nehezen követte a köpcös kacskaringóit - rámpillantott, aztán a szuszogó nagyokos felé biccentett - agyára ment a meleg szegény embernek. Szurdi úr szeme csukva volt, nem látta a mozdulatot - majd délben meglátja, mondta álmos elnyújtott hangon...maga sohase hisz nekem. Délig pedig meg sem szólalt, azt hiszem megsértődött egy kicsit.

    Leves után hárman görnyedtünk az ajtó mellett - Szurdi úr a megfelelő időben halkan pisszentett, és számolt. Öt alig hallható koccanás hallatszott a szomszéd zárka felől. Tarthonyáskrumpli, vagy valami ilyesmi - biztos, hogy nem főzelék, azt nem hallani tisztán, suttogta és már ugrottunk is vissza,mert kicsapódott az etető ajtaja. Nem érdekelte a sikere, sőt, mintha elszomorodott volna inkább, s a Bányász is töprengve kavargatta csajkáját. Csodálkozott, hogy tarhonyáskrumpli van benne, s végül megszólalt : honnan tud maga ilyeneket..? Néha az az érzésem, maga nem először van ilyen helyeken. Engem is kerülgetett valami hasonló érzés, s lopva Szurdi úrra pillantottam, de jelenlegi állapotában nem illett rá semmilyen csőnadrág, pláne az egygombos zakó. Hiába méregettem semmi jampeces vonás, semmi árulkodó jel, úgy nézett ki mint egy negyötört, lestrapált vidéki melós, aki a legforróbb nyárban is vállal duplaműszakot, hogy legyen mit hazavinni a családnak.

   "Jóbarát" mintha beletörődött volna, hogy sem veretéssel, sem ostoba szövegekkel, s még ostobább igérgetésekkel sem megy semmire. Már nem kinálgatott cigarettával, s úgy tünt felhagy végre a Széna tériekhez való csatolásommal is...Miért mi van abban..? Olyan nagy dolog lenne..? Valahol hátul a sorban maga is elférne. Nem tudom viccnek szánta e, de harsányan felnevetett - élvezte a szellemességét. Méghogy a Széna tériekhez....ha belemegyek, a következő kérdés már az elrejtett fegyveremre vonatkozna...Mert ki hiszi el, hogy nem rejtettem el jobb időkre. Akkor pedig újra jönnek a 'Kosztosok'.

Ezt a menetet már korábban lezártuk - ettől féltem a legjobban. Eddig sikerült megúszni,  s ahogy telt az idő, már biztos voltam benne a TT nem kerül elő. Megbizható emberre biztam szinte az utolsó pillanatban. Egy gonddal kevesebb. Maradt elég, éjjelre s a nappalokra egyaránt. A nappaliakhoz idővel hosszászokik az ember, de mit lehet kezdeni a forró éjaszakákkal...?..amikor a szalmazsákból marokszám törek ragad az izzadt testre, és szúr ezer irányból - a Bányász bélgörcsök között kínlódik a a szemközti klozeten, hatalmas csizmái szárán méretes kapcák száradnak, s ha véletlenül mégis elaludnék, megrohannak a "szociáldemokrácia" hazai enlékképei, s akkor még nem is beszéltem Gubicsról, meg Menyétkéről, és a félelmetesen őrjöngő Zách Feliciánról, a tébolyult aggról, aki kivont karddal ront királyára - egyetlen leánya vélt megrontójára, és mindeközben valahol a fejem felett Imola zongorázik, és csak zongorázik és zongorázik, pedig csak a csengő visít, mert ébresztő van és fel kell kelni, mert új nap köszöntött reánk, és talán ma végre történik valami..... 

    Szurdi úr nemigen hitte, hogy egyedül voltam két zárkával arrébb - s ráadásul több hétig. Szemtelenül dicsekedtem, élveztem ahogy bosszankodik. Először is nyitva volt a bukóablak és fél kanna vizet kaptam én is - egyedül - úgyhogy reggel, rögtön ébresztő után mindig megmosakodtam. Rendesen ahogy otthon szoktam. Jó rendben van - tele volt a zárka bolhával, de volt három könyvem is, azokat olvasgattam. Igen...egyszercsak kinyilt az etető és platty, platty, platty - bedobtak három könyvet.....Három könyvet csak úgy...? A jó életbe, ide még egyet sem méltóztattak, pedig már itt vagyok ki tudja mióta.

   Az első egy szovjet regény volt. A volokálámszki országút - híres könyv - hallottam róla, de mindjárt a huszonnyolcadik oldalon kezdődött, ezért hát félre tettem, mert nem szeretem a huszonyolcadik oldalon kezdődő szovjet regényeket....A harmadikat is félretettem, ,mert igen nagyméretü, és díszes külsejű volt, ezt szerettem volna legutoljára megvizsgálni...A maradék egy sárga puhafedelú stencilezett vastag iromány - ilyen papiron, ilyen betűkkel készültek korábban mindenféle lázas felhivások és hirdetmények majd háromnegyed éve azokban az októberi napokban az esős, szeles Budapesten.

   Néztem a piszkossárga karton fedőlapot, morzsolgattam a könyv durva szürkés lapjait - mindez oly fojtogatóan ismerős. Hiába van nyár - besüt a nap a rácsos balakon - behunyom a szemem,s érzem a teherautó robogását, az arcomba csapódó októbervégi esőt, érdes a nedves papirkötegek fogása - viszi a szél a szétszórt lapokat, a teherautó robog - másfelé mint amerre mennem kéne de kit érdekel. Ez most mindennél fontosabb. Ilyet még nem csináltam, s talán nem is lesz ilyen alkalom soha többé. Tudom várnak odahaza, talán aggódnak is értem, "fegyveres bandák randaliroznak Budapest utcáin. Felhivjuk a lakosság figyelmét...." Anyám fizetéséért mentem a városligeti Ezerjó étterembe, s most össze vissza robogunk a városban néhány hasonszőrű társaságában. Nincs fegyverem, néha kéne, hogy legalább visszapörkölhessek - szórjuk a kötegeket - ők bezzeg jól el vannak látva. Néha lövések közeli házakból, a sofőr ilyenkor gázt ad - kék füst boritja be az utcát, a fiúk kibiztositott fegyverrel kutatják a környező házak sötét ablakait, vadul robogunk az ereszkedő félhomálban..Lassan ránksötétedik.

   Sárga kartonfedőlap - egyetemi jegyzet, még ez is - bántam is én, hogy a Szovjet kukoricatermesztésről szól..Szólhat bármiről, stencil - ez a lényeg - csak a papir érdekel. Néhány hónapja tele volt a város hadonló papirokkal, de a betűk nem a szovjet kukoricatermesztésről szóltak. Éppen csak belelapoztam , de már nyúltam a harmadikért, a cifra söétfedelúért, mert reménykedtem, hogy ez lesz az igazi szórakozás. Lexikon volt - Tolnai, vagy Révai , már nem emlékszem, s annak is Zé kötete, s még annak is csak a fele. Nagy csalódás. De itt találtam Zách Feliciánt az aggot - kivont kardjával, tébolyult tekintetével....Ez is valami. Fontos dolog a történelem.

......Fehérhajú...? Szurdi úr elgondolkodott - valami rémlik, de nem - nem ismerek ilyet, mikor láttad? Hol látta  ?- szólt közbe a bányász. Itt az emeleten...? Mikor? Már bántam, hogy megkérdeztem. Hónapok óta itt vannak, de nem találkoztak vele. Én meg rögtön az első éjszakán. Ki érti ezt? Szurdi urat erősen izgatta, miért érdeklődöm egy smasszer után, akinek fehér haja van, vagy valami afféle...Rokonod talám? Hagyjuk nem érdekes - nem akartam beszélni róla.....A fehérhajú jött, mert jönnie kellett - és akkor jött amikor szükség volt rá. Régi tapasztalásból tudhatta mikor kell, és miért szükséges jönnie. Röpke jelenés volt - néhány szó - óvatos figyelmeztetés, amire szerencsém volt odafigyelni - néhány segitő mozdulat a hajnali félhomályban. Meg kellett volna köszönnöm, de nem tudtam beszélni.

   -----------------------------------------------------------------------------------

       Órákig ácsorogtunk a szárazhugyozdában, de ekkor még fogalmam sem volt, milyen meglepő telitalálat ez a megnevezés. A hosszú várakozás alatt azonban Szurdi úr nem felejtett el felvilágositani hol is tartózkodunk. Beáll az ember a fülkébe, és nézi a szemközti falat. Közel van - alig egy arasznyira az orrod előtt. Ha elsétálnál mögöttük, dolgukat végző embereket látnál. Tökéletes elkülönités. Az ember órákig merenghet benne, mig végre szólitják. Mindenesetre sokkal jobb, sőt kényelmesebb, mint vigyázz állásban állni, orrot falhoz nyomva, vagy ceruzát tartani hősies buzgalommal. Úgy érzed már átszúrta a homlokodat és mégis leesik. Mindig leesik az a nyomorult ceruza, és mindig legrosszabb pillanatban esik le, és persze rögvest kitörik a hegye. A dolgozó nép ceruzájának a hegye. Ez nem vicc - némi kezelés után a müvelet folytatódik, de most már guggolva. Jobb el sem jutni  guggolásig, de mindig vannak alapos emberek akik élvezettel múlatják az időt ily ecccerű szórakozással....Ezért szeretem én a szárazhugyozdát, és mindig beállanék szivesen, csak ne kelljen az orromat falhoz nyomni és ceruza se legyen sehol a közelben.

    Déltájban indultunk a gyüjtőfogházból, és mindenféle mellékutakon való ravasz kacskaringózásokkal értünk végre Budára, a Fő utcai börtönbe. Nem tudom hogyan keveredtünk a Városligetbe, annak is a Műcsarnok felőli részébe, a csónakázó tó oldalába - mindenesetre csak ezt a tájékot ismertem fel. Korabeli luxusautóval utaztunk - elől a sofőr, meg egy fiatal kisérő, mögöttük üvegfal, ennek háttal a menetiránnyal ellentétesen hármunkkal szemben két idősebb kuporgó alak. Civilek - fehér ingben, sötét nadrágban mindahányan - olybá túnik az egész mint valami családi kirándulás a ragyogó időben...Még a pisztolyok is csak úgy - zsebből félig kilógva, mint valami uzsonnazsacskó...Elől a sofőrülés mellett félig eldugva egy géppisztoly is lapul - szerintem feleslegesen, még baj lehet belőle. Mi hárman - Szurdi úr, a Bányász meg én hátul urasan - na jó egy kissé összebilincselve, ami egyáltalán nem szokatlan ekkortájt hasonló luxusautókban. Ünnepélyes vonulásban haladtunk keresztül a városon - oldalvást és hátul diszkrét csippkefüggöny óv a forró napsütéstől, meg a kiváncsi tekintetektől. Az emberek hosszan és tűnődve néznek az efféle méltóságteljes automobilok után, és egyáltalán nem kivánnak benne kocsikázni.

   A lizsé tekintélyes platánsora alatt, az íjász szobra környékén, valami bogárhátú kisautó berregett el mellettünk. Fürgén vidáman, s ekkor a sofőr melletti fiatalember megélénkült. Arrébb rugta az útjában lévő géppisztolyt, átnyúlt az üvegfal nyitott részén - nézzétek...héé..erről beszéltem, s a kuporgók vállát püfölte növekvő izgalommal...Figyeljetek már..! S amikor azok végre előre fordultak, hogy megcsodálják a kisautót, a fiatalember, a sofőrhöz fordult...Mi is ez Kocsis elvtárs...? Fószvágen - mondta Kocsis elvtárs nyugodt hangon, s egy csöppnyit gyorsitott, hogy az elvtársak láthassák még egy kicsit a nyugati autót - mert hogy már ilyen is van.

     Ilyet fogok venni - mondta nagyon határozott hangon a fiatalember az incidenst követően, s hátra fordulva körülnézett...Minden rendben...? A két kuporgó bólogatott a lábunknál - valószinüleg ők is vágyakoztak valamire, de belőlük mintha hiányzott volna a magabiztos eltökéltség. Talán irigyelték is kissé az elől  helyet foglaló fiatalembert, aki kevély nyugalommal figyelhette Kocsis elvtárs jóvoltából a kis bogárhátú menekülőt. Valami rosszet sejthetett a tulajdonosa mert regyre gyositott,s egy hirtelen mozdulattal az Andrássy útra fordult. Kocsis elvtárs mintha megfeledkezett volna konspirativ feladatáról egyenest utána. Ekkor az elől ülő fiatalember mintegy figyelmeztetésként megérintette a karját - Kocsis elvtárs értette a mozdulatot s azonnal befordult az első mellékutcába. Ilyen ez a szeleviii - motyogta Szurdi úr bánatosan.

      Furcsa vöröstéglás épület - semmi körfolyosó, meg háló, a szagok is másfélék. A szárazhugyozda környékén erős illatok - főtt krumpli, káposzta és hagymaillat, konyha lehet a közelben, talán a szuterében. A lépcsőházban legalábbis úgy éreztem alulról jönnek a szagok, s oly töményen, hogy szinte tolnak felfelé menet. Valahol átöltözünk gimnyasztorkába, meg lovaglónadrágba, és rendes katonai csizmákat húztunk, hevedereset. Szurdi úr egészen más lett - komolyabb. De a Bányász is meg én is és mégsem lettünk igazi  katonák, mert derékszíj nélkül bizony hálóinghez hasonlatos a gimnyasztorka. Derékszíj nem jár a raboknak, s igy inkább nevetséges a marcona öltözet.

   Fenn a harmadikon három különböző zárka elött álltunk meg. A folyosó végi üvegfal teljes szélességében dölt be a késődélutáni nap. A Bányász, megszabaditva hivatalos munkáskülsejétől öreg népfelkelőként tünt el egy zárkaajtó mögött. Szurdi úrral már egész jól összejöttem az utóbbi időben, sajnáltam de ő mögötte is becsukódott az ajtó. Nem gondoltam, hogy hiányozni fog a köpcös...A furcsa előadásai, a rumbamániája s az a rengeteg pikáns történet a nőkről. Amikor kinyilt az ajtó előttem, szikrázó fényességből léptem valami gomolygó sötétségbe. Félmeztelen alakok csizmában lovaglónadrágban - ezek mind katonák...? Eszembe sem jutott, hogy már magam is azzá lettem...Magas szőke férfi fogadott, ő a zárkaparancsnok - leültetett, és a körötte ülők számára nyugodtan folytatta állitólagos "regényét" a magyarok bejöveteléről. Magamra hagytak, megszámoltam őket unalmamban - tizennégyen voltak. A magyarok bejövetele nem érdekelt túlságosan, annál is inkább, mert valami Nyírővel keveredett Kodolányi íze, búze volt az egész agyalmánynak. Az én bejövetelemmel senki nem törődött. Unalmasnak, tudálékosnak és nagyképűnek tartottam az előadást, Szurdi úr csapongásaihoz voltam szokva....

......szabad ország szabad polgárai és "mindenük közös vala" - hogy ilyesmiket honnan a fenéből szedett, elképzelni sem tudtam. Ismerős volt az idézet, de csak távolról..A mindenük közös vala nála azt jelentette, hogy a mi társadalmunkban, mely sikeresen lerakta a szocializmus alapjait, és most fejlettebb állapotba igyekszik törekedni, minden a dolgozó nép tulajdona...Hát ennyi kérem szépen... és ebbe éppen úgy beletartoznak a gyárak és a bányák sokasága, mint az Operaház, és a kényszerzubbon, meg a kurtavas...El ne feledjük már ezeket sem, mert jól vigyázz ember - le ne nyeld a kanalad, mert a dolgozó nép tulajdonát nyeled le. Büntetés jár érte..A dolgozó nép számon tartja a kanalait.

    ....Hagyja már abba az Isten szerelmére...Nem bír magával...? A Bányász egyre hevesebben reagált Szürdi úr kitöréseire és szóáradataira, de néha komolyan elgondolkodott. Láttam gyötrődik - és egyre jobban.

.....magát nem bántották - sistergett a köpcös. Egészen nyilvánvlóan, látványosan megkimélték....Kicsoda maga...? Azt akarják, hogy a többiek lássák ezt - ahogy ott áll az új tökéletes zubbonyában...Maga a Munkás, a Bányász - a nép fia..Szurdi úr hosszan magyarázta, miért fogják utálni majd, ha esetleg évek múlva mégis kikerül. Arra emlékeznek majd, hogy szétvert pofával állnak a maga tökéletességével szemben, és csak valami lepaktált kollaboránst látnak magában, aki nem mer a szemükbe nézni. Ezek mind a barátaim, régi munkatársaim, sőt elvtársaim - Szurdi úr felszisszent és befogta a fülét. - a Bányász pedig dühösan folytatta. Tudják, hogy semmi olyat nem teszek, ami ellenükre lehet. Nem érti mit beszélek , legyintett Szurdi úr. Éppen ezt a hitet akarják bennük szétrombolni. Nem kell, hogy elhigyje amit mondok, csak gondolkodjon ha tud mások fejével - maga tulságosam makacs és önhitt, de már az is megfordult a fejemben, hogy szándékosan ilyen együgyű.....Miért hagyja, hogy sértegessem.?

A Bányász megállt. Figyelem magát, modta keserű szemrehányással. Amióta szóbakerült, hogy szociáldemokrata voltam, maga megváltozott. Ne is tagadja - látom - sőt, időnként az az érzésem magát sem kerülte el, és szeretné letagadni, vagy elfelejteni. Ismerem az ilyet, tisztán érzem, hogy ez a baja , de semmi közöm hozzá.

   Ezt én is éreztem, de nem annyira mint a Bányász, mert én sohasem voltam szociáldemokrata, és azt sem tudtam mi a frász is tulajdonképpen, és nem is vettem részt semmiféle vitában meg osztozkodásban, mert nekem éppen elég volt azt a fontos döntést meghoznom, hogy a párolgás hőt von el.

    Szurdi úr a klozeton ücsörgött - hurkás ujjai finoman peregtek a fedlapon, halkan dudolászott, aztán gondolt egyet és hirtelen abbahgyta. Igaza van - mondta a meglepett Bányásznak. Nekem fájdalmas emlék a szociáldemokrácia. Kicsit oldalt hajolt - feltűrte piszos ragacsos trikóját  - csúny veres csík húzódott az oldalán. Ami kevés volt, itt ment ki belőlem - motyogta félhangosan...Mi az...? hajolt közelebb sétáját megszakitva a Bányász. Itt ment ki belőlem a szociáldmokrácia - dünnyögte oldalát vizsgálgatva a köpcös.. És azóta egy vesével élek. Nem baj - megszoktam már. Csak vigyáznom kell nehogy megfázzak megint. Valahol...

     Takarodó után sokáig forgolódtam, már majdnem elaludtam, amikor meghallottam a bányász óvatos suttogását....Alszik kolléga..? Szurdi úr halkan felnevetett. Eddig ő használta ezt a megszólitást, s mindig erős tiltakozás volt a válasz.....Ne haragudjon, de valamiféle provokátornak képzeltem. Nálunk azsant provokatőrnek mondják az ilyeneket. Csak azt akartam mondani....és ha az vagyok.? - szólt közbe csendesen Szurdi úr....Maga nem lehet az...Miért nem..? Honnan tudja azt...? ...nem tudom, de az az érzésem maga rendes ember...Gondolja...? a wamzerek mindig rendes emberek...Jó igaza van , de ez most egészen más. Igy érzem, nem tehetek róla. Csak a rumba mániája zavart meg....meg aztán az, hogy állandóan az én ügyemmel foglalkozik...Sokáig azt hittem maga csak...

   Nem az ügyével foglalkozom - vágott közbe kissé ingerülten Szurdi úr. A helyzetével. Óriási különbség. Nem tudom mit csinált, miért van itt - nem is érdekel. Érzem, hogy rosszul áll. Magával jól bánnak és ez gyanús. Magával elhitetik, hogy igazságszolgáltatás történik, nem pedig bosszú Ez a baj. De a legnagyobb baj, hogy azt hiszi talált valakit, akinek mindent el akar mondani. Vigyázzon. Ne bízzon senkiben  - érti.? Bennem se...! 

Sokáig csendben maradtak, mintha minden lényeges dolögban immár egyet értve szépen elszenderednének, s ekkor ujra a Bányász szólalt meg nagyon halk suttogó hangon: azt hiszem igaza lett....Hogy érti?..Délelőtt...tudja, levittek kihallgatásra. És...? Nem kihallgatás volt - súgta vallomásszerűen a bányász....Szurdi úr lassan felült  - sokáig némán bámult maga elé. Szembsités volt - valaki magára vallott - suttogta vékony akadozó hangon. Alig ismertem rá. Szüntelen riogatásait talán maga sem hitte, s most mégis bekövetkezett, amit jósolt. Úgy éreztem megrémült - nem tudja mit mondjon. Sokáig hallgatott - szóval mégis akadt egy régi barát, egy cimbora, aki magára vallott.....Olyan rémségeket, hogy beleizzadtam. Hogy lehet ez...? - méltatlankodott keserűen. Alakul a dolog - dünnyögta Szurdi úr, Meglátja egyenként faragják meg a csoportjukat, s a végén olyan ökéletes lesz a kép, hogy nem ismernek egymásra. Megtervezték ezt előre. Maguk bábok - nem számit ki hol áll majd. A koncepció a lényeg. Ezerszer mondtam és nem hitt nekem... Mostmár elhiszem.

....azt mondja rendes ember vagyok. Ne higyjen nekem se. Lehet, hogy nem kérdezek semmit - nem akarok tudni semmit, éppen ezért szólja el magát. Ne bizzon senkiben, és ne mondjon magáról semmit - a legapróbb részletet sem..érti ? Legalább próbálja meg az Isten szerelmére - ennyit csak megtehet...Maguk olyan naivak.....De hát, hogy lehet így élni - vágott közbe döbbenten a Bányász..? Csak így lehet..Itt és most csak így lehet élni...Álarcban....Legyek inkább jampec, egygombos zakóban, rumbával, nőkkel, vastag nyersgumitalpú csukával - a hárémat is bedobom, csak hagyjanak békén....Túl akarom élni ezt az egész rohadást. Már csak egy vesém van s az sem tökéletes. Mindent elvállalok, mindent aláirok - mindegy hány évet sóznak rám - az egyetlen szerencsém, hogy egyedül vagyok, mint az a srác ott lenn a szalmazsákon.

 

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:56 Szólj hozzá!

 

     - Tombolt a nyár - váratlanul átkerültünk az északi oldalra, s szinte minden megváltozott. Bukóablak nyitva, az éghajlat kellemes, a fél kanna vizből tán még mosakodásra is futja. Odakinn madarak csicseregnek, ilyet sem hallottam már jó ideje. Tényleg, hol csicseregtek idáig? Csak szurdi úr áll csendes döbbenettel a zárka közepén. Ő persze rögtön felismerte, hogy baj van - a wécének nincs fedele.
    - Dob nélkül nem lehet rumbázni. A stokin, vagy azon a nyomorult asztalon hiába pergeti az ujjait, néma mind a kettő. Már korábban is sejtettem, de most már teljes bizonyossággal éreztem, a rumba, s a köréje képzelhető latinos könnyedség fontos kellék csupán - esernyő, ami megvéd a zuhogó esőben, ám nagyobb vihar alkalmával kicsavarodik az ember kezéből, és el is lehet vesziteni!

     - Néhány nap múltán a Bányász relytélyes vigyorral lépett a zárkába. Mintha kicserélték volna odalenn. Megvárta míg az ajtó döngve becsukódik - sőt még tovább is egy kicsit, és két hatalmas tenyerét összecsapva a meglepett köpcös elé pattant. Azt hittem felkapja, jól megropogtatja, mert ezután még a két hatalmas karját is kitárva elkiáltotta magát: Na "Belzebúb lánya" - mit gondol mi történt.
    - Már csak negyedik vagyok a sorban. Szurdi úr egyáltalán nem volt meglepve - csak nem csinált valami őrültséget, kérdezte bizalmatlan pofával? Egyébként gratulálok dünnyögte, ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az esetek nagyobb részében ez semmit sem jelent. Formalitás - ezt gyakorta megteszik valami várható fordulat érdekében. Nem akarom elkeseriteni, de voltam már harmadik, meg nyolcadik, és ilyenkor, ha ezt bejelentik egyesek beszédesebbekké, vagy sokkal kezelhetőbbé válnak. Ilyen egyszerű. Nem itt döntik el ki hányadik a sorban - azt máshol, mások fogják majd kialakitani. Ez egy játék, és maguk csak bábok velem együtt. Vannak esetek amikor a sorban hátrébb lévőket akasztják - tudom most nem hiszi, de korai minden öröm amig itt van. Ebben a szakaszban várni kell türelemmel.

     - Ehh, magának semmi se jó - olyan lett mint valami savanyú vénasszony - nincs igazam fiatalember? - ez nekem szólt, szerinte fiatalember voltam és nem kölyök. De nem ezért kedveltem egyre jobban a Bányászt. Inkább a sikeres talpra állása miatt, melyben persze oroszlánrésze volt az immáron egyre kedvetlenebb, és lemondóbb Szurdi úrnak. Sikerült  ugyanis  addig piszkálnia, és hergelnie a hatalmasan eltökélt embert, mignem kimászott végre a kábulatból. Az elviselhető klíma is sokat számitott elismerem - ideát nem bénult le teljesen az ember agya - használni is lehetett.

     - Szüleim meglátogattak. Eljöttek hozzám. Felkerestek. Hogyan is mondjam - nem tudom a megfelelő szót, kifejezést. Furcsa volt és váratlan, és Szurdi úr szerint teljesen szabályon kivüli. Nem tudom hogyan történhetett, de végig éreztem, az ilyesmi mások esetében nem igy történik. A helyszín is meglepett. Kisértek össze vissza, s egyszercsak valami kis ajtón, mint valami rejtekajtón belépve, egy kápolnaszerű helységben találtam magam. Berendezésre nem is emlékszem csak a kis csoportra a kápolna közepén. Belépek és a ott áll Anyám, Apám "Jóbarát" társaságában, és kedélyesen társalognak. Illetve "Jóbarát" magyaráz élénken, Szüleim pedig kényszeredett mosollyal hallgatják. Jöjjön csak jöjjön - integet, mintha azt mondaná - jó, hogy épp erre járt kapcsolódjon Ön is kis társaságunkhoz!

     - Mi az Istennyila ez ? Éppen ő? Buzgólkodik, szolgálatkész mint egy készséges inas. Most merre járhatnak a 'Kosztosai?' Na persze - barátkozás folyik, ilyenkor háttérbe vonulnak, talán még mosolyognak is a verőemberek. Hogyne tessék csak odaadni, meg is eheti - csak tudnám mit akar ezzel!? Anyám egy csodálatos szegedi cipót - kedvencemet - varázsolt elibém, a legszebbet és legízletesebbet amit valaha is láttam, és persze rögtön felfaltam, valami eszelős mohósággal. Tudj' Isten mi jöhet még - ha már bennem van akkor jó helyen van. Jól is tettem, mert a többit, a zacskót , melyben a háztartási keksz volt, meg a mosószappan "Jóbarát" diszkréten magához vette, hogy azt majd később.
    - Apám egy bibliát hozott, de azt is sürgősen átvette helyettem, szinte féluton kapta el a felém nyujtott könyvet, nehogy véletlenül hozzáérjek. Szerettem volna azt a bibliát, de még csak nem is foghattam a kezembe és csak messziről láthattam a későbbiekben is. Érdekelt volna, mert már a huszonhyolcadik oldalon kezdődő Volokálámszki országutat is szivesen elolvastam volna, és a szovjet kukoricatermesztést fejtegető jegyzet is hiányzott. Főleg azok után, hogy eldicsekedtem Szurdi úrnak, hogy öt kilométer gyökérzete van a kukoricának, de tényleg. Ő erre azt felelte, hogy ne beszéljek hülyeségeket - az legfeljebb öt méter lehet - és valószinüleg még életemben nem láttam kukoricát, neki most épp elég baja van a Bányásszal, és ezért Zách Feliciánról a félelmetes aggról már mélyen hallgattam. Pedig az valódi történelem. Szerettem volna azt a bibliát, de Schubert a páncélszekrényében őrizte - láttam - én pedig gyáva voltam és nem mertem szólni.

   Az új előadóm tisztára Franz Schubert, csak nincs pofaszakálla - ujságoltam kihallgatásról visszajövet. Hogy néz ki kérdezte Szurdi úr töprengve, merthogy ő ismer egy hasonló nevű valakit, aki jobbfedezet a rákoshegyi KEAC-ban, és szerinte elképzelhetetlen, hogy az ide betegye a lábát. Erre én azt mondtam, hogy Franz Schubertről van szó, aki híres osztrák zeneszerő, legalább is volt - és dalokat írt, meg egy nagoperettet Három a kislány címmel. Azt pedig elég gyakran játszák mindenfelé. Nálunk is, mert én is a rádióban hallottam, és már énekeltem is, hogy - árva a ház nincs kacagás - árvák a régi szobák...- ismeri.? Szurdi úr halkan dúdolni kezdte a dalocskát, majd hirtelen abbahagyta. Hagyjuk, szomorú. Legalább nem rumba - szólt kőzbe a Bányász. Tud mást is csak titkolja, most elárulta magát.

   Schubert joviális köpcös mosolygós figura, ami persze semmit sem jelent, mert "Jóbarát" is tud  rendesen viselkedni, csak ne hagyja magára egy pillanatra se az embert, mert akkor betörnek a kosztosok'. Vigyázni kell, mert csal a látszat. Fel kell készülni minden eshetőségre. A leg váratlanabb pillanatban is kirughatják az ember alól a széket, s akkor már mindjárt a földön van megint. Még egy ilyen székéhez ragadt tuskó is meglepheti az embert

   Amint lekisértek hozzá, nyögve hátrafordult székében, s a mögötte pöffeszkedő nyitott páncélszekrény legfelső rekeszéből előhúzta a zacskót. Az én zacskómat, az én bibliámról, és úgy tett, mint aki most kedélyesen megvendégel engem. Érezzem jól magam. Elfogadtam a kínálást, de csak egyetlen kekszet voltam képes lenyelni, és főleg megrágni, mert a kőnél szárazabb volt, azonkívűl szappanpikkelyek csillogtak az mindkét oldalán. Újra és újra végigvettük az anyagomat, de én már korábban rájöttem, hogy az a legjobb, ha szó szerint mindig ugyan azt mondom, és semmilyen kérdéssel nem vagyok eltérithető. Szerettem volna végig egydűl maradni, mert csak ebben az esetben tudom "kézben tartani" a dolgaimat. Szurdi úr nagyon megdicsért ezért, támogatta elhatározásomat, azt mondta ez a leghelyesebb megoldás. Én meg észre sem vettem nagy igyekezetemben, hogy mégiscsak pofázom, sőt dicsekszem is valakinek. Hogy Ő is eképpen manőverezik, azt nem csodáltam, mert azért mégiscsak belekeveredett a szociáldemokráciás dolgokba.

    Schubert, ez a mosolygós dög szerintem direkt szappannal kenegette a kekszeimet, s mindig sikerült legalább egyet rámtukmálnia. Pedi megfogadtam, hogy soha többet. És mégis. Az ember mohó és javithatatlan. Fostam rendesen - ez az igazság. Szurdi úr csendben figyelte mindennapi gyötrődésemet, mert ideát az északi oldalon is ébren töltötte az éjszakákat. Most, hogy ő is gyakrabban járkál a földszintre, csak ült priccse fejénél, a falat támasztva. Kihúnyt belőle latinos könnyedsége, szomorkás, gondterhelt ábrázattal járkál, tűnődik, morfondírozik, s az ajtónál gyakorta hosszabban megáll. Ilyenkor fülét az etetőre tapasztva hosszan hallgatózik. Semmi nem érdekli, a Bányász sem, komoly gondjai lehetnek. Nem értem miért ácsorog az ajtó előtt, minden zajra ami kivülről beszűrődik élénken reagál, és megpróbál magyarázatot keresni hozzá.
     - Este, vacsora után, amikor a bukóablak felé fordulva áll, szinte sajnálom. A nap lemenőben, alkonyodik, s valahol a távolban megkondul egy harang. Behunyt szemmel, fejét hátrahajtva áll a zárka közepén, kezei elől egymáson, zihálva lélegzik. Oltárkép előtt áll így a hívő, a bizakodó, a reménykedő ember megnyugvást keresve.

    - Erős, hosszű csengetés jelezte az éresztőt, de időnként elmaradt. Az épület körül ilyenkor teherautók motorja bőgött. Megtelt a zárka fojogató kipufogófüsttel. A Bányász felkelt, hogy az ablakhoz kapaszkodjon, de már rugta is valaki az ajtót - vissza..! Nem volt ébresztő
     - ! Kivégzés van  szólt csendesen Szurdi úr, aki most is priccse fejrészén ült hátát a falnak vetve, és egykedvóen meredt maga elé. A Bányász ujra próbálkozott, de nem látott semmit. Autók teteje semmi más. Ennyit látott. Mindenáron bakot akart tartani, hogy kinézzek, s elmondjam mit látok odalenn, de Szurdi úr leintette - nem ezen az oldalon. A bejáratnál csinálják!

     - Nekem rémlrtt valami. Nyári délután érkeztem ide - a bejárat felé haladva egyforma vaslapokat láttam az épület előtt sorakozni. Szabályos méretű, talán 50x50 cm-es vaslapokat, egyforma távolságra egymástól, s alig egy méterre az épület falától. Szép szabályos rendben sorakoztak - valamiféle céllal bizonyosan.

   - Lyuk van alattuk - mondta Szurdi úr - abba helyezik a bitófákat. Vigyázni kell, nehogy valaki óvatlanul belelépjen. Balesetveszélyes, tette hozzá keserű vigyorral. Egyébként valószinüleg vidékieket akasztanak - és többet - ilyenkor összegyüjtik őket, és csoportosan... Nem fejezte be a mondatot, minta nem lett volna illendő. Később lesz ébresztő - tette még hozzá csendesen.

    - Azon törprengtem, mily különös, hogy gondosan befedik az akasztófák helyét. A figyelmetlen arra járó még lábát törné. A hely ezek szerint csak akkor biztonságos, ha a bitó a helyén áll. Kétes biztonság. Tudtam, hogy vannalk halálraitéltek az épületben, lehet, hogy a Bányász is efféle sorsra jut, mert valahol valakik úgy határoztak ez a módja a rendteremtésnek.

    - Többnyire magammal voltam elfoglalva e füstszagú különös reggelig, s csak ritkán jutott eszembe komolyabban, hogy hol is vagyok, mi is történik itt, mert - lehet, hogy ostobán hangzik, esetleg hihetetlen, de a hely és a helyzet mintha eltompitaná az érzéseket. Úgy gondolod a dolgok azért történnek így, vagy úgy, mert itt vagy - itt ilyesmik történnek hát ne csodálkozz. Itt ilyen dolgok történnek, ezt el kell fogadnod, ennek igy kell lennie! Nem igaz! Nem szabad elfogadni. Képtelenség és bűn beletörtődni.

     - Mintha megsűllyedt volna velem a szalmazsák. Hajnalonta, amikor még békésen alszom - embereket, nőket és férfiakat kisérnek a ház elé, s a kisfogház csendjét furcsa kiáltozások tördelik.

    - Kiviszik őket, a csendes ház elé, a nyugati oldalra - hűvös van, még pára lepi a gyér növényzetet, és nem látják fölkelni a napot. Mert addigra meghalnak. A hajnali vágóhíd így működik. Mire a nap felkél, és bearanyozza a sivár környezetet, már nem élnek. Megölik őket - a testük lassan kihűl.

    - A torkom kiszáradt, majdnem elsirtam magam. Szurdi úr észre vehette, mert a reggeli kávéját szürcsölve ahogy elhaladt mellettem rám mosolygott és összeborzolta a hajam. Gyerek vagy még! Valami ilyesfélét jelzett a mozdulat.

 

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:51 Szólj hozzá!

      - Tulajdonképpen 2-3 fős csoportokból állott a zárka népessége, de képtelen voltam bármelyikhez is csatlakozni. Szivesen vették közeledésemet, csak éppen elhallgattak, s a közelükbe érve biztatón rám mosolyogtak…mi van kölyök…? Bárhova mentem igy fogadtak - kedvesen, mosolyukba zárkózottan. Idegen testként csapódtam hol ide, hol oda…Szivesen láttak, de éreztem mindenhol felesleges vagyok.
Legalábbis az aprócska csoportocskák közelében éreztem ilyesmit, de a nagyobb összejövetelek alkalmával soha. Ilyen alkalmak pl a hatalmas esti katonakórusok, ahol zengett a zárka, én éppen úgy üvöltöttem, mint a a ragjuktól megfosztott büszke őrnagyok.
Teljesen egyenrangúnak éreztem magam, mert éneklésben legfeljebb az Operaházban lehetnek rangok, de legalábbis főbb, meg még nagyobb szerepek, de egy zárkában, emeletes ágyak és poloskabogarak között…?
Igy hát a hosszú délutánokon sok üres órát töltöttem a zárka közepén nyikorgó kecskelábú asztal mellett, annak valamely oldalán s valamely végében aszerint melyik csoportocskához tudom legjobban közeliteni a jobb fülemet, mert a bal még mindig teljesen süket a kisfogházbéli kezelések után.
A hangok furcsán keverednek körülöttem, ez rendben lenne már majdnem megszoktam - de legtöbbször képtelen vagyok felismerni a suttogva szélesedő viták, megbeszélések tárgyát….Miről beszélnek ezek…?..Olyan dolgokról, melyekről nem is hallottam soha, és szerintem nem voltak, nem is lehettek semmilyen összefüggésben a korábbi eseményekkel.
      - Néha persze elbizonytalanodtam, hiszen mit is tudhattam én a világról…? Már korábban is evett a fene, hogy valódi hireket szerezzek, mert fonosnak tartottam. Ettől tettem volna függővé a végső elhatározást - menni, vagy maradni. Üzentek Svájcból, hogy várnak a régi helyemen Heimbergeben, ahol mint háborús kisgyerek annyira jól éreztem magam, hogy még az anyanyelvemet is majd elfelejtettem. Anyámék nagy zavarba estek, hogy világot járt fiacskájuk bern-düccsben próbál kommunikálni az iskolában.
      - Az igazságot szerettem volna megismerni, de csak egyre zavarodottabb lettem a sokféle mendemondától, melyek persze mind mind valódi biztos értesülések, és egytől egyig cáfolhatatlanok. Idővel azonban felhagytam a ksérletezéssel, s úgy döntöttem maradok egymagam ahogy eddig is voltam. Egyedül Szurdi úrnak van igaza, Ő biztos pont pedig csak raktáros valami vasgyárfélében, de ő már elveszejtette egyik fontos belsőségét még az ötvenes évek elején, benne megbizhatok. Eszembe jutottak rémüldözései amikor a Bányász gondolkodott a vallomása megváltoztatásán - csak azt ne az Istenért ne, jajaj, maga nem tudja mit beszél - ha csak kicsit is változtat a vallomásán máris követelik magtálól az újabbat és sosincs vége. Maga kommunista, bizik az elvtársaiban, felejtse már el ezt a baromságot…
Persze továbbra is üldögéltem valamelyik padon csukott szemekkel kissé hátrdőlve, s valamely felső ágy végének támaszkodva, s viz alattinak tűnt igy félig süketen a zárka. Csúnya dolognak éreztem akkor is a hallgatózást, és szegény nővérem feddése jutott eszembe, hogy a “bűn mocsarában fetrengek”.  De hiszen rettenetes kiváncsiság gyötört, képtelen voltam ellent állani a kisértésnek.
Mindaz amiről tudtam, de legalábbis tudhattam, mert épp úgy értesültem róla, mont bárki más, itt szinte szóba sem került. Néha megdöbbentő volt számomra, mennyire figyelmen kivűl hagyják az általam és persze szűkebb környezetem által fontosna tartott eseményeket….Egyáltalán - ugyan arról a néhány napról folyik itt a vita…?
Mindenki ismerte a történteket - magam is..Tudtam a részvevők hősiese harcáról - az amerikai csapatok közeledéséről ..Már Bécsben vannak, csak várnak még valamire….És persze minden megoldódik…Tartsatok ki…Mert hiszen gyorsan terjedtek a hirek és a rádió is ontotta folyamatosan a lelkesitö buzditásokat..Csak hát….Éppen itt, és most kell végre megtudnom, hogy minek..?

 

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:50 Szólj hozzá!

 

A jugoszláv 
     
     ....jönnek a felmentő csapatok - jönnek és jönnek - közben meg az orosz csapatok érkeztek tömegével mint az áradat, és áradt az Egmont nyitány is növekvő fortisszimójával, mely valahogy mindig kéznél volt. És időnként valami másik zenedarab is, melynek a címére már nem emlékszem, de nem is érdemes, ennek közel sem volt akkora mozgósitó hatása. E két mestermű váltogatta egymást, egyébként pedig folyamatosan figyelmeztették az ellenforradalmi bandákat, hogy namostmáraztán' elég volt, x óra y percig tegyék le a fegyvert de tényleg, és szolgáltassák be a megjelölt helyeken mert különben baj lesz, és statárium is lesz - szóval komoly a dolog. Máskülönben meg ideje lenne már befejezni ezt a virtsaftot, mert elmarad a svéd - magyar. Hát igen - már megint a svédek, a bohém fiúk.
    A menekülők hadairól is értesültem, kiket egy kicsit lenéztem ugyan, és sokakat megvetttem gyávaságukért, pedig tulajdonképpen magam is készülődtem, de egyre csak húztam az időt, mert nem sikerült végső elhatározásra jutnom. Hova menjek? És miért én menjek.? Én itthon vagyok - teljesen itthon, és most már maradok is egy jó darabig az biztos. Itt gyötrődöm teljes bizonytalanságban ebben a szovjet katonai egyenruhában derékszíj nélkül, s a túlméretes kopott gimnyasztorka gonoszul lengedez tizenöt és fél éves derekam körül.
     Eleinte izgatott vágyakozással lestem minden szavát a zárkabélieknek - sostársaimnak éreztem őket. Mindet egyformának láttam, lelkesek bizakodónak, de ahogy telt az idő, lassan tisztult a kép, és korábbi parókiabéli tapasztalásaim kerültek előtérbe. Tudom távol esik egymástól a kétféle intézmény, de bárhogy is nézem, a papok is emberek, ők sem mind egyformák,sőt komolyabb ismeretség után nagyon is különbözőeknek tűnnek. A csüggesztő felismerés oly erővel tört rám, hogy visszavágyódtam a "kisfogházba", a párás büdösségbe, pedig haza is vágyakozhattam volna, de ilyen badaraság eszembe sem jutott.
    Elvágyódás, álmodozás..? Ugyan - legfeljebb éjszaka, takarodó után, mert a nappali órákban mindent legyűr  a száraz racionalitás. Egy szabványos gumibot látványa, vagy túl közelről szagolt mocskos padló, melyről egyre nehezebb feltápászkodni nem alkalmas semmiféle álmodozásra. Tán egy kis elvágyódás szóba jöhet, mértékkel, mert a kihallgatás szakszerűen folytatódik.
    Idővel már a Markó utcába is egyre többet vágyakoztam, mert ott valódi forradalmárok között lehettem volna, és úgy éreztem, ők megértenének, és én is őket, és ott nem kéne ezt a bosszantó finom távolságtartást éreznem. Ők biztosan nem hallgatnának el, ha a közelükbe vágyakoznék telepedni. Mert nagyon is éreztem az emlitett távolságtartást - óriási tapasztalatot gyüjtöttem az évek során majd minden iskolában, ahova hasonló okból elvetett a sors....De itt...? Miért, hogy itt is érzem - nem mindenki részéről, ez nyilvánvaló, de a lényeg, hogy időnként megtűrtnek, alig elfogadottnak érzem magam, mint a korábbi örsgyűléseken. Ahol az amerikai, meg kóreai, meg mindenféle imperialisták ellen tiltakoztunk, s egyesek lapos helytelenitő pillantásokat vetetek felém, pedig én csak egy papgyerek voltam, és egyáltalán nem voltam imperialista....Még az sem számított a szemükben, hogy én is teljesen szabályosan tiltakoztam. Egész örsgyúlés alatt szépen hátratett kézzel ültem, nem is mocorogtam, és a végén én is felemeltem a jobbkezem éppen úgy mint az összes többi tiltakozó.....Mit akarnak még...?
   Na jó, elég a nyivákolásból, meg az önsajnálatból, volt egy kis klerikális mizéria - legalább nem katólikus - mondták, bátoritólag - de mindez meg sem közelitette a "jugoszláv" látványos mellőzöttségét, aki mégiscsak az első valódi halálraitélt volt akivel találkoztam.
Tárgyalásról visszajövet részvétlen rideg tekintetektől kisérten, fagyos csendben szedte  a holmiját, arcáról hatalmas cseppekben csurgott a veriték, furcsán kényszeredetten vigyorgott, s a zárkaajtónál megállt. Körbenézett, a törülközőbatyuval megdörgölte az arcát, lehet, hogy várt valamit, de senki nem búcsúztatta.....mogyorok', buta kis mogyorok', ti nem ertetek mi a politika..Gúnyos mosollyal a képén megvető kézlegyintéssel lépett ki a délutáni naptól szikrázó folyosóra.
A vigyázzálásba merevült mogyorok' pedig elképedve hallgatták ezen utolsó megnyilvánulását. Beszélgetéseikbe nem vonták be, de ő mindenttudóan mindenbe belekiabált. Leginkább politikai számítgatásokba, s lesujtó, gunyoros megjegyzéseit hatalmas áradó kacajokkal kisérte....Nagy Imre, mindig ezzel jöttök - nem is tudjátok kicsoda, az a másik az a Kadar - az majd mindenkit kicsinal....Nagy Imre kicsi erotlen, eltuntetik és kész....Semmi az..
    Sokszor szóbakerült jugoszlávia. Ilyenkor legtöbbször dührohamot kapott, és Főőrnagy nak kellett figyelmeztetnie, hogy mérsékelje magát - a hazájáról van szó..! Mi az hogy az én hazám?..Mit tudtok ti mogyorok jugoszláviáról....olyan nincs is. Nem létezik - egy nagy hazugság az egész....Én pédául szerb vagyok és megvetem a horvátokat...A Tito az horvát, de őt nem utálhatom, mert ő a főnök - de ő is utálja a bosnyákot, mert az meg török - mit keres az itt..? És akkor hol vannak még az albánok, meg ti mogyorok - ti se számittok egy garast sem - hiába ugráltok - még egy buznyákot sem.
     - Egész délután vártam, hogy valamiképpen szóbakerül az esete, de semmi. Főőrnagy miután döngve becsapódott a zárkaajtó egyetlen rövid mondattal zárta le a "jugoszláv" témát : közönséges gyilkos volt - megérdemelte.
      - Senkinek nem volt ellenvetése, úgy láttam mindenben egyetértenek, engem azonban egyre jobban érdekelt a jókedélyű, vidám, kicsit vastag fickó. Ágyszomszédok voltunk, esténként kihasználta a lehetőséget, hogy valakinek mégiscsak beszéljen magáról. Én nem ismertem az előzményeket, nekem mondhatott amit akart, meghallgattam.
     - A tárgyalás előtti utolsó estén különös monológba kezdett, csapongott, hatalmasakat kacagott visszafojtva a hangot, s végül mintegy komolyra forditva a szót megjegyezte: ne halgass a buzi literásra. Rossz ember, veszélyes. Tudom mit beszélek, és csak figyelmeztetni akarlak. Mondhatnék dolgokat, de mire mennél vele....? Sok olyasmi van ami - hogy is mondják na..? csak látszat..érted buta gyerek...? He..? Akkor jóccakát.! Nem volt nehéz kitalálnom ki lehet a buzi literás...Főőrnagytól kell ezek szerint tartózkodnom, akit vagy ismer, vagy csak a fajtáját. Az öt darab őrnagyban nem volt semmi hasonlóság, sem korban, sem fegyvernemben Főőrnagyot egyszerüen zárkaparncsnoki minősége miatt ruháztam fel e megkülömböztetéssel. Igaz ugyan, hogy valódi parancsnok volt a maga szolgálati helyén, de ilyesmivel akkoriban én nem törődtem. Jobban érdekelt a különös "jugoszláv".
     A Tito őrület idején került Magyarországra, de már a határ közelében elfogták mint a láncos kutya egyik megbízottját. Még akcióba sem léphetett, máris egy magázárkában találta magát. Aztán hosszú éveken keresztül egyre csak váltogatta őket, nehogy megszokja valahol. Eljött viszont az enyhülés a nagypolitikában, enyhébben büntették őt is a továbbiakban, s így került a tiszalöki vizierőmű épitkezésére. Látszólag ugyan olyan elitélt, mint a többi nyomorult,de őt fontos feladattal is megbízták. Folyamatosan jelentenie kellett, és kiben bíznának leginkább az emberek....a korábbi ellenségben. A sok locsogó között könnyű dolga volt - nemsokára rehabilitálták, pénzt is kapott - ésszerű összeget, s jó állást a tejipari vállalat berkeiben..Ezuttal mint kocsikisérő hallgatózott, mert azt is fontos tudni, hogy miről társalognak az emberek a tejipari vállalatnál. Meg a tejcsarnokokban ahová a tejet naponta kora reggel kellett kiszállitani. Ilyenkor pedig mindenképpen be kell mennie annak aki friss tejet akar vásárolni. A sorban állók pedig nem tesznek lakatot a szájukra. Még mit nem...
    És utazgatni is szerettek ezidőtájt az mberek, s igy került a joviális vidám természetű népszerű "jugoszláv" a taxivállalathoz. Ez volt a neki való. Egy bizonyos réteg már megengedhette magának, hogy automobilon vitesse magát, s bizony a jó sofőr, szóval is tartja a vendéget. Vidám szórakoztató utitárs, ha címre megy annál jobb, azt is fel kell ám gondosan jegyezni. A háttérben persze ott lapultak a megrendelők, akik gyüjtögették az információkat, mert szerették megtudni miről is beszélgetnek az utazó emberek - az olyanok akiknek pénzük van taxival közlekedni, és a sokkal szegényebbekre is kiváncsiak voltak - olyanokra, akik elgyötört kialvatlan ábrázattal slamposan, nyűtt slafrokban botorkálnak le a tejcsarnokba egy fél kanna tejért, s közben az összement tej helyett a rendszert képesek ostobán szidalmazni. Minden jól ment és egyre jobban, és már komolyan álmodozott a visszatérésről, amikor a maga módján majd "visszakéredzkedik" jugoszláviába. Váratlanul érte a lehetőség, mert az események lehetővé tették, de ragaszkodott korábbi komoly elhatározásához. Akadt itt néhány elintézni valója és képtelen volt azokról könnyedén lemondani. A hosszú, különböző magánzárkákban töltött évek során sok kemény tapasztalatot gyüjtött, melyek " nem használtak az egészségének", ahogy Főőrnagy később megállapitotta, s ezen magánzárkák mindegyikében otthagyta azt az általa fontosnak tartott jellegzetes nyomot, mely egyszerűsége miatt egyáltalán nem szúr szemet, nincs az a smasszer aki jelentőséget tuladonitana neki, annyira közönséges és jelentéktelen. Abban már nem volt biztos,hogy a módszert valami könyvben olvasta, netán hallotta valakitől, vagy éppenséggel a saját találmánya. Nincs jelentősége. Használta és kész. Egyszerű jel, betegesen ragaszkodott hozzá, mindenhol a közelében akarta látni, hogy emlékeztesse az elvégzendő feladatra. Nyugodt volt, mert bárhol a világon megtalálhatja amikor majd végre kiszabadul. Vonaton utazva, ahol fut alatta a kerék - ha zsemlét vásárol valamely koszos kis üzletben, vagy ha a nap képét bámulja egy pocsolyában. Mindig és mindenhol jelen lesz éjjel és nappal egyaránt.
/  László Ali ki idővel jó barátommá és mentorommá is vált, valamint Főőrnagy , a zárkaparncsnok kevés dologban értettek egyet, de abban mindenesetre megegyeztek, hogy a beteges monománia legtöbbször hosszú magányos bezártság eredménye, és ritkán múlik el magától. Még orvosi kezelés esetén is bizonytalan a gyógyulás kimenetele. Öngyógyítás pedig szóba sem jöhet - kizárt./
Legtöbbször a vizeskanna fedőjét szoritotta szembeötlő helyen a felra és kanala nyelével az ívet tökéletesen körberajzolta. Módszeres, megfontolt ember volt a "jugoszláv". Ahol nem volt saját kannája a lavórt rajzolta körbe a falon, de olykor megelégedett a kiblifedéllel, mert a szag ebben az esetben nem számitott. Tökéletes köröket rajzolt, s a kör mindig bezárult...Ez a lényeg..A körnek mindig be kell zárulnia.
/ Főőrnagy diagnózisa szerint a betegség legbiztosabb jele, hogy a tökéletes körök falra firkálásához mindig segédeszközt használt - szabad kézzel egyetlen kört sem rajzolt soha. Azt mondta oly szerény kézügyességgel, amivel ő rendelkezik meg se próbálhatja az ember. A köröknek szabályosnak elelntmondást nem tűrőnek kellett lenniök....Orvosi eset uraim, szögezte le Főőrnagy megvető hangsúllyal s egyuttal mintha megrémült volna magabiztos kijelentésétől....Ha ugyanis valóban orvosi eset, akkor elmebajnak is lehet nyilvánitani, melyet inkább orvosi eszközökkel, mintsem szabványos kenderkötéllel kell majd gyógyitani.
   Relytélyes embernek, a gimnyasztorkások köreiben alig megtűrtnek számított a "jugoszláv", de maga is kivülállónak érezhette magát minden kis pusmogó köröcskén, s csak mulatott felesleges izgalmaikon. A saját útját járta mindenkor, akkor is amikor megjegyezte és elraktározta magában a legkeményebb megaláztatásokat. Úgy döntött, ha egyszer alkalom adódik és módjában áll igazságot szolgáltatni habozás nélkül megteszi. Minden körnek be kell zárulnia egyszer, az összesnek, hogy a messzi távolban majd ne háborogjon a lelke. Arról nem is beszélve, hogy férfiember számára ez erkölcsi parancs. Kötelező.
   Állitólag ilyen egyszerű indokkal végezte az elvégzendőket, mert a legalkalmasabb idő érkezett el számára örömtelien és váratlanul. Ajándéknak érezte a lehetőséget - bűn lett volna hagyni ostobán, kihasználatlanul. Kapja meg mindenki érdeme szerint - ennyi igazán kijár a mocskos magánzákákban töltött évekért.....Miután pénzügyeit gondosan elrendezte (...sok pénzt hagyott egy délvidéki családfőnél megőrzésre - valami ágon rokona is volt..) belépett a frissen alakult karhatalomba, és azonnal munkához látott.....Hívták, vagy jelentkezett..? Erre a kérdésre   fejét csóválta és mosolygott sejtelmesen....Mit számit az.?
   Ügyei szépen elrendeződtek. A magyar igazságszolgáltatással kapcsolatban azonban maradtak homályos kétségei. Nem a büntetéstől tartott, főleg ezekben a zavaros időben semmi esetre sem, de mi van ha meggondolják magukat és mégis elitélik...? A szabályos körök mágikus erejében bízott volna.? Esetleg az elmeorvosi szakvéleményben, ahol a vizsgálatot végző kénytelen lesz figyelembe venni a körök feltűnő jelenlétét...? Ami ezen vizsgálatokat illeti, sok politikait, engem is megvizsgáltak az ügyészégen, mintha valami járvány terjedt volna a börtön falai között. Az utolsó napig kitünő kedélyállapotban  szemtelen nemtörődömséggel élte világát, s csupán egyetlen alkalommal beszélt valamiféle törésről mely végül is ide juttatta. Az ilyesmi megesik - botlás, mondta megvetően - a lónak is négy lába van.
   A hírnév rossz cselekedetekre csábítja az embert. Nem jó híressé válni, még rövid időre sem. Ilyet soha többet - mert egyáltalán nem adta fel a reményt, bízott magában, a körülményekben, a botlást nem követheti valamiféle csúfság. Ugyanakkor bánta már az ostoba fényképeszkedést - nem gondolta, hogy balsorsa is lehet. Hiú emner volt, nemcsak megrögzött bosszuálló, s most nem értette, hogyan volt képes ekkora ostobaságra. Engedte magát lefényképezni, sőt modellként önként állt a lencse elé mint valami kezdő. Teljes felszerelésben, büszkén vigyorogva, a nagy feladat, az ellenforradalmárok felkutatása és vadászata közepette. A kép megjelent valami ügybuzgó hetilap címoldalán olyan felirattal melytől a keresettek akár frászt is kaphattak. Magabiztosan vigyorgott hű fegyvertársaival az oldalán, önbizalommal telten. A kép az új rend elégedett kéviselőit kivánta megjeleníteni, s egyúttal tájékoztatásul is szolgált általános miheztartás ügyében. Minden szép és jó -  dolgok jó irányba haladnak..pofa súlyba...!
A "jugoszláv" persze tudta már miért oly széles a mosolya - aki megérdemelte, annak bezárult a kör és Mohács felé ringatják a Duna hullámai. Elszemtelenedett ellenforradalmárok műve - nyilvánvaló. A Budafok tájéki parti stégek se láttak sokat az eseményekből - sötét volt, csak torkolattüzek villogtak.   A fotós alapos munkát végzett, mintha a köznapi dicsőségen túl valami sokkal fontosabbat is szeretett volna sugallni a képpel. Széles, elégedetten mosolygó arc - közepén vastag ajkak mögött ritkás fogsor, a szlávosan hátrcsusszantott usanka alól vörösesszőke göndör fürtök türemkednek...S mintha túl meleg lenne az a pufajka, mert néhány gyöngyöző izzadtságcsepp is feltünik a széles homlokon. Nem láttam a képet, de ismertem a "jugoszlávot", aki időnként mókás akcentussal  törte a magyart, de ha lendületbe jött elfelejtett szinészkedni.
Nem sok hetilap létezett akkoriban, nem volt nehéz a népi hőst azonosítani. Illetve talán mégis, mert az elvtársak nemigen hittek a bejelentésnek. Megigérték, hogy utánanéznek a dolognak, hiszen ismerős volt az állitólagos eltűnt. Hogyne lett volna ismerős - már éppen hiányolták - fontos megbízható elvtárs, és nem jelentkezik szolgálatra...Neki is kijár a pufajka, meg az összes többi felszerelés. Arra senki sem számitott, hogy más fontos elvtárs megakadályozta ebben, de kicsit megkapargatva a dolgokat nem volt nehéz felfedezni a nyilvánvaló összefüggéseket. Valószinüleg töprengés következett, hogy akkor most a "jugoszláv" jóbarát, vagy mégiscsak gonosz ellenség....és tulajdonképpen kinek a kölyke. Pláne, hogy ebben az időben épp a jugoszláv nagykövetségen lapít az egész magyar kormány - mármint az ellenforradalmi, mint köztudott. De az is lehet, hogy már elrabolták őket egy különjáratos autóbuszról. Kínos ügy mindkettő, s egyiket sem lehet gonosz ellenforradalmárok aknamunkájának tulajdonítani.....Lehet,hogy valóban elrabolták azt az elvársat...?Azt mondják az egész család, sőt a szomszédok szeme láttára történt a családfő elrablása, és ezek mind mind megbízható régi elvtársak. Ismeretlen pufajkás emberek jöttek és elvitték...Lehetséges ez...? Az, hogy a szovjet elvtársak elrabolták az állitlóagos kormányt az rendben van - ők a barátaink...És azok is sötétben...Úgy látszik minden lehetséges. Még az is, hogy a szomszédok sohasem laktak a szomszédban, de még a környéken sem.
Persze vigyázzunk eltársak...Bizonytalan a közhangulat...Megtalálták már azt az elvtársat..?   Na ugye... lehet, hogy csak disszidált... Várjunk egy kicsit - ebben a képlékeny közhangultban könnyen mellényúlhat az ember. A kormány tagjai előkelő hotelekben pihennek romániában. Jól érzik magukat. A mi kutyánk kölyke ez a furcsa ember, vagy valaki másé..? Meg kell fontolni az ilyesmit - komolyan, pártszerű alapossággal. Nagyon hasznos, nélkülözhetetlen feladatot látott el az elvtárs. Főleg az első időkben, amikor még kevesen jelentkeztek. Tulajdonképpen az is meggondolandó, hogy egyet veszítsünk - e, vagy mindjárt kettőt.? A hivatalok gyötrődése közben pedig telt múlt az idő, s a "jugoszláv" elvtárs ez alatt még buzgóbban munkálkodott.
Gondoljuk meg elvtársak...Várjunk még egy keveset. Nem kell a dolgokat annyira elsietni...Meg aztán az is lehet, hogy jól is jön majd a személye amikor már sokkal jobb világ lesz - amikor már alig emlékszünk valamire, s az újabb nemzedék, ha ilyesmit hall, únottan legyint. Oda se figyel - legfeljebb valami grimaszt  vág, és arrébb megy. Addigra elvtársak, minden ami történt belesimul a nagy közös szartengerbe, és senkinek sem lesz kedve kotorászni benne....Mindig eljön az idő, amikor magabiztos nyugodt tekintettel nézünk a jövőbe, és bármit le lehet tagadni...Mint Rajk elvtárs ujratemetésén...Mint mindig.
    Arról igazán nem ő tehetett, hogy amikor végül is muszáj volt megállítani, s ki kellett vonni a forgalomból, a begyüjtöttek egyik általa megdolgozott elszenvedőjével épp itt ebben a zárkában lesz találkozója. Ostoba helyzet - mintha csak itt lenne számára hely...?Éppen itt? Csupa bélyeges ellenforradalmár között...? Leszaggatott parolijú mogorva tisztek, megalázott eltángált muja civilek társaságában, akik csak bámulnak és nem hisznek a szemüknek.   Úristen mi történt..? Megjöttek mégis....Itt vannak az amerikaiak..?
   Semmi sem történt - az efféle találkozások sokszor nem egészen véletlenek. Mintha valaki szórakozásból vagy kiváncsiságból keverné az esemnyeket. Gonosz vakációzó kisgyerekek játékához hasonló, gyufásdobozba gyüjtött különféle bogarakkal, akik kínjukban lerágják egymás lábát.....Mindketten csodálkoztak, de nem történt semmi emlitésre méltó. Elmaradt köztük a rituális bemutatkozás - nem volt kézfogás sem, a zárka népe pedig nem várt magyarázatot. Hallottak már hasonló esetről, a gyógyulófélben lévő, pedig elkerülte, soha nem szólt hozzá....Valami kerületi rendőrkapitány volt az áldozat, aprócska kivül belül összetört ember, csendesen gubbasztó. Belsejében is régesrég meghasonlott.
     A néhány napi ágyszomszédság alatt csak esténként, takarodó után volt lehetőség  kevés suttogó beszélgetésre, s akkor persze olyan részleteket egyáltalán nem tudhattam meg, melyek valódi arcát mutatták volna a "jugoszlávnak". A többieknek nem hiszem, hogy partizán múltjával dicsekedett volna. Erre én voltam alkalmas a tátottszájú kölyök. Miután elment, sokáig senki sem mert szót ejteni róla. De jelen volt apró megjegyzésekben, utalásokban, kerülgették, olyannak tűnt, mint valmi nehezen gyógyuló seb, és sokáig fertőz. Sajnálatról, együttérzésről szó sem lehetett, afféle kalandornak, lézengő ritternek volt elkönyvelve, mely kalandorok és ritterek minden időben léteztek, és létezni is fognak minden időben.
    Foglalkozás ez kisfiam, mondta Főőrnagy megvetően, mint a fodrászat. Bár azokat valamiért mégiscsak kedvelik - csak tudnám miért? Én pedig megtanultam, és tudomásul vettem, mint haznos tapasztalatot, és idővel már nem is vágykoztam vissza a kisfogházba, és a Markó utcába sem vágyakoztam többé, mert olyan oldaláról volt szerencsém megismerni korábbi hónapok, sőt évek történetét, melyeket nem ismerhettem meg a Torockó téri parókiánt, s a legtöbbről álmodni sem mertem volna. Itt tudtam meg, hogy nem létezik "evidencia", mely fogalmat Atyám hangoztatta gyakorta hitbéli kérdésekben. Mert csak addig látszik annak, míg elő nem kerül egy másik, hasonló súlyú, azonos témájú állitólagos evidencia, és még egy és még egy, mert mindenkinek megvan a sajátja amit őrizget és babusgat és akkor lehet mérlegelni és muszáj gondolkodni egy kicsit, netán meg lehet mérkőzni - vagy éppen ész nélkül öldösni és felkoncolni egymást. Izlés dolga.
 
   Vasútgépészet, sétahajó és poloskák....
 
   A technikumban, ott bizony nem tanítottak semmi ilyesmit - egészen mással voltunk nap mint nap elfoglalva. Osztálytársaim a sok kiöregedett uttörővasutas korábbi emlékein merengett, és alig várta, hogy ez a köztes időszak elmúljon, és felnövekedvén újra sipot és indítótárcsát vehessen a kezébe akkorát mint a feje a sapkával együtt és parancsokat osztogasson és jelentsen és baromi szabályos legyen, ahogy a szolgálat megköveteli. Némelyek nehezen szoktak vissza a civil életbe, pedig a legbékésebb pályafenntartási ismeretekkel veszkődtünk, és a pincebéli alacsony boltíves műhelyben szabványos kalapácsfejeket reszelgettünk óraszám. Ami valljuk be korántsem  érdekes tevékenység, de legalább vannak pontosan meghatározható méretek és előírások, melyek betartása kötelező. A lányok is reszeltek, nem sok sikerrel ,mert nekünk, fiúknak sokkal jobban ment a reszelés. Ezen nincs mit csodálkozni. A szigorú műhelyfőnök kék köpenyben sublerrel a kezében járkált fel s alá a hátunk megett, időnként megmért egy egy munkadarabot, legtöbbször a fejét csóválta, mert sehogyan sem stimmeltek a méretek. Az ember azt hinné, hogy ha valamely oldalt túlreszelt, hozzáigazitja a többit,s lesz az egészből egy szép kis kisebb kalapács. Szó sem lehet róla - mondta, mert a kalapács fejének, meg a pályaépitésnek és fenntartásnak is megvannak a maga törvényei és szakszerű előírásai. Ezektől szigoruan tilos eltérni, mert a sínpár sem mászkálhat csak úgy össze vissza a gondosan készített alépítményen.
      Na jó - fogadjuk el, de mi van a kalapácsal..? A rosszul méretezett kalapácsfej ezek szerint csúnya és folyvást melléüt...Hát igen. Óriási erőt tud adni az ember lelkének egy kis valódi bizonyosság. Olyasmi például, mely a pályafenntartási ismeretekből válik nyilvánvalóvá, s egész a keleti országhatárig érvényes törvéy. Onnan túl már semmi sem érvényes, tán még a kalapácsfejek mérete sem, bár arrafelé minden rendesebb címerben sárga búzakalászok társaságában megtalálható. Modernebb és sokkal haladóbb kifejezés ez mint hosszúlábú madarak, meg karmos cimerállatok szerepeletése mindenféle ósdi cimerekben és irományokon. 
   Záhonyon túl, már minden sejtelmes kelet, és csupa relytély és bizonytalanság. Arrafelé ne is tekeregjünk, ha nem muszáj. Ott már szélesebb a távköz, szélesebb tengelyen gurulnak a sokkal terjedelmesebb vagonok, mert az ország is hatalmas, talán túlságosan is az, s ha ránézek a térképre - arra hatalmas vörös foltra - mindig összeszorul a lelkem, mert kicsi kis halacskának látom ezt a csöppnyi Magyari országot a nagy tengeri szörny, a falánk óriás túlságos közelében. Mintha elnyelni ugorna, de legalább is arra vár, hogy magunktól, saját elhatározásunkból végezzük hatalmas bendőjében..... Kicsit még várnia kell, mert egyenlőre megakadtunk a torkán. Talán később, ha majd kitör a várva várt világforradalom...Ami majd egyszer bizonyosan ki fog törni, és akkor jaj lesz az összes imperialistáknak, és népnyúzónak, meg nekem is, mert akkor nagy győzelem lesz.
    Egyébként nehéz ép ésszel követni a nagypolitikát, ezt már elemista koromban az iskolai örsgyűléseken is megállapíthattam, mert semmit sem értettem az egészből és állandóan olyasmi érzésem volt, hogy engem valamiből szándékosan kihagytak. Szerencsére végre kinőttem ezekből a gyerekes dolgokból, a koreai háború is véget ért, nem volt, hát mi ellen tltakozni, azóta pedig sok, sok viz lefolyt a Dunán. Azon a szépséges kékdunán melynek lágy hullámain sétahajó úszkál oda vissza, s a nyitott zárkaablakon esténként kétszer is beúszik lágyan, nem is túl messziről az emített hajó lelkeket babusgató tündéri muzsikája. Mert a Fő utca, hol ez a szép verestéglás épület állott, alig egy ugrásnyira esett a nagy folyótól, és párásabb időkben V. a székely sólymász megesküdött, hogy a nagy folyó illatát érzi, pedig csak az eső illatát érehette, mint mindenki más. Az álmodozás azonban komoly dolog idebenn, főleg, ha egyre közelít az elkerülhetetlen. A halálosok képzelőereje utólérhetetlen, talán mert nem is képzelődnek, inkább tudnak valamit, s valahol elől járnak, ahová nehéz követni őket.
    Jön a hajó és cincogva muzsikál, illetve csak a muzsika közelíit, mert a hajót nem látni sehol - semmit se látni, azt mindig csak hozzáképzeli félálomban az ember. Én például mindig éjjeli kofahajózót képzeltem a muzsikához, mert valószínüleg föl se engedtek volna táncos sétahajóra. A méltóságteljes, oldalsó lapátkerekeivel látányosan vonuló Kossuthot képzeltem, vagy az óriás Széchenyit, a hatalmas sötét füstöt okádó kövér kéményeivel, mely kéményeket hosszú kötélbe kapaszkodva matrózok törnek derékba minden nagyobb híd előtt. 
    Szerettem a Tahiból ereszkedő népes éjjeli kofahajót, mely "minden állomáson és megállóhelyen megált", s hajnaltájt érkezett az ébredő Budapestre. Lassan surrat a sötét vizen, csedndben, mert ezen a hajón senki sem muzsikált. El is fagyott volna a keze, mert éjjelente igaebcsak hűvös idő járt  kinn a fedélzeten. A szanaszét heverő nagykendős kofák amúgyis belehortyogtak volna a foxtrottba, s nem is lett volna illendő rövid, éhány órás éjjeli nyugalmukatily botrányos módon megzavarni. Kosarak sűrű halmazán átmászva igyekeztünk a fény felé, a nyitott gépház felé, ahol jó meleg volt ilyenkor is, ahonnan egy felső folyosóról látni lehetett a nagy sárgaréz karokat, a szinesre festett hatalmas gépeket, amint kitartóan dolgoznak, s csak valamely partmenti kikötőhöz közeledvén lassúlnak, mintha elfáradtak volna.
    A kisméretű ablak négyszögében a rácsokon túl, melyeket az esti létszámellenőrzés során muszáj erősen végig kopogtatni felragyognak mind az összes csillagok....És ez is nagyon szép mert mindenkire egyformán ragyognak odafentről, és teljesen önzetlenül, és ez nagyon megnyugtató érzés. És milyen nagy szerencse, hogy a mi ablakunk nincsen bebádogozva, hogy csak egy tenyérnyi csík férjen bele felülről a déli napsütésből. A ritka séta tízpercei alatt gyakran figyeltem az ilyen ablakokra és mintha gyarapodott volna a számuk - nem értettem miért. Magasan van az ablak - normális méretű ember sem lát ki, s ha mégis, csak az eget, vagy a börtön szemközti oldalát láthatja...Hát azt se láthassa....?Hát ne...Semmit se lásson..Néha kivételezettnek éreztem magunkat a szabadon hagyott ablakaink miatt, melynek négyszögébe a hold is belesétál, ha néha erre jár.
    Poloskák gyülekeznek csendben a mennyezeten, mert ők is erre járnak, s éppen úgy sétálnak mint a hold meg a csillagok, de ez nem olyan szép és felemelő, és az elnyomott poloska büdös is... Rettenetesen büdös. Nem tudtam ezt sem, mert odahaza nem volt poloskánk egy sem, és egy óvatlan mozdulattal elnyomtam félálmomban, mely a nyakamon mászkált. A bűze napokig kisértett, s attól kezdve pokrócom sátrába ,emekültem éjszakánként. Tényleg nem volt odahaza poloska, csak itt ismerkedtem meg különös szokásaival, és utólag megbocsátottam az összes kisfogházbeli bolhának, melyeket csupa szórakozásból odaát hasztalan üldöztem. Az ember megtanulja tisztelni és szeretni valamikori otthonát, és a magától értetődő természetes szabadságot is, ahol az efféle kellemetlenségek nem fordulhatnak elő. Poloska semmiképpen, mert az a vég kezdete. Nálunk nem is volt soha poloska, olyan amelyik mászkál legalább is, vagy nem tudtunk róla, nem mutatkozott. Annak mindig híre ment ha valahol ciánoztak, s ezt kötelesség mindenképp elkerülni....Ha mégis....? Lekicsinylő ajkbiggyesztés kövtte...Na ezek is...Hát persze...!
    Takarodó után, sötétben indul az éjjeli támadás. Nincs szünnap és semmi kímélet, s csak az vígasztalhatja az embert, hogy a poloska ugyan úgy mászkál a körletirodán, mint a zárkában - mert teljesen mindegy neki. Számára az is rendes vadászterület - éppen olyan terep mint a többi helyiség - ott is van mennyezet ahonnan ejtőzni lehet, sőt sok jóféle búvóhely is van, amit a poloskák különösképpen kedvelnek. Azonkívül hiába is lenne bármi is kiírva a körletiroda ajtajára, a poloska nem tud, és nem is akar olvasni, és nincs benne semmi tekintélytisztelet. Ezt se felejtsük el...akik pedig emiatt némi szimpátiát éreznek irányában, szégyeljék magukat, mert egyáltalán nincs igazuk.
    Andalító zeneszó ide, sétahajó oda, az éjjeli invázió soha nem marad el. reggel pedig van olyan akire ébresztő után egyáltalán nem lehet ráismerni. Főörnagy katonásan bemutatkozik az új jövevénynek, pedig semmi nem történt, csak a csepeli villanyos husos arca rendeződik át minden alkalommal. Némelyek képtelenek megszokni, hogy együtt kell élniök egy nappal láthatatlan népes társasággal, s az éjszakai találkozások után mindig más helyeken puffadnak. E problémára csupán egyetlen gyógyszer kinálkozna, de az  egy jó ideig nem elérhető. Igaz ugyan, hogy a támadás nem rögtön villanyoltást követöen indul, a poloskák óvatosak, várnak egy kicsit, éppen annyit, hogy az esti csendben messziről érkező, s lassan tovaúszó hajó szelíd muzsikája még teljes nyugalomban érje a félálomban merengőket. Többnyire csend van, szívet melengető a beszűrődő halk hegedüszó, s mindez oly szép és megható, bátran ajánlhatom mindenkinek...Érdemes kipróbálni, alanyi költőknek való.
 
    Morbusz hungarikusz.../ ..fontos küldetés.. /
    Ami a nagypolitika eseményeinek helybéli követését illeti, az bizony nehéz, és fölöttébb körülményes tevékenység. Idebenn ugynis nehéz naprakészen követni bármiféle politikai fejleményeket, s csak a legokosabb felnőttek, és magasabb rangú katonatisztek képesek erre, mert teljességgel be is van zárva az ember, és csak hihetetlen, de főleg ellenőrizhetetlen szóbeszédek keringenek, azok is csupán néhány újonnan érkező, vagy némi morze tudósitás jóvoltából. Semmi az - valljuk be -legalább is majdnem semmi.  Legtöbben szólani sem tudnak meglepetésükben, és ritka a tapasztaltabb érkező, aki ha híreket nem is, de legalább jó nagy tűzkövet hordoz a lyukas fogában. A hírek utáni sóvárgás persze erős, leküzdhetetlen érzés, ezért kell időnként megkisérelni. Veszélyes kalandkaland, csak végső esetben használható
     - Eme gyötrelmes hír és dohányéhségnek lett következménye, hogy tüdőbajos szerepet erőszakolt rám a dohányos közakarat. Hiába tiltakoztam, be kellett látnom, legkisebbként én vagyok alkalmas e betegség elfogadható imitálására. Gondolj a Traviátára - szuggerált Főőrnagy szenvedélyesen, aki ha valamely feladatot érdemesnek tartott annak megvalósitására, s ha már komolyan a fejébe vette, nem tágitott. A siker érdekében pedig bármire hajlandónak mutatkozott.
      - Én azonban hiába is gondoltam volna Traviátára, mert fogalmam sem volt kicsoda, és szégyeltem is magam, hogy operai területen járatlan vagyok. Csak a Parasztbecsületet ismertem egy kicsit, de abban nem tüdőbajos senki, és csupa makkegészséges felnőtt ember okozott felesleges izgalmakat. Szerettem benne a húsvéti kórust. meg az Intermezzót, és ahogy Turiddú elmegy meghalni.Un baccsó’, és még egy baccsó’, meg még egy, aztán elmegy és nem jön többé vissza. Ezeket is a sziv küldi szívnek szívesen című rádióműsorból ismertem, de a Traviátáról nem is hallottam. Talán mert nem volt benne osztályellenség, mint a Parasztbecsületben.
      - A szegényparaszt, meg a gazdagparaszt / kulák / kibékithetetlen konfliktusa. Főőrnagy azonban néhány köhögési próba után úgy határozott, hogy ennek meg kell történnie. A szerepre alkalmas vagyok - a következő séták alól majd felmentésemet kéri általános gyengeségre való hivatkozással. Nem ellenkeztem. Már csak a görög körletparancsokot kellett meggyőznie a tuberkolózis veszélyeiről, mert zárt közösségben a kóros ragály megállíthatatlanul és különösen gyorsan terjed. Képes és átterjed még a szomszédos körletirodára is, mert ez ilyen.
      - Valódi népbetegség - morbusz hungarikusz a neve. Görögországban így biztos nem ismerik, mert ott a morbusz után valami másnak kellene következnie, de az itteniek között nemrég eltejedt országosan, és az a picike valami mely bosszantó gyorsasággal terjeszti, nem tudja megkülönböztetni a nemzetségeket. Mást se nagyon, a rangjelzéseket pedig egyáltalán nem ismeri. Éppen úgy mászkál és kering össze vissza a nagyvilágban mint a poloska, és hurcolja a fertőzést, mint a nagyhatalmak a maguk életveszélyesen puffadt és nagyképű ideológiáját.
      - Ez hatott - mármint  veszélyes mászkálás, és a görög főtörzs megingott. A kifejezést ugyan nem értette, de Főörnagy drámai erővel pergette a súlyos szavakat. „Morrbusz hungarikusz”. Érti...? Hát persze, hogy értette, csak még gynakodott egy kicsit. Majd megkérdi az orvost. Vagy két hétig köhécseltem, de sokszor figyelmeztettek, hogy ne hagyjam abba, leginkább akkor szerepeljek, ha csizmaorr képe tűnik fel a küszöb helyén csillogó víztükörben. A  cirkli mögött ilyenkor leskelődés van - viselkednem kell látványosan - már csak azért is mert egyébként  nemigen látszom tüdőbajosnak.
     - Én meg arra gondoltam milyen lehet az a Traviáta gimnyasztorkában, derékszíj nélkül, mert a Fő utcai fogvatartottak szovjet katonai egyenruhát hordtak ugyan, de nem járt hozzá derékszíj, ami a szabadságot szimbolizálja. Mert nem érdemesek a szabad éltre - és így tovább, és tovább - folyik a kavargás és újra előjön minden, mert ennek is vége. Néha úgy érzem mindennek vége, élni sem érdemes, és félek, bár nem tudom mitől. Félek, és olykor rettenetesen sajnálom magam, s ez jó érzés mert többnyire megnyugtat. Úgy érzem mintha temetésemen lennék, a saját temetésemen, és senki nem jön a koporsó után. Minden marhaság eszembe jut, mintha ragaszkodnék ahhoz a nyavalyás gimnyasztorkához, de legalábbis a hozzá köthető emlékképekhez, és vadul összefacsarodik az összes belső részem, mert megint tovább kell mennem. Szurdi úrtól, s a Bányásztól nehéz volt elszakadnom, s most ez is. Erről van szó. Rossz bizonytalan érzés kerülget. Jár az agyam, és tartok az eljövendőtől. Időnként persze már mocorog valami kiváncsiság is bennem, ha jobban észnél vagyok persze, és elfeljtem oly tragikusan sajnálni magam.
      - Muszáj volt valakinek kijutni a zárkából az is igaz, mert a seprünyelet már nem lehetett tovább kapargatni. Életemben nem láttam ilyen karcsú seprűnyelet. Sajnáltam is a sok megvadult dohányost, akik szenvedtek, mert ahhoz a seprüvakarékhoz mégiscsak lellett néhány szem igazi dohány. Egyébként kevés élvezet lehet benne. Főőrnagy, a zárkaparncsnok persze mindenre gondolt, arra is, hogy a hosszas fonnyasztá után röntgenre vigyenek a Mosonyiba, és akkor...!
      - Na ettől azért tartottam egy kicsit. Arra különös nyomatékkal felhívta a figyelmemet, hogyha csikket látok valahol, vagy jóféle kavicsot, esetleg aprócska vaspösköt, szöget, ki ne kerüljem , az Isten szerelméért. Vessem rá magam essek hasra, el is ájulhatok, ha tudok, vagy csináljak bármit, csak valahogy rgadjon hozzám, és ha lehet minden útközbn talált hamutartót is bátran borítsak a zsebembe. Nem árt az semmit a gimnysztorkának, és amúgy sem szól majd senki, ebben biztos lehetek.
     - Ja és híreket is hzzak sokat, mert az is nagyon fontos, ha lehet a legfrissebeket, mert hát erről szól az egész nyavalyás utazásom. A röntgenben sötét van, ott bármiről társaloghatok az orvossal, mert az őrség legtöbbször kinnmarad. Félnek a sugaraktól, mert nem látják egyiket sem. Azonkívül mindig a raborvosok a legtájékozottabbak, ezt neki nyugodtan elhihetem. Honnan tud ilyeneket.? Soha nem árulta el, pedig láttam néha nagyon elképedt pofákat, de a kérdések náluk is bennragadtak.Az enyémek is.
      Naná - ahogy azt Móricka elképzeli, mondták sok ilyesmire nálunk odahaza a Torockó téri parókián. Ennyi minden váratlan erőszakos megrendelés egyszerre - ki tud ennyi mindennek eleget tenni...? A tüdőbaj nekem éppen elég  - abban sem vagyok egészen biztos, és kétségeim is vannak. Nem lesz e valamilyen büntetés az utaztatásból, meg a sok megbizatásból? Semmi kedvem az egészhez. A csikkeket még megértem - nagyon is - de nem hiszem, hogy kavicsokkal és vaspöckökkel lenne teleszórva a Mosonyi utcai rabkórház. Van rendes "fekete" a zárkában, majdnem új, az is az én lepedőmből / ezek az urak borzasztóan kihasználnak engem /, és az egyik stoki talpában ott a tűzkő.
      - Nem szó sem lehet róla. Ami pedig  híreket és a nagypolitika szorgalmas követését illeti, idegen terület volt ez számomra, mert nálunk odahaza többnyire más események és más hirességek voltak szóbeszéd alanyai, s az idebenn hallottak számomra nem sokat jelentettek. Legtöbbjüket egyáltalán nem is ismertem.
    A hatalmas sötétzöld csőrmotoros rabomobil lomhán, ormótlan szörnyként, zihálva és nyögva araszolt végig a városon, mert végül is Főőrnagy sikerrel elintézte, hogy sürgősen tüdővizsgálatra vigyenek a Mosonyi utcai rabkórházba. A szigorú aprólékossággal közölt instrukciókat a kapun kilépve én azonnal el is felejtettem midőn a batár kicammogott a nyüzsgő város irányába. Legfőképpen pedig a kavicsokat és vaspöcköket felejtettm el, mert a régen hallott utcai zajok, madárcsicsergés, dudaszó, villamosok búgása mind mind kellemes emlékeket ébresztettek bennem. Ha tudom micsoda gyönyörűség a félhomályos zárkában való üldögélés helyett kifelé bámészkodni az egyre forróbb bádogdobozból, talán még egyéb betegségeket is felvállalok.
    Egyedül utazom a hatalmas, lassan vonszolódó félhomályos batárban, és kifejezetten kedvenre való at a lassú megfáradt tempó. Ablakok nincsenek, csupá szellőzőrések vannak a batár mindkét oldalán, olyanok mint a régi DKW automobiok motorházán voltak valamikor, és azon réseken kukucskálva színes csíkokbsn látom a küvilágot. S még így ebben a szines laskává szabdalt állapotában is minden elképesztően gyönyörű. Az utcák tele vannak nőkkel és férfiakkal - mint általában - de csak félig látom őket, s csak a kisgyerekeket és a kutyákat látom teljes egészében. Nagyon, nagyon szép minden, meg vagyok elégedve, a külvilág majdnem olyan mint volt, és filmszerűen készségesen vonul végig előttem. Innen valóban varázslatos és nagyon szép a világ, mégha szeletekben is, és az élet is szépnek és nyugalmasnak látszik, és már egyáltalán nem neheztelek  Főőrnagyra rám erőszakolt ostoba ötlete miatt. Gyüjtöm és habzsolom a szines lánivalókat, réstől résig rohangálok az óriási kaszniban, és minden apróság érdekel. Mindent látnom kell.
   Hála Istennek semmiféle megkülönböztetés nem járt a batárnak, s így minden kereszteződésnél, ahol rendőri irányitás volt, mi is megálltunk szépen nyugodtan - várakoztunk, nem szalad el a rabkórház - s én háborítatlanul nézelődhettem. A régi Nemzeti Szinháznál, ahol néhány rohangáló rendőr próbálta irányitani a forgalmat, kisebb baleset miatt jócskán álldogáltunk, s ezuttal még a szebb lányokat is volt időm lesből alaposabban megfigyelni. Gyönyörűen sütött a nyárvégi napocska, tán már az iskola is elkezdődött, kidugtam a kisujjamat az egyik résen, s addig mozgattam, amig két közelben álló diáklány észre vettee. Nevettek.
 -------------------
   Kerek tésztaszínű pufók arca volt a raktárosnak, aki megvetően figyelte mnden mozdulatomat, pedig egy árva szót se szóltam - némán vetküztem és a végén némán álldogáltam, ha akar valamit úgyis megmondja...Így gondoltam. Kellemes meleg volt a helyiségben - talán túlságosan is az - mintha valami villanykályhafélét, vagy rezsót láttam volna a háttérben. Meztelenül ácsorogtam a pult előtt, de szemernyit sem fáztam, s ez igen jól eset, mert az utóbbi időben keményen takarékoskodtak a fűtéssel.
   Szótlanul néztük egymást, a raktáros meg én, vártam , hogy előadja a sajátomat - a civilt - felöltöztem volna már szivesen, de a marcona ember nem mozdult. Nézett közömbös képpel, vahy inkább kissé várakozóan és nem szólt semmit. A tekintete. lassan felfelé a fejem fölé mozdult, s ottmaradt. Hirtelen ráeszméltem mit akar. Nem mondja, nem áll szóba a kis hülyegyerekkel, majd rájön, hogy itt áll a pult előtt anyaszült meztelen egy szovjet katonai ködvágóval a fején. Nem tudom mennyi ideig álltunk így szemben egymással, de nekem utólag iszonyú hosszú időnek tűnt. Nyilván a szégyen miatt. Nem értettem hogyan került oda, amikor már mindent levettem. Megszokásból? Együgyű kötelességtudatból.? Forróság öntött el, gyorsan lekaptam a fejemről s a kupac tetejére dobtam. Nem állt szándékmban eltulajdonítani - az új helyen más lesz a sapkadivet , ebben biztos voltam.
   Ma már nincsen több - szólalt meg mögöttem a görög őrmester, aki elgyötört képpel, hátát falnak vetve csukott szemekkel ásítozott egy helybéli stokin. Hosszú lóarca minden jelentősebb ásítás után mintha kissé tovább nyúlt volna. Semmi görögös nem volt benne, inkább egy bajor óriásra emlékeztetett, aki hosszú vörhenyes ábrázatával ásításoktól vizenyős szürkéskék szemeivel , kialvatlan képpel bolyong a Fő utcai börtön katonai részlegének ötödik emeletén. Mozdulatai lassúak, szinte vonszolja magát...Sokáig tartott , mig leszerelésem néhány szükséges fázisát végig kínlódtuk. Ráérősen ballagtunk egyik helyről a másikra, és persze mindig rossz helyeken kötöttünk ki. Folyvást tovább küldtek, mert vagy az utasításokat értette félre, vagy nehezen tájékozódott, s ha éppen jó helyre vetődtünk, azonnal ülőhelyet keresett magának. Ott aztán teljesen átadta magát a hangos látványos ásítozásnak mit sem törődve csodálkozó környezetével. Korábban orosz katonák adták a személyzetet, ám idővel átadták helyüket az egykori gögög partizánoknak és egyéb emigránsoknak. Ezek politikai menekültként érkeztek magyarországra, de legalább annyira szenvedtek a nyirkosabb klímától mint a lelküket nyomorgató honvágytól. Fasiszták ellenében tartották itt is a frontot, hogy ki ne essenek a gyakorlatból, s egyesek egészen körletparancsnoki beosztásig képesek emelkedni. Az orvos aki megmért - megvizsgált - fejét csóválva törltögette ki a papirjaimat. Bosszantotta, hogy  a csendes rendelőbe is behallatszott  ez az elfojtott üvöltésre, de legalábbis valami tompított ordításra emlékeztető furcsa hang. Nem kedveltem amúgy semezt a lófejű álgörög őrmestert, mert kizavart a szenesek sorából, és egyedül lkellett maradnom a minap érkezett robosztus hentessel, aki minden áron angol sakkot akart játszani.
    Krausz, a "világjáró utazó"...
    Angol sakk..? jajdult fel sebzett méltósággal az apró termetű Krausz, midőn  a délelőtti néhány órai gyakorlást követően ez a hatalmas ember kellően felkészültnek érezte magát, és a vacsorát követően partit ajánlott neki....mi az, hogy angol sakk? Teátrális döbbenettel tekintett körül a zárkában...Az urak hallottak már ilyet....?  Alig érkeztek vissza az egésznapi szénlapátolásból, még ki sem fújták magukat - a vacsora is élvezhetetlenül hideg volt - s akkor egy ilyen váratlan megalázó inzultus...Hát mit követtem el én......?M'ért büntetsz ééédes jó Istenem....?
   Krausz utálta és megvetette az angolokat, mert nem jugoszláviában szálltak partra, s ez a felelőtlenség kis híján az életébe került. Rajtuk kérte számon összes rokona elvesztését, mert a koncentrációs táborokat is hamarébb elérhették volna ha akarják, és egyáltalán az egész háború hamarabb befejződhetett volna, és Bergen-Belsen, vagy Birkenau után elkerülhetett volna némi távolkeleti kitérőt is. Sajnos azonban túl gyorsan sietett hazalátogatni, és itthoni kódorgásait félreértve gyorsan begyüjtötték kis málenkíj robotra. Hiába magyarázta, hogy nincs hova mennie, a lakása romokban, épp, hogy elkerülte a krematóriumot, rokonait, ismerőseit, egykori közeli hozzátartozóit keresi - davaj....! Jaj Istenenem, hát nem jókedvében csavarog simlis batyuzókkal - nem hittek neki - davaj - davaj -...Hiába járt városról városra, senki rokont, ismerőst, üzletfelet nem talált, s amikor már megnyugodni látszott, s lemondott minden lehetőségről, figyelme valószinüleg elkalandozott,  mert végül egy romániai gyüjtőtáborban találta magát. Ismét utazni kényszerült, ezúttal kelet felé, mert mindenből kijutott neki - legalábbis ezt terjesztette. Meg azt is, hogy minden másképpen történhetett volna, ha akkor az angolok....Volna, volna - mindig csak volna, igen ezt ismerjük már... A taskenti, vagy Tifliszi csodát, azt is - nem is emlékszem már, hol történt pontosan, de megtörtént, s a lényeg, hogy idehaza számolgathatja a napokat. Mert Istennek hála, megállott téli pihenőre, és később sem ment tovább az a nyomorult vonat. Az ilyesfajta történetek persze számosak, és visszatérőek, mint például a Kiss Manyi nevezetű szinésznő bátyjának a története, mely történetet többféle tálalásban is hallottam. Senki nem tudta megmondani hogyan is hívják a szinésznő testvérét, és létezik e egyáltalán,de muszáj volt elhinni mert igaz. Na...
Lehet, hogy nem is történt semmi csoda, csak kilopták a talpfát a vonat alól, s ha már ott álldogáltak, hát megtelepedtek az amúgyis ott lévő táborban. Aztán a tél elmúltával néhány kiváltságossal megindultak vissza magyarország felé - arra még egyben volt a pálya. A kadétok' szerint a ménkű sok háborús jóvátétel fejében kaptuk vissza Krausz urat, aki szívesen lemondott volna e kétes dicsőségről, s még az is lehet, hogy csak képzelte az egészet és másoktól hallott túlfestett történetekkel traktálja elképedt hallgatóságát. / lásd. Kiss Manyi unokaöccse... /
Krausz ezzel szemben méltatlannak érezte a személyével történő idétlen szórakozást, felszólította a szerinte nyegle, tiszteletlen és állitólagos tisztjelölteket, hogy azonnal kérjenek bocsánatot. Tudta jól, hogy erre semmi esélye, hogy az ilyesmi teljesen felesleges, de ez része volt a szinjátéknak, ki nem hagyta volna semmiképp. Ettől Krausz az igazi Krausz...Kissé recseg a lemez valljuk be, de forog rendületlenül, és még az újabbkori események is mennyire másképpen festettek volna, ha akkor az angolok....! Mert az oroszok is végre eltakarodtak volna - hiszen Ausztriából is milyen szépen hazamentek, de lagalábbis átjöttek mihozzánk. Az élet pedig sokkal szebb és nyugalmasabb lehetne náélkülük, mert nem kellene őket kerülgetni...Mert már tőlünk is szépen továbbmentek volna....és szó volt még a Dardanellákról, és ezt is olyan szépen zenggzzetesen lehet kimondani: Darrrdanellllák...Mert valamikor jó régen ott is történt valami jelentős fordulat, amibe szintén, jócskán belekeveredtek az angolok, és ez az egész gyűlölet és ellenszenv tulajdonképpen onnan vehette kezdetét.
Apró termtét kiegyenesítve, fonnyadt arcán a nemes felháborodás eltúllzott jegyeivel, egy néptribun elszánt, engesztelhetetlen méltóságával tekintett körűl. Két kis csontos ökle a derekán...Angol sakk uraim.....? Ez azért gyalázat!
 
 
Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:47 Szólj hozzá!

 

     - Rémülten lapítottam, mert az angol sakk váratlan felbukkanása, egy meggondolatlan kijelentésem eredménye, melyet nem volt bátorságom korrigálni. Az én lelkemen szárad ez a torzszülött - jobb ha elismerem, mert ez az igazság - nincs mit szépíteni rajta. Egyértelmű nyílt erőszaknak engedelmedkedtem, mert a robosztus hentessel semmiképp sem kívántam ujjat húzni. Nála az erő számított - semmi egyéb...Megfogom összetöröm, kész. Elég meggyőzően adta tudtára a szerencsétlen vámosnak, akit a feleségével talált kábult, szerelmes gyabalyodásban....Kórházba kerültek szegények, pedig alig nyúlt hozzájuk...még a böllérkést is letette amiért váratlanul hazaugrott. Kés nem kell ilyenkor, jobb helyeken  semmiképp, legfeljebb  az operaházban, ahol mindenfélét énekelnek is közben  - a vámost például csak kipenderítette a lakásból, az udavaron törte össze magát, mindenki látta...Tanúk vannak rá....Mártuska...jajajaj a Mártuska, vele is történt valami, de ki emlékszik már minden apró részletre - hát kórházba van ő is nem is messze a falutól, de majd meggyógyul szegénykém...Isten bocsássa meg nekem...

    Őszintén, tiszta szívből utálta a nyávogó, élősködő politikaiakat egytől egyig - másik zárkába akart kerülni, mert a szagukat se kivánja ilyen közelségből. Elviselhetetlenek. Miért élnek az ilyenek egyáltalán...? Meg lennénk nélkülük békében az biztos. Nincs szükség a politikaiakra..Na..Volt egy a faluban is, még kaszálni sem tudott. Mást se tudnak, csak az emberi nyugalmat megzavarni - komoly becsületes emberek életét feldúlni, felzaklatni. És össze vissza lövöldözni lopott puskákkal, amikor az ilyesmi tilos és másokra is veszélyes.......

Egész nap hordtuk a szénporos szenet az udvar alatti óriás szenespincében, s amikor késő este végre felmehettünk, ott domborodott, ez a hatalmas ember a néptelen hideg zárkában. Be sem mutatkozott, s amikor megtudta, hogy a szénportól feketéllő sötét csürhe, minden tagja politikai, elképedt. Eleddig rendes tolvajok egyebek társaságában volt, de hallott már egyet s mást a politikaiakról és a helyzet egyáltalán nem tetszett neki. Arról a falubéliről is tudott ám épp eleget, aki kaszálni sem tudott..Viszont népnyúzó volt világ életében...Mondták..

  Az ajtóhoz rohant, s addig dörömbölt, mig a lóarcú görög álmos képpel hajlandó volt azt résnyire megnyitni. A csizmáján már rajta volt az éjjeli mamusz - nem mintha fázott volna, de némely smasszerek szeretnek hangtalanul közlekedni, s azt hiszik váratlan megjelenésükkel meglephetik a naív bennlakókat. Arcán bosszús kiváncsiság, nem értette mi az istennyila történhetett, mert ezen a csöndes magaslati folyosón, ahol tárgyalás után elszállitásukat várva tartózkodnak az elitáltek, hasonló eset még nem fordult elő. Meg sem hallgatta a hentes méltatlankodását, máris csukta volna vissza az ajtót, de hirtelen előléptem, s érdeklődtem a beigért ebéd meg vacsora ügyében..Mikor kapjuk meg...? Egész nap trógeroltunk...Megigérték.!!! Álmosan végigmért, nem szólt semmit, de valószinüleg megjegyzett magának. Másnap reggel egy fejmozdulattal kiparancsolt a sorból...Nem mehettem a szenesekkel - nem is bántam túlságosan, de így maradtam kettesben a hentessel...Sajnos. Lehet, hogy a szénhordás a politikai elitéltek  privilégiuma...? A közbűntényesek meg gyöngyöt fűznek - esetleg harangoznak...Mit tudom én...? Lassan már semmit sem értek - pedig nagyon az elején járunk még a dolgoknak.

   Olvasgattam az egyetlen könyvet mely a zárkában kallódott - az orosz japán háborúról szólt - se eleje, se vége, valószínüleg az időnként oly nyomasztó papírhiány okából,  de nem tudott túlságosan lekötni. Erőltettem, mert nagyon is bántam annak idején, hogy oly megvetően elhajítottam a "Volokálámszki országutat" csupán azért mert a huszonnyolcadik oldalon kezdődött... aztán meg mennyire sóvárogtam utána, de mennyire...! Hát most megelőzöm a sóvárgást - gondoltam és belerágom magam az orosz japán háborúba. A hentes ez alatt fel, s alá masírozott döngő lépteivel, sóhajtozott -  erősen sajnálta magát, hohy itt kell lennie, s két hosszú évig nem fogja látni Mártuskát, a feleségét. A vámost jól elintézte, az nem merészkedik majd a közelébe, de ha mégis, a maradék csontjait is összezúzza. Végül nyersen közölte, hogy , ha már amúgy sincs semmi dolgunk, meg kell tanítsam sakkot játszani...Látta azt az este, hogy itt olyat is játszanak....Mindig szeretett volna sakkot játszani - így mondta - de mostanság odahaza nem jutott hozzá, mert a kocsma sakktáblája a tizedik éves osztálytalálkozó alkalmával daraboka tört. Régi ócska doboz volt rögtön szétesett, ahogy a kezébe vette...Vitája támadt egy helybélivel, egy korábbi alsóssal, ennek verte szét a koponyáján. Beleszólt a nagyobbak dolgába...na azt azért mégse..Nem bontakozott ki még semmi izgalom az orosz japán háborúban, rááltam hát az ajánlatra, meg aztán az is kecsegtetett némi változatossággal, hogy sóhajtozás helyett kimondunk egy-egy értelmes szót...olyat például, hogy : sakk....

Úgy éreztem hasznára lehetek az óriásnak, előkotortam hát ( kiloptam, így helyes ) Krausz szalmazsákjából a félkörömnyi bábukat - az asztal lapján kisimítgattam a wécépapírra rajzolt táblát - nem hiszem, hogy ezzel bárkiben is kárt tehetne, gondoltam vigyorogva - és hosszan magyaráztam a bábuk formáját, értelmét, fontosságát. Miért ló a ló és hogyan ugrik..? És hogyan fut a futó, mire valók a bástyák, a parasztok. Tulajdonképpen elég gyorsan megértette, mert odahaza  a kocsmában amikor még egészben volt az a bizonyos tábla, gyakran figyelte a két szótlan sakkozót, a plébánost meg a karnagy urat, kik az ultimón kívül ehhez a játékhoz is értettek.... Nehéz felismerni őket, motyogta maga elé, és hatalmas tenyerében hosszan vizsgálgatta a töpörödött figurákat. Hirtelen megbántam, hogy ilyesmire merészkedtem, még akkor is, ha ezen apró bábuk készítéséhez én is hozzájárultam kenyéradagom egy részével, és gyorsan mesélni kezdtem, hogy Krausz csinálta mindet, az egész készletet,mert nagyon ügyes, és a sakkozni vágyakozók adták össze az alapanyagot, tehát kicsit közös is, és nem vízzel készült, hanem emberi nyállal, mert csak akkor lesz ilyen összálló és kőkemény, mert az emberi nyálban van valami ragasztószerű. Ha sokat köpködik és gyúrogatják, akkor lesz ilyen...Szép, nem...? És szárítani is úgy kell, hosszan türelmesen. Sajnos nem lehet nagyobb, mert dugdosni kell, és ugyan úgy tiltva van mint a lágerekben, és nehéz lemondani arról a kis kenyérről is, hogy elkészülhessen. Pofáztam és fontoskodtam egyre idétlenebbül, mert szerettem volna, ha átérzi micsoda nagy dolog ez a kis valami amit hatalmas markában tart. Óvni kell és főleg rejtegetni, nehogy baja essék....Ha már kiloptam Kausz szalmazsákjából, illik minden óvintézkedést megtennem, mert ez nem kocsmai sakk - ez annál sokkal becsesebb holmi, és inkább szellemi fegyver, talán ezért tilos mint minden más idebenn, és nehezen pótolható.

Krausz sok mindent tud, sakk tudományát útjai során tökéletesítette, és bőséges tapasztalatokkal rendelkezik legkülönfélébb helyzeteket illetően, mert mint gyakran hangoztatta bejárta már a fél világot. Az utóbbi időben többnyire nem arra ment amerre ő szeretett volna, s komolyabb utazók méltánytalannak érzik az ilyesmit. Én marha meg felbosszantottam az angol sakkal - szégyeltem és átkozhattam magam, de nem mertem bevallani az igazságot.

A henes látnivalóan igyekezett, mégis vontatottan és nehezen indult a játék. Miután nagyjából megismerte a bábuk mozgását, francia sakkot ajánottam, mert azt könnyebb játszni és a bábuk mozgása is jól követhető....Legfőképpen pedig sokkal gyorsabb, és ez volt számomra most a legfontosabb. Ostoba önzés volt ez is  - utólag beláthatom - de türelmem fogytán már nagyon úntam a sok töprengést. Több mozgást szerettem volna kierőszakolni, de ez egyáltalán nem tetszett neki....Mire jó ez...? - kérdezte...Ez most éppen fordítva van, és ha ő így fogja ezt megtanulni, sose lesz belóle jó játékos.....Jól van, teljesen igaza van - ezt elismerem - és ujra felraktam az apró bábukat. Ha komolyan jó játékos akar lenni, hát legyen, rajtam ne múljon, a francia sakkot és se szeretem - maradjunk az eredetinél. Legyen belőle jó játékos, kivánom tiszta szívemből, csak az ég szerelmére csináljunk már valami értelmeset, mert erősen zsibbadok és már a lábaim is macskásodnak a tehetetlenségtől.

....én kezdek - szólt a hentes , s ezután hosszú néma töprengés következett. Motyogott néhány érthetetlen szót a királyról, meg a králynőről, s a fejét csóválta. Valami baj van...? - érdeklődtem nagyon óvatosan....Az egyik paraszttal kéne megindulni, vagy valamelyik lóval - mással nem lehet - de ügyet se vetett bizonytalan ajánlatomra. A királyt meg a királynőt babrálta mintha rossz helyen lennének, s végül dühösn kifakadt. Ez egy hülye játék - ilyen nem létezik, mondta dühösen és hátadőlt, mint aki ezennel be is fejezte a további kisérletet....Miért ül otthon a király..? - és miért nem ugrálhat még annyit sem mint egy ló...? Miért van ez az egész fordítva - így semmi értelme...A királynő ide oda rohangál és sokkal több hatalma van. Miért.?.....Ez csak játék - nem kell komolyan venni -mindenütt így játszák, mondtam csüggedten és sajnos azt is hozzátettem, hogy van olyan ország, ahol a királynő uralkodik, de férje is van, és gyerekei is vannak de mennyien, mint például angliában...Királynő a király....?, nézett rám tágranyílt szemekkel ..A királynő uralkodik, de férje is van - ő nem szól bele a dolgokba. Azt hittem, ezzel lezárhatjuk a bonyolult ügyet, lehet folytatni a játékot - s végre úgy is lett - legalábbis úgy tünt megértette......a királynőnek helyet kell cserélnie a királlyal - és akkor ez lesz az angol sakk, jelentette ki büszkén. Ezt játszuk inkább, ennek legalább van értelme. Nem gondolod öcsi..?

Beleegyeztem , bánom is én - legyen ahogy karja - szaladgáljon a király amerre akar, bár közben az is eszembe jutott, hgy a királynő másik neve vezér, s ebbéli minőségében teszi ami tehet...Késő bánat, egy újabb csere meghaladta volna a tűrőképességét. Talán ha megkisérlem mégis, és minden a helyére kerül mint rendesen, vagy az angol királynő helyett a holland jut eszembe aki biciklizik, ki tudja...Krausz talán megmenekül egy gyöterelmes felháborodástól, s engem sem gyötör gyávaságom és nem kínoz ostoba és hiábavaló lelkiismeretfurdalás. Egész délelőtt csatároztunk, sikerült folyton sszecserélnem a bábukat, s este felé már egészen rendes partikatvolt képes végigjátszani. nem is gondoltam, hohy képes lesz rá. Engem már ájulás kerülgetett a kimerültségtől, azonk-vül állandó vesztésre voltam itélve, mert győznie kell - mondta erélyesen és figyelmeztetőleg...Hiszen megigértem,hogy megtanítom nemde..? Tartsam a szavam, mert úgy igazságos. Jobban megérti a játék lényegét, ha mindih ő a győztes, ezt meg kell értenem. Én pedig megértettem vita és ellenkezés nélkül, ahogy a mozonnyal sem száll  vitába az ember.

     Kicsit elkalandoztam újfent a raktárostól, a hosszadalmas ruhacserétől, s a mögöttem  ásítozó görögtől, de mindig eszembe jut valami , most például Krausz, s mindaz amit az angolokkal apcsolatban képes volt összezagyválni. Remekül szórakozott  saját, valójában kissé megjátszott angolfóbiáján, s ezt némelyek anglomán ájuldozásának ellentéte, s kigúnyolásaként gyakorolta. Óóóóó az angolok...még mit nem....Ezt nekik. Ugyanakkor sokszor éreztem, hogy némely szövege már fakó, avittas, s már valóban semmi más mint szerepjátszás. Meglehet nem is a sajátja - hallotta, felcsipegette innen onnan, s összegyúrta  valami sajátos magánszámmá, s azt is sejteni véltem honnan ered ez a gunyoros, a nagyképű világot lesajnáló látásmód. Sikerre vágyott ez látnivaló, s e képeségével lazított is a komor valóságon. Képes volt mosolyt csalni elárvult, lelki válságban gyötrődő arcokra, mert eleven bizonyossaága volt ama tételnek, hogy amíg van bennünk szusz nem dől ösze a világ.

Csupán Zelei úrral az egykori közjegyzővel kerülgették egymást, mert Zelei úr közönséges ripacskodásnak afféle zsidóvirtsaftnak tartotta Krausz egész zárkabéli működését. A hat évnyi gondolkodási idő is bosszantotta, melyet az eszelő kommunisták képesek voltak valami semmiségért rásózni....Komoly szavahihető emberk állították, hogy semmi büntetendő dolgot el nem követtek, mindössze belefingottak a nulláslisztbe és nem porzott...Én nem hittem el ezt az érvelést , mert a nullás liszt szerintem annyira finomra van őrölve, hogy ha csak óvatlanul ránéz az ember már szinte porzik magától, de nem akartam vitatkozni a nagyokkal és ezt is szótlanul hagytam éppen úgy mint a muzsikus svédeket....Olyan dolgokért egyáltalán nem szoktak hosszú éveket adni és persze tisztában voltam azzal is, hogy az efféle jópofáskodással, csak ártatlanságukat akarják hangoztatni. Zelei úr nem mondott ilyen csacskaságokat, az utóbbi időben amúgy is inkább csak hallgatott szomorúan, mert széles állkapcsa a bal oldalon a duflájára dagadt olyannyira, hogy beszélni is alig tudott. Néhány foggyökér gonszul aktivizálta magát és bosszút állt....Én vagyok az oka - dünnyögött a közjegyző - elhanyagoltam, az ember nem is gondolja mekkore baj lehet az ilyesmiből....

....irígylem magát - vígasztalta Krausz, és együttérző ábrázattal telepedett mellé az üres  lócára. Zelei urat megdöbbentette a kéretlen részvét. Oly mértékben megdöbbentette, hogy felállni és más helyet keresni is elfelejtett. Talán arra gondolt, ha megteszi, nyilvánvaló kifejeződése lenne a sémiektől való  konzekvens elhatárolódásának. Azonos időben soha nem foglaltak helyet az asztalnál - megfigyeltem, hogy ha valamelyikük oda kivánkozott, mi több  már erősen közelitett, a másik elegánsan szó nélkül tovább állt. Nem volt ebben semmi látványos- a zárka egy része állandó mozgásban volt, Zelei úr, vagy Krausz, ha úgy tetszett feltünés nélkül kultúráltan távozhatott.. Krausz most kihasználta ellenfele, vagy vélt ellenfele csodálkozását, s vígasztaló szavakkal ecsetelte  a börtönbéli fogfájás vitathatatlan előnyeit....abban is lehet valami jót keresgélni - higyje el közjegyző úr - tapasztalatból mondom. A meglepett közjegyző arcán most egyszerre volt kiváncsiság, és az a szokásos arckifejezés, mely távozását rendszerint megelőzte,de a szokatlanul erős fájdalom most képes volt csitítani ellenérzését, s döbbenten helyén maradt. Mi fog ebből kisülni...? ez volt feldagadt képére írva....Mert miről is van szó kérem - folytatta Krausz, aki sikeresen odacövekelte a szenvedő embert, s ha hallgatóságát egyszer már sikerült megfognia, végig kellet őt hallgatni bármi történjék is.

....igaz ugyan, hogy az a csúnya feldagadás a bal orcáján keletkezett, de ezzel most ne törődjön. Ezuttal semmi esetre sem - mert a fogfájás őszinte dolog, nem kiséri semmilyen ideológia. Van jobb is, meg bal is - így igazságos. Ilyenkor magára a fogfájásra, s annak környezetére kell koncentrálni. Gondolja csak végig alposan. Az ember azt hiszi csak a fogfájásával képes törődni. Ugyan kérem...Merthogy az a kínok kínja, s közben temérdek egyéb dolog is kavarog a fejében. Gondolja meg...Az Őn tiszteletreméltó korában már ismerős lehet az érzés, képes  lehet felidézni az otthoni élményeket....Próbálja meg - volt fogorvosa akiben megbízott...? Hányszor kereste fel egy évben...? A családja is oda járt..? A gyerekei is..? Na látja - máris otthon van...Vacsorához készülődnek - a felesége behozza a levest. Maga szereti a levest. Ez a legfontosabb..........Csupa furcsa kérdés - ostobácska szuggesztió, de leginkább azon csodálkozom, hogy a közjegyző aki oly fontosnak találta személyiségét, s eleddig feltünő igykezettel tartotta a kellő távolságot, most hajlandó beleérzően végighallgatni ezt az őrültséget, és a legkisebb zavar és megfontolás nélkül készségesen válaszol...Ki érti ezt.? Ennyire képlékennyé válik az ember ha összeadódnak, s fejére rogynak mind a gondok és bajok ? Zelei úr, a közjegyző szomorúan bólogatott - igaza van, korábban kellett volna intézkednem - letöröt a hidam, tudja, és azt hittem ráér ez anyomorult csonk, de jött ez a zűrzavar, letartóztattak, és mindenről megfeledkeztem. Maga úgy látom könnyebben viseli az ilyesmit - talán több tapasztalattal is rendelkezik, csak azt nem értem mit irigyel ebben az állapotban...?

Krausz elnevette magát. Most mondtam - nem figyelte? Egyébként nekem is voltak fogaim - valamikor igen sok fogam volt, mondta nevetgélve, és igazán boldog lennék, ha néha fájna valamelyik.

Hornblóer kapitány aki hátát falnak vetve a mosdó melletti padon ült egyenes tartással lehúnyt szemekkel - elmosolyodott. Megbízhattam a kapitány mosolyában. Krausz a töpörödött kígyóbűvölő kivárta a megfelelő pillanatot és felülkerekedett. Ennyi az egész.

A zárka többségének hosszú évekre volt előjegyzése türelmes benntartózkodásra, s a várakozás üres órái, a találgatások leendő lakhelyüket és a szállitás külményeit illetően Krausz idegeit is borzolták ugyan, de az átélt tapasztalatok őt inkább erősitették. Minden mindegy - a szar is mindegy, ha rendes formája van...Hogyhogy rendes formája...? Mi a rendes formája kérem...? Ne beszéljen hülyeségeket - az mindig ugyan olyan - nem lehet például kocka alakú...Drága uram nem mindegy magának milyen alakú...? - kérdezte Krausz, aki imádta bosszantani a gyomorbajra hajlamos igazságbajnokok, és ostoba, mindent pontosító ádáz helyretevők  mintapéldányait. Ezek mindenütt feltűnnek, és ha valaki kicsit is lebegni kezd mindjárt a fejére csapnak. Természetesen belekötöttek Krausz látványos anglofóbiájába, és sorolták és sorolták mi minden jóval és nagyszerűvel voltak képesek az angolok évszázadok alatt a világot meglepni. Mert ugyebár ott van kérem az angol kultúra, Shakespeare, az ipari forradalom, meg a szakszerűség és persze a futbal. Krausz mindezeket kézségesen elismerte, aztán rövid frappáns hülyeségekkel vágott vissza : Vannak e angolok a bibliában- kérdezte vigyorogva,  mert a biblia a legelterjedtebb könyv a világon kérem...és ha arra gondolok micsoda népségről íródott, hát nem is tudom...baláthatják. Nem is beszélve D'Israeliről, aki az angol konzervatívok első miniszterelnöke volt - s egyébként bevándorolt olasz zsidók leszármazottja...Ez az igazi svédcsavar uraim, mármint a nagypolitikában.Tudtak erről...?...hogy jön ez ide kérem - jött ilyenkor a méltatlankodás, hiszen magyarok, meg jugoszlávok sincsenek a bibliában, ne ilyen hülyeségekkel jöjjön, nem én tehetek arról, hogy magát össze vissza hurcolták mindenféle különitményesek.

   A hentesnek persze minden történet új volt, és egyre nógatta , főleg, hogy szóba került Krausz lágerkonyhai működése....erről meséljen.! Mit főztek, és hogyan..? Ha a receptre kiváncsi, dünnyögte Krausz - az roppant egyszerű. Marharépa, esetleg néha krumpli - pucolni sem kell - egy kis só, ha van egyáltalán, ámbár nem is fontos, mert az eddigieken van elég föld ami kevéske színt is ad a levesnek. Ja és a lényeg - némi zsiradék, legtöbbször faggyú.. Csupa igénytelen egyszerű holmi - semmi lényeges. Őt csupán az "ízesités" érdekelte :így nevezték a műveletet, amikor néhányan , akik a piszkos munkát végezték a konyhán, mert főleg takaritottak és összevagdalták a fagyott répát, egy óvatlan piilanatban vattakabátjuk ujját mélyen belelógatták a gőzölgő kondérokba. Legalábbis abba lébe amit aztán leves cimén kiporcióztak a lágerlakóknak. A kabátot ezután néhány pillanatra kilógatták az ajtó elé, és kész. Odakünn tombolt a fagy , a sok sok mínusz, így aztán még ennek is hasznát vehették időnként.

   A hentes elképedt undorral meredt a fonnydt emberkére....Belelógatták a mocskos pufajkájukat a levesbe...? Az úristenit a maga fajtájának, de hát miért..? A túlélés miatt édesfiam - mert a barakba visszatérve lakapartuk róla a ráfagyott zsírt. Hiába motoztak mi semmit se loptunk..Nem vagyunk tolvajok, egy árva marharépát, hagymát soha el nem vettünk - megbíztak bennünk. De ha volt némi zsiradék a levesben, az előbb utóbb ráfagyott a ruhánk ujjára mert levadásztuk egy kis részét, az biztos. A hentes undorral fordult el a kis emberkétől - szar ember maga, meglopták a többi szerencsétlent, nem szégyeli magát...? Krausz szerényen mosolygott. Vannak helyek, mondta, ahol az ember elfelejt ám szégyenkezni kisfiam..Ha túlélésről van szó magának is a szégyenkezés jutna eszébe utóljára. Néha mégis bánom kissé, de hát a lényeg, hogy életben vagyok, hogy itt vagyok. Nahát akkor most végre jó helyen van jelentette ki elégedetten a hentes, és eszébe sem jutott, hogy kételkedjen.......Hornblóer kapitány pedig, aki, mint mindig a mosdó melletti padon hátát a falnak vetve lehúnyt pillákkal ült, nem állta meg, hogy közbe ne szóljon :...mintha már hallottam volna ezt a szép történetet kedves jó Krausz...Ha már plagizál, tegye pontosabban , mert....Mielőtt befejezhett volna a mondatot , Föl.! Vigyázz!, az idősebbik görög, a körletparancsnok tünt fel az ajtóban.....van itt két csajka, azt hiszem nem a maguké...Valóban, A két gazdátlan csajka már a kecskelábú asztal sarkán várakozott. Krausz készítette oda, mert abban reménykedett érte jönnek. Én biztos voltam benne - volt rá okom az bizonyos. A "kadétok" csajkái voltak.

        

 

  

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:31 Szólj hozzá!

      -Megint elkalandoztam a raktárostól, kinek pultján halomban pihentek levetett ruhadarabjaim, s aki most jobb tenyerét kifordítva két ujjal felcsippentette a gimnyasztorkát....mi ez? - kérdezte megjátszott megütközéssel a hangjában. Mint aki életében először találkozik ilyen furcsa összement durva hálóingre emlékeztető ruhadarabbal. Meztelenül álldogálva az ember felfogása is gyorsul, azonnal elérettem mi a teendő. Takarosan szögletesre hajtogattam inget nadrágot, és azt a nyomorult gimnyasztorkát, s a kész kockát, mint takarodó előtti szabványterméket készségesen eléje toltam. Maga felé húzta, s ez azt jelentette meg van elégedve a teljesítményemmel. A saját ruhámra még várnom kellett, mert ráérős nyugodt tempóban mással töltötte az időt. Gondosan megvizsgált minden darabot - a gombokat megszámolta, a zsebeket kiforgatta, minden zsebet és minden gombot ellenőrzött, aztán kirázta a kapcát, a csizmát, s amivel hosszas vizsgálódás után végzett, válla felett nagy ívben egy félig telt ruháskosárba hajította.

     -Az üres pulton már csak a saját batyuba csomózott törölközőm árválkodott a jobbszélen, azt most maga felé húzta, hogy hozzáfogjon annak módszeres átkutatásához. Nem mertem tiltakozni, nem tudom miért, csak néztem ahogy bontogatja a csomót....Mi köze hozzá...? Miért vizsgálja? Ez a néhány holmi legbensőbb magánügyem, arról nem is beszélve, hogy olyasmit is rejt amiről eddig senkinek sem volt fogalma. Na nem valami nagy dolgot, de akkor is..!...semmi köze hozzá.!

     -A kibogozott törölközőt gondosan szétsimította a pulton, s aprólékos gonddal átvizsgált minden darabot. Fogkefe, fogkrém, fésű, szappan - ezek mind-mind olyan tárgyak, melyek tiltott dolgokat rejthetenek. Tűzkövet például. Távozóban voltam mégis alaposan átvizsgált - talán szórakozásból - nem értettem miért oly fontos ez...Vécépapiromat bogarászva valami megmozdult a gyomromban - a következő darab már jaj...Az említetteket, melyeket már szives volt átvizsgálni félretolta egy oldalsó kupacba, és két ujjal, mint korábban a gimnyasztorkát, most felcsippentette a hagymát.....Az én gyönyörűséges közepesnél alig nagyobb virgonc farkincájú hagymámat. Sivár meztelenségemet is feleldtem e kritikus pillanatban, mert a jövő kilátástalannak látszott. Hol végzi majd szegényke, a batyumban, vagy a ruháskosárban...

     - Saját hagyma volt - szénhordásom napja óta dugdostam, mert vártam a szombatot, amikor hideg vacsora lesz, sózott fehérszalonna, és akkor...Akkor diadalmasan előveszem, és Hornblóer kapitánynak majd tátva marad a szája, és Krausz meg a többiek is kaphatnak belőle a "kadétok" kivételével....Valahol az udvar alatt lehetett az a hatalmas szénpince, melynek egy távoli sarkából, egy folyosóra nyíló ajtó mellé tologattam a szénnel telerakott óriás talicskát. Déltájban kikukucskáltam a folyosóra,mert konyhai illatokat éreztem...de rögvest ugrottam is vissza, mert két csíkos imbolygott az ajtó felé megrakott ruháskosárral. Hátraugrottam a félhomályba, és épp akkor , éppen ott az ajtónyílásban gurult le a súlyosan rakott kosár tetejéről ez a nyönyörűséges darab. Az én őrangyalom, aki sokszor velem volt nehéz időkben lepöccintette, ez az igazság - tudom, mert nkem szánta. A hátsó csíkos ekkor lassított, mintha fel akarná vanni az elszabadult szökevényt, de észrevette,  hogy ott lapítok nem messze a félhomályban. Rámnézett, már félig lehajolt, ekkor az angyal súgott neki valamit - s egy finom bokamozdulattal felém pöccintette...Régen eltűntek már az ajtónyílásból, de ez a kedves aranybarna valami csak gurult felém szép engedelmesen a szénporos padlaton. Nem látta senki mi történt ott az ajtónyílás közelében - micsoda kerek szépséggel gazdagodtam. A többiek hátul támasztották a szívlapátot egy kupacban a pince sarkában. Ujjongtam, de nem szóltam senkinek - a szombati szalonnáról álmodoztam, s most péntek délután ez a kókadt, kövérkés szakaszvezető, aki derékig nyitott ingben játsza a fontos embert, pörgeti farkincájánál fogva az orrom előtt, azt tudakolván miféle hagyma ez tulajdonképpen.....Vörös - mondtam nagyon határozottan, mert kezdtem már únni a meztelenséget....azt én is látom - mondja ő, és pőrgeti tovább...Szoktak itt egész vöröshagymát adni - kérdezi félrehajolva a stokin gubbasztó görögtől....? Nem szoknak itt még felet se - feleli az két ásítás között....Akkor ez állami hagyma - honnan van...? Találtam szénhordáskor a pincében...Idenézzél he, ha hozzád beszélek.! Másfele néztem, mert már nagyon úntam a fontoskodását. Félre forditott fejjel válaszolgattam  - vagy éppen azt se... mi a fenének? Vedd el ha kell neked, téged illet- neked adom... A szemembe nézzél he, ha én kérdezlek!.Feléje fordultam "vaknézéssel", s ez most is sikerrel járt. Komoly gyakorlatom volt már a témában - a lényege az, hogy az ember úgy néz egy pontra, hogy csak a távolság feléig lát - éppen úgy mintha féluton lenne valami a levegőben, és épp csak egy parányival még alatta is. Ha ez a pont egy másik szempár, az illető könnyen zavarba hozható.

      - A raktáros is elbizonytalanodott - a szemébe nézek ahogy erélyes felszólitásához illik és mégsem...Úgy kell neki. Meg nekem is, mert azt még nem mondtam, hogy ilyenkor a "vaknézés" befejeztével jó darabig zavarosan lát az ember. Én legalábbis egészen biztosan....És ez..?- kérdezi hirtelen, éppen úgy mint korábban a hagymát két ujjal csippentve lengeti az orrom előtt...? Nem mondhatom, hogy semmi köze hozzá, mert nem is nagyon látom mi az, de az illatát már érzem. Másik, talán még féltettebb kincsem...Szalonnabőr - mondom kényszeredetten. Forgatja meg is szagolja. Milyen szalonna volt ezen...? Mintha lényeges, fontos dolog lenne ez is a kutakodásban....Angol...Elismerően csücsörít - jól megy egyeseknek, mi..? - fordul megint a gubbasztó görög felé. Aztán még az is érdekli, hogy mire való - mármint az üres, lekapart szalonnabőr, és nagyon útálom magam, mert kényszerűségből ugyan de elkövetem azt az aljasságot, hogy szeretnék jó fiúnak látszani. Talán így megmenthetem féltve őrzött kincsemet, s nyeglén közlöm, hogy csizmapucolásra. Nézi, forgatja, mi meg szugeráljuk ketten az őrangyalom meg én, hogy nem szemétre való az - értékes holmi - tegye vissza szépen a többi közé és kvittek vagyunk.

      - Igazából a bőr szépsége miatt őrzöm - s ma már egyre jobban féltem is, nyugodtan bevallhatom. A gyönyörű aranybarna szine miatt, és avégett, hogy szagolgatni is lehet,és akkor mindenféle kellemes gondolatok jutnak az ember eszébe. És arról is lehet ábrándozni, hogy majd, ha esetleg lesz rá mód valami szép tárgyat készitek belőle. Valami szép míves emléktárgyat, amikor már beszárad és megöregszik és már szaglászni sem érdemes. Pompás szép darab, csak kezébe veszi az ember és mindjárt eszébe kell hogy jusson valami. Tenyérnyi hosszú és fél olyan széles. Jó vastag, szabályos téglalap - hazai, madárlátta -  a karácsonyinak mondott csomagból való, az egytlenből ami e fél év alatt eljutott hozzám. Eleinte csak karácsony napjáig akartam megőrizni, de közben beleszerettem. Elbűvölt a bőr szépsége - vigyáztam rá már csak azért is mert sejtettem honnan származik. Anyám vehette - tudom is hol - a budagyöngyei piacon, a csarnokban...Azt a szürkére festett vasvázas épületet nevezték így, mely legfőbb éke volt az aprócska piacnak, s úgy magasodott fölé, mint egy korabeli metszeten magasodott a kölni dóm, az őt körülvevő lapos városka fölé. Legfőbb nevezetessége pedig a zöldes vízben fuldokló halak voltak, ha éppen voltak benne. 

      - Anyám gyakran vitt magával piaci vásárlásai alkalmával, mert nem bírta a cipekedést, néha hosszasn állt a sorban a csarnok bejáratánál, a husos oldalon, ahol a húsra vágyakozók csendben reménykedtek. A másik bejáratnál nemigen tolongott senki, legalább is ritkábban, itt amikor volt, szalonnát felvágottat lehetett kapni, innen származhatott, mert csak itt láttam néha angolszalonnát. Csakis innen származhatott, s esténként amikor minden elcsendesedett, jó volt arra gondolnom, hogy végéigjárom vele az utat, kivárom a sorunkat...és mindezt látni és érezhetni idebenn csakis egy megfelelően arisztokratikus bőrdarab társaságában lehetett. Meg kellett őriznem a szalonna szépséges bőrét aranybarna gyönyörűsége, de főleg az általa megidézhető emlékek miatt.

      - A hosszú sor gyakorta lassan fogyott, a sorbanállás hozzátartozott a napi vásárláshoz, s mint általában a türelmetlenebbje bámulhattam az út szélén a taxiállomásnál várakozó automobilokat, melyek odalt kis zászlócskáikkal szabadot jelezetek. A halak és az automobilok mellet jó szórakozás lehetett volna még a bazáros is , aki a csarnok szomszédságában egy hatalmas vadgesztenyefa alatt ücsörgött aprócska, közönséges hokedliből átalakított asztala mögött. Világos raglánszabású angolos lódent viselt a bazáros - talán az erre járkáló úri közönség megtévesztése okából. Szélesen biztató, talán túlságosan is széles és túlságosan is behízlegő ábrázattal vigyorgott mindenkire, aki csak feléje, de legalábbis a szomszédos csarnok fel közelített. Akadt persze nyávogó kisgyerek, aki odahúzta anyját, esetleg nagyanyját valamely fából készült tologatható , s mindeközben idegeitően csattogó és rettenetes szinekkel ábrázolt pillangó láttán, de cérnát, gombot egybeket is árult a a bazáros, s az előtte gondosan letakart fadobozból az elvetemültebbek számára négusbombát.

      - Mégpedig a legkülömözőbb tipusuakat. Mert volt ami húzásra, más kisebb nyomásra, esetleg még nagyobb ütésre robbant. A májusi orgonatolvajok ellen például nagyon hasznos volt a húzásra működésbe lépő, mindkét végén madzaggal ellátot fajtát alkalmazni - azt megfelelően a szebb ágakra kötözni, és a tolvaj frászt kapott az éjjeli csendben robbanó orgonától. Persze nem igazán illendő négusbombával felszerelni a parókia orgonasorát, de lopkodni sem illő a templom kertjében. A nyomásra működő különlegesebb darabokat általában iskolai célokra használták, tanári székek lábai alá helyezve. A negédes mosoly melynek kiséretében a bazáros vevőit csalogatta, a jóságos arc, egy hideg szemvillanás kiséretében rögvest vicsorgássá változott ha a reménybeli kliens csak nézelődni kivánt, és a vékony ajkak vicsorgó mosollyal küldték arrébb a meggondolatlan kisgyereket.

      - Mások is akarnak vásárolni fiacskám ha nem veszel semmit, ne foglald itt a helyet - tűnj el gyorsan - sziszegte vicsorgó mosolyával. Ilyenkor persze a kisgyerek megriadt képpel gyorsan továbbállt, mert nem értette, hogy a bácsi mosolyog is meg nem is, és valódi bűntudattal, iszkolt el, pedig semmi rosszat nem tett, csak megállt nézelődni egy kicsit a bazáros cókmókja előtt. Amaz ilyenkor megkönnyebbült, s újra felöltötte édesen gyilkos vizenyőskék szemű vadászmosolyát, rendezgetett kicsit a hokedlin fellelhető áruk között, majd tovább kuporgott világos homokszínű angolos raglánjában, a hatalmas gesztenyefa árnékában. Odafenn, jó magasan, legalább is emeletnyi magasságban saját készitésű cégtáblája hirdette a nagy lehetőséget:

    ..." ZANZIBÁR BAZÁR, A JÓ GYEREKEK TALÁLKOZÓHELYE"...

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:30 Szólj hozzá!

   

            - Végre a saját holmim is előkerült - a kék kockás ing, kissé szakadozott, kisfogházbeli "Kosztosok" kézimunkája - barna hosszúnadrág, ezt ki és mikor hozhatta be...? szandálféle, csak én tudom, hogy az volt valamikor, s egy másik törölköző...Kicsit huzatos lesz így Mikulás tájékán - mondja a raktáros, de nincs rosszindulat a hangjában, s a szandál romjait látva még spárgát is kerít a pultja alól, hogy rögziteni tudjam...Kösse bokára, aztán kétszer a talpa alatt. Tartaléknak is ad még egy kisebb darabot, mert erősen havazik odakinn, s a spárga majd szétázik a hóban. Megkötöm bokára, aztán kétszer a talpam alatt, egész jó. Kicsit furcsán húzom maga után, pedig a kisfogházban volt valami trükköm amivel a lábamon tudtam tartani, de már elfelejtettem. Legszivesebben mezitláb mennék fel az ötötdikre, néznek majd jó nagyot a gimnyasztorkások - remélem félretették a vacsorámat - de a görög továbbot int a folyosó végi körletiroda felé. Aztán meg jobbra, ahol csak magánzárkák vannak, s mielőtt föleszmélnék, már benn is vagyok az egyikben. Hát erre nem számítottam - el sem tudtam köszönni a többiektől, mert még lapátoltak odalenn amikor a görög kiszólitott. Néhány pillanatig azt hittem csak a szokásos elterelő hadművelet - benyom egy üres zárkába amig valakit visznek valahova, de hát este volt már, ilyenkor már nics semmi séta át a nagyépületbe. Körülnéztem a zárkában jobbra a fal mellett oldalára fordított üres vaságy rozsdállott - egyéb semmi, már ami a bútorzatot illeti. Mert volt valami ami betöltötte durván, erőszakosan a helyiséget és szinte csurgott a piszkosszürke falakról - a vad csontig ható hideg...

      - Ez bizony Szibéria - gondoltam, sőt nyári göncben még annál is rosszabb. Téli Szibéria. Elöntött az önsajnálat feltörő hulláma, mert fáztam rettenetesen, és magányos is voltam és elhagyatott is a fagyos zárkában és nem volt senki akinek mind ezeket bánatosan elpanaszoljam. Ilyenkor szokott megjönni az eszem , de előbb muszáj az embernek egy kicsit siránkoznia, mert az mindenkinek jól esik. Jól van, hát így vagyunk, téli Szibéria, reggelig kibírom, legfeljebb ugrálok, vagy mit tudom én...Hirtelen eszembe jutott a kisfogház, az első napok, talán hetek, hogyan válik nyomolvasóvá az ember egy magánzárkában. Csak keresni kell türelmesen a leg eldugottabb leg lehetetlenebb helyeken, és mindig van valami eredmény. Az egyik priccs élén alig láthatóan ott orosz feliratot is találtam. Csak a betűk voltak cirill betűk, összeolvasva magyar szavakká váltak. Nyilván az éber smasszerek megtévesztéséül. Átvizsgáltam ekkor a zárka egyetlen bútordarabját, és tessék....a vaságy alján, a belső hosszanti oldalon erőteljes karcolásokkal jól kivehetően, egy tökéletes morze ábécét fedeztem fel. Tovább nem is kerestem - pedig a falakon is van rengeteg kódolt üzenet, esetleg figyelmeztetés, olyan információ ami hasznos lehet, de most semmi más nem érdekelt. Büszkeség töltött el, mint valami nagy felfedezőt, pedig csak egy vaságyat fordítottam hasra, hogy kicsit átvizsgáljam. Egyúttal elhatároztam, történjék bármi, most üzenni fogok indenfelé - semmi nem érdekel, holnapra már itt sem vagyok. Magabiztosságomat komolyan erősitette, hogy a megfelelő eszköz birtokában vagyok, kihívást véltem a feladatban, azonkívül a kopasz vassodrony látványa, s az elkövetkezendő nyomorult éjszaka is hergelte harci kedvemet. Az sem zavart, hogy még soha az életben nem volt alkalmam efélét gyakorolni - sebaj - van időm, gyorsan megtanulom.

      - Mindig irigyeltem technikumi osztálytársaimat, az egykori obsitos úttörővasuti alkalmazottakat, mert ők előirás szerint ismerték minden trükkjét a rám váró feladatnak. Azt sem éreztem akadálynak, hogy az ábécét sem ismerem, hiszen itt van az orrom elótt, csak megfelelő szögben kell tartani a vaságyat, és kész. Kikerestem öt betűt az ábécéből, és kanál híján - mert a benti morzézáshoz kanalat illik használni - fésüvel kopogtam, és kicsit halkan ugyan de a hosszú jeleket is azzal húzogattam.....Mi van..? ezt kérdeztem, ez csak öt betű - jól bemagoltam előre, mert azt már tudtam, hogy ilyen helyeken a társalgás alkalmával gyakran megismétlik a kérdéseket. Én azonban hiába ismételgettem, senki nem válaszolt. Egyre erősebben kopogtam és huzogattam és a fülem is ráfagyott már radiátor csövére de semmi. Már éppen feladni készültem a hiábavaló idétlen próbálkozást, amikor valahonnan messziről halk válasz érkezett. Határozott rövid koppanások és húzások minden ahogy kell, csak én nem értettem belőle semmit. Éppen olyan határozott és erőteljes koppanások, és rövid szakszerű húzások, melyeket Főőrnagy produkált odalenn a 333-as ban, mielőtt lebukott, újabb hírek utáni sóvárgása miatt. Izgatott, erős szídobogással hallgattam a váratlan üzenetet, s közben átkoztam magam az őrültségért, mert az üzenetben nem szerepelt az általam felismerhető öt betű, és képtelenség úgy tartani ezt a nyomorult vaságyat, hogy az ábécé betúi közt bogarászva az üzenet szavait megérthessem.

      - Csúnyán becsaptam valakit, akit nem is ismerek, és szégyeltem magam mert nagy igyekezetemben magamat is sikerült ostobán becsapnom. Hogy is gondolhattam, hogy ennek sikere lehet ilyen körülmények között...? Sajnáltam a türelms kaparászót, aki három alkalommal is megismételte a mondókáját, aztán feladta. Csak azt remélhettem, hogy nem nyitnak rá kaparászás közen, mert megvan ám ennek is a veszélye.

      - Az ajtó feletti dobozkában eközben mintha felerősödött volna a lámpa fénye, már az ábécét is egyre jobban láttam, mind erősebben világított, majd pukkant egyet, és vége. A lámpa kialudt a dobozban, mégsem lett sötét a fagyos zárkában. Az ablak rácsainak széttartó sötét vonalai között fehéren vibrált a menyezet. Hangyák, apró bogarak szürke szellemteste nyüzsgött odafenn hangtalan kavargásban. Hallgatóztam az ajtóra tapadva, de semmi mozgást nem észleltem a folyosón. Oldalára állítottam az ágyat az ablak alatt, s felkapaszkodva már láttam is a gyönyörűséges vibrálás okát.

      - Az a hír járta, hogy ez a legbiztonságoabb börtön az országban - két U alak, a nagyobbik átkarolja a kisebbiket, s így egymásba tolva jól megvannak mindenki örömére. A nagyobbik öblében - hivatalok, bíróságok, ügyészségek - bőven elfér a kisebbik épület. Ennek hosszanti végén középen elég egyetlen őr egy magas emelvényen  - mert nem torony ez, valami bodega, mellette jó erős reflektor mely belevilágit az "u" alakba, s hacsak nem alszik, az őr mindent lát, innen nincsen ám kimászkálás leereszkedés, a bácsi figyel és észlel mindent ami gyanús lehet odalenn. Egyszerre látja az összes ablakot. Sűrűn , hatalmas pelyhekben hullt és kavargott a hó, s a reflektor fényében vidám zsibongó tánc vetült a zárka menyezetére. Sziházban láttam hasonlót, de nem sokáig élveztem az előadást, mert kintről valaki vadul rugdalta az ajtót. Alig volt időm leugrani és helyére tolni az ágyat....micsinyál...micsinyál..?.. az álgörög üvöltözött, mint aki álmából ébredt. Csoszogás, kulcscsörgés, izglom...Történt valami.....

      - Mi csinált a lámpának - kérdezte egy nyugodtabb hang, a körletparancsok hangja - de beljebb ő sem jött csak belevilágított a képembe. Menjen hátrább az ablak alá...! Amikor elértem a falat belépett és megvizsgálta a kasznit. Magállapította, hogy érintetlen és elvonultak. Élveztem a menyezeti zsibongást, de leginkább annak örültem, hogy az örökké égő lámpa látványa végre megszünt. Csodaszép volt az a zsibongás odafenn, mintha szórakoztató derűs üzenet lopakodna be a külvilágból - a hideget is lfelejtettem, meg azt is, hogy ezek valószinüleg visszajönnek. Néhány perc múlva ismét az ablak alatt találtam magam, s a lóarcú görög nyomakodott befelé egy hatalmas létrával. Felmászott,de nem tudta kinyitni a dobozkát. Teljesen világos a dolog, egy görög partizán sem érthet mindenhez. Megpróbáltam kihasználni az alkalmat, arra gondoltam, ebben a kényes helyzetben talán tehetnék a pokróc érdekében egy gyönge kisérletet. Elvagyok én itt sötétben is - mondtam a lámpásos görögnek - csak egy pokróc kéne legalább...Nagyon szerettem volna egy pokrócot, bármilyet...ebben a rohadt hidegben elég lesz vacogni reggelig.

    ....ne szóljon bele - mordult rám a lámpáos és ujra belevilágitott a képembe. Kinlódtak még egy darabig, végül keritettek egy házimunkást, s az néhány pillanat alatt megoldotta a veszélyes helyzetet. Neki csavarhúzója is volt nemcsak bicskája, és néhány gyors mozdulat után újra világos lett. Sajnos...Mert sötétben álmodozva valahogy sokkal jobban viseltem a hideget. Érteni véltem a buzgólkodás okát, mert sötétben semmit sem látni, a rabot sem - nem számolható. Olyan mintha ott se lenne. Pedig az ott van ám, annak ott kell lennie....Csöppnyi büszkeség éledezett a lelkem mélyén. Fontos vagyok, s ha melegben nem is - de kellő megvilágitásban, s jól láthatóan muszáj tartani, mint valami műtárgyat.

          - Szegény Imre bácsi! Sokszor kellett létrára másznia miattam. Nem volt elragadtatva ha hívtuk - tessék szives lenni, már megint sötét van..Nyári estéken rendszerint villnygyujtáskor derült ki a szégyen.....mit csináltatok már megint..? - morgolódott. Ártatlan képpel vonogattam a vállamat - mi semmit...Azt mégse mondhattam, hogy az elemlámpám elemét akartam feltölteni - néha mintha magához tért volna egy picikét, legtöbbször azonban csak pukkant egyet, s az elem bágyadtan fütölgött a kezemben. A dobozhoz, ahol ilyenkor Ő kotorászott magasan a folyosó végében, semmi közöm nem volt, a közelében sem jártam, igaz azt se tudtam mi az a biztositék.

      - Imre bácsi családostul érkezett a parókiára, feleségével és három kisgyerekkel, valamikor az ötvenes évek legelején. A templom hátában volt egy szuterén lakás, mélyen és elég sötéten, mintha tervezője csak úgy odavetette volna támasztéknak. Szoba konyha , kamra meg a kazánház - innen fűtötték volna a templomot, ha lett volna mivel. A kazánház szinte teljesen eltűnt, miután Imre bácsi aki valódi asztalosmester volt műhellyé rendezte be, bár a süllyesztett lakosztályban egyházfiként éldegélt családostul.

      - Régi lemezvillás motoron érkezett a feleségével, aki a sokkal magasabb hátsó ülésen ült, s ettől úgy nézett ki mintha az ölében tartaná Imre bácsit, aki a motort vezeti. Oldalkocsija is volt a motornak tán még a három kisgyerek is elfért volna benne, de azok később érkeztek. A Lupény utcai oldalon láttam meg őket, a rendőr is nagyot nézett, aki A. A főelvtárs és mindenkori miniszter villáját vigyázta. Az, hogy lakója lett az eleddig üresen álló egyházfi lakásnak váratlanul ért. Szomorúan vettem tudomásul, hogy gondtalan délutánjaimnak immáron vége szakadt. Semmi bajom a családdal, és annak is örültem, hogy még több gyerek lesz a parókián, de mindez semmi ahhoz képest, hogy ezúttal nyilvánvalóan befellegzett titkos útjaimnak a bibliai múzeumba. Veszélyessé válhatnak délutáni surranásaim, mert az emlitett szuteén felett volt ez a két csendes  hellyiség - meghallhatják...Egyéb gondjaim is akadtak, ezekez azonban meg sem említem nagy szomorúságomban.

      - Mielőtt bárki azt hihetné ellenállhatatlan vágyat éreztem teológikus dolgokat illetően, bevallom szó sem volt ilyesmiről. Legalábbis eleinte semmi esetre sem. Ellenállhatatlan, majdhogynem beteges vágyat én a Pálics nevezetű osztálytársam szép fényes álkulcsa iránt éreztem - sarkallt a vágy, hogy megszerezzem - a birtoklás ördöge űzött, majd bele haltam a sóvárgásba. Veszélyes játék volt valóban, nagyon meg kellett gondolni a dolgot, mert pofátlanul sok puskaport kért a nyomorult, s mire komoly erőfeszitések árán sikerült megszereznem, még ekrazitot is követelt legalább két harisnyával....Minek az neki...? Hogy van pofája fölemelni az árat, amikor már régesrég megegyeztünk. Két harisnya ekrazit az nagyon sok - azt mondta infláció van minden drágább lett, mondta neki a Nagymamája aki piacozik és itt lakik a Gábor Áron utcában. Kérdezzem meg...? Hát honnan tudja a Nagyanyád milyen ára van mostanában az ekrazitnak...? A répának elhiszem de ennek.?..Próbáltam ésszerüen gondolkodni - minek nekem az az álkulcs...? Ezt kérdeztem magamtól, de mindhiába. Muszáj beletörődnöm, nem lesz és kész. Nem tudok már olyan terepet, ahol még fellelhető lenne nagyobb lövedék. A nagyobb fiúk már mindent felderíettetek. A budai dombok minden stratégiai pontját ahol lőállásokat sejtettek, vagy futóárkok öbleit, ahol csupán némi rothadó avar, kevéske föld rejtette a lövedékeket. Veszni látszott minden, s ekkor néhány borzalmas szerencsétlenség történt a környéken. A mohó kutakodás áldozatokkal járt. Egész pasarét beleremegett - néhány kisgyerek egyszerűen elszállt. Általános frász tört ki, szülők nagyszülők kutatták át kölykeik cókmókjait, s volt bizony hatalmas döbbenet. Ekkor má bagóért megszerehettem a két harisnya ekrazitot, keresni sem kellett, több volt az eladó mint a vevő.

      - Tulajdonképpen egyáltalán nem volt túl nehéz fegyvert , lőszert találni, de szétszedni, hogy az ember egészben maradjon, s keze lába ne röpködjön a környező fák koronáira... hát nem is tudom. Csak újat, mindig csak újat, de lagalábbis olyat ami annak látszik. És semmi kalapálás. Sokszor megizzadtam amig a hüvely elvált a fejtől, és mégis csináltuk .Isten tudja minek...Illetve tudom én, csak az most nem téma. A pálics is megijedt, nem okoskodott többet, s végül én pörgettem ujjamon azt a tüneményes cizellált álkulcsot. Elámultam mi mindent képes nyitni ez a tökéletes darab. Az iskolában is kipróbáltam, a tanári wécét is úgy nyitotta mint a pinty. A bibliai múzeumba azonban sokáig nem merészkedtem általa....Pedig azt is nyitotta , könnyedén. Kipóbáltam, már csak a zár milyensége miatt is, de tüstént visszazártam, mert rettenetesen elszégyeltem magam. Szentséges Isten...Álkulccsal behatolni a bibliai múzeumba  - förtelmes bűn. Jobb elkerülni még a gondolatát is. Úgy éreztem, még a paráznaság bűnét is képes elhomályosítani, mert a paráznaság bűnét értettem legkevésbé a bibliai tízparancsolat követelményei közül. Nálunk borzadály és megvetés övezte, de leginkább valami féltő homály és szenteskedés, ködösités, melyet a korombéli kisgyerekek semmiképpen sem értettek.

      - A forró nyári délutánok unalma azonban egyre jobban kínzott, s egy ilyen alkalommal mégis besurrantam a bibliai múzeumba...Muszáj volt, na..! Égett a talpam odakinn húvösebbre vágytam. Nyáron nem hordtunk cipőt, csak vendégségbe menet, meg vasárnap délelőtt az Istentiszteleten. Voltam már szabályos körülmények között is odabenn, de csak egyetlen egyszer - Isten bizony. A Salamon király palotáját segítettem becipelni, a dombbal, tevékkel, s a palota körúl nézelődő zsidókkal. Iszonyú nehéz volt a Salamon király palotája - néhány lépcsőn is felkellett menni, és a múzeum bejárata is szűk volt ekkora monstrum befogadására. Oldalt kellett fordítani az egész palotát dombostul, mindenestül - néhány teve, és egy két zsidó is lepotyogott róla, mert nem voltak rendesen odaszegelve. Gyorsan összeszedegettem őket, nehogy a nagy cipekedésben összetapossák őket. Benn a teremben nyüzsögtek a legyek és szállt a por vastagon, pedig csukva volt minden ablak. Muszáj volt ujra szemügyre vennem Salamon király palotáját, s ezután majd minden délután besurrantam, csendes magányos szemlélődés céljából. Hűsölni mentem tuljdonképpen - legalábbis ezzel nyugtatgattam magam, s közben aprólékosan szemügyre vettem minden szebb darabot. Semmi eredeti nem volt a múzeumnak nevezett gyüjteményben...Csupán iderámolták valahonnan, de engem még így is egyre jobben érdekelt. Hosszan merengtem a palotadombon könyökölve - ilyen volt valóban...? Vagy csak ilyennek képzelik mostanában...? Szép volt a Salamon király palotája - szép szines, nekem nagyon tetszett. És a frigyláda is nagyon szép volt  - majdnem akkora mint maga a palota domb nélkül. A palota mellett apró sátrak álltak csíkos vászonból, körötte szakállas emberek, talán éppen a Léviták, mert emlékeztem egy korábbi vasárnapi iskolás délelőttre, ahol a szigorú idős hölgy magyarázott és közben szines filcből kikanyarítptt érdekes alakokat rakott egy lepedővel borított fekete táblára. Felrakta filcből a frigyládát, és köréje rakott néhány Lévitát is, mert benne van a bibliában, hogy a láda körül csk a lévi nemzetségből valók szolgálhatnak. Az Úr egyedül őket tartotta érdemesnek e feladatra, s eképpen rendelkezett...Mózes pedig ezt is beleírta valamelyi könyvébe, talán a másodikba, vagy a harmadikba - és azt is beleirta, hogy miből készüljön és milyen legyen a frigyláda, mert az Úr pontosan elmondott mindent és meg parancsolt neki - csak le kellett jegyezni pontosan ahogy a titkárok szokták a vezérigazgató úrnak..Ez lesz a szövetség jele - mondta az Úr, és meg mondta azt is, hogy a Lévitáknak mit kell csinálniuk, és milyen ruhát kell viselniük, még azt is megmondta. S mindezt azért, hogy jól meg lehessen különböztetni őket a többi törzsek fiaitól, akik akik nem tisztelték eléggé az Urat, és az ő parancsait. Ezek arra is képesk voltak, hogy Mózes távollétében aranyborjút készitsenek és azt imádják, és aztán dőzsöltek és viháncoltak és rengeteg csúnyaságot elkövettek. olyanokat, melyek legtöbbjét egy kisgyerek el sem tudja képzelni a vaárnapi iskolában. Talán még a szúrós tekinteteű hölgy sem, aki hosszú orrán totlogatja folyvást a gonoszul leereszkedő vastag szemüveget. és a filcből készítetteLévitákat rakosgatja a  ferde táblára. E történetnek is voltak fellelhető emlékeztetői a múzeumban, mert bizony ott volt található a nevezetes aranyborjú - arannyal festett fából, mely körül annyit rendetlenkedtek az eltévelyedett semmirkellők Mózes távollétében.

      - Voltak azonban becsesebb dolgok is, mécsesek, imaszíjak és imakendők, könyvek, meg fából készült különös zárak melyek hatalmas csattanással záródtak, és lakatok is , és sok sok saru, és kéziszerszám. Ezekkel elég sokat babráltam leginkább azért, hogy amit véletlenül bezártam visszaállithassan eredeti állapotába, de egyet sem sikerült, s azzal vigasztaltam magam, hogy amúgy is titkos záraknak voltak felcimkézve, hát most ember legyen a talpán aki kinyitja. A hosszú vörös-sárga csíkos köntösökben nem tettem kárt, mert eszem ágában se volt felpróbálni őket, s az olajat és olajbogyót tartalmazó cserépedényekbe is éppen csak beleszagoltam, melyek kevéske sötét olajat és döglött legyeket tartalmaztak. Korabeli eszközök utánzatai, ócskaságok mondta mondta megvetően Kupay karnagy úr még a beköltözés alkalmával, s ő bizony rangján alulinak tartotta volna, hogy bármely poros ócskaságot finom kezeibe vegyen. A mindennapi elethez hozzátartozhattak valami efféle darabok, de hol vagyunk már attól... Engem nem zavart a sok légy, a finoman szitáló por, a száraz áporodott levegő ami körülvett, számomra mesés sivatagi képzetet árasztott, s ennek most vége....Imre bácsiék beköltözése után többé már nem lehet. Nyár végén, nem sokkal azután, hogy elkezdődött az iskola, nagyhangú durva szállitók érkeztek, s fél nap alatt temérdek káromkodás közepette kirámolták a két szomorú helyiséget. Mire lélekszakadva hazaértem, semmi nem maradt, csak rengeteg por és a legyek. Teharautóra hánytak mindent, s a kacatok összedobált halmazává silányult szépséges múzeum örökre eltünt az életemből.

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:28 Szólj hozzá!

   

       - Nem sikerült egy rohadt pokrócot szereznem éjszakára - sem az őröktől, sem a házimunkástól aki a lámpát oly ügyesen megjavitotta. Bár ne tette volna. Ugráltam, dübörögtem, mindenféle zajt csaptam - jöjjön már valaki - a fene megesz ebben a fagyos zárkában. Néha hangokat hallottam a folyosó távolabbi részéből, abbahagytam a zajongást, s a vasajtóra tapasztottam a fülem. Éreztem van valaki a másik oldalon...Megkocogtattam az ajtót.....itt vagyok, szólt a valaki. A házimunkás hangja volt...menj hátrébb mindjárt itt vannak, suttogta. Néhány másodperc múlva valóban kinyilt az ajtó. A házimunkástól egy csajka babot, az idősebbik götögtől meg néhány jó szót kaptam, hogy legyen min gondolkodnom éjszakára. A lényege az volt - ehhez Ő egyáltalán nincsen  hozzászokva, hogy én itt dübörögjek, és sokkal jobban teszem, ha abbahagyom az ugrálást...Vannak eszközei, hogy megnyugodjak.

      - A bableves némileg felmelegített, de ez kevés volt az éjjeli üdvösséghez. Nem érem meg a hajnalt az bizonyos...megfagyok az üres sodronyon, kihűlt bablevessel  a hasamban. Megint roppantúl sajnáltam magam, talán még jobban is egy kicsit, mint legelőször, és hiába tornáztam - boxoltam a saját árnyékomat, tudtam nem fog ez menni reggelig. Ki tudja meddig....? Meddig kell ebben az üres, fagyos zárkában rohadnom szállitásra várva.?

      - Összekuporodtam az üres sodronyon, amilyen kicsire csak tudtam, megpróbáltam aludni, s ekkor hirtelen eszembe jutott, a megoldás. Van két darab törölközőm, hát mit nyavajgok én itten.! Csak ki kell pakolnom a batyuból, és kész . Nem túl nagyok, de mégis csak  befednek, és nem vagyunk odakinn a hóviharban. Eléggé kimerült voltam már, pedig szenet se hordtam, s valami könnyű riadozó álom kerülgetett, melyből mindig felébresztett egy újraindított és percekig túráztatott teherautó motorja.

      - A szürke 'csarnok'-ról álmodtam, ahol Anyám a tenyérnyi angolszalonnát vehette, meg a vicsorgó bazárosról és Fleischmann úr foxikutyájáról kinek jóvoltából rendszeresen felújíthattuk labdakészletünket, mert ha feltüntek a téren azonnal egy lyukas labdával folytattuk a játékot, s hagytuk, hogy Adonisz, Fleischmann úr kedvence bátran megküzdjön vele. Fleischmann úr ilyen alkalmakkor elegáns mozdulattal tárcát húzott elő és fizetett...Természetesen azonnal felkerestük zöld tízforintosunkat lobogtatva a Bazárost, mert labdái is voltak, válogattunk, tanakodtunk, s a végén lefitymálva a teljes készletet faképnél hagytuk....Köszönjük szépen, majd máskor, ezek nem jó labdák - és persze elrohantunk. Mert addigra már a pálcája után kotorászott a Bazáros, mellyel a túlságosan kiváncsi és turkálni vágyó kisgyerekek kezeit, meg a piaci legyek nagyobb példányait csapkodta. Legszivesebben elloptuk volna a feje felett díszelgő hazug táblát, de az olyan ügyesen és annyira magasan volt a megmászhatatlan gesztenyefa derekán felerősitve, hogy nem ért meg semmilyen kisérletet. Csak az u szögek szaporodtak benne, mert azért mégiscsak volt módja a véleménynyilvánitásnak....Méghogy a "jó gyerekek találkozóhelye"....? Meg hogy, "Zanzibár bazár"..Ha nem lett volna négusbombája soha fel nem keressük...De csak neki volt az egész piacon - sajnos - másnak senkinek se volt.

     - Valószínüleg a magamra terített törölközőből áradtak olyan illatok melyek segitettek e képek felidézésében, muszáj volt megcserélnem a másikkal, mert az angolszalonna képzete már-már nyomasztott tolakodó káprázatával. Később, hogy képtelen voltam újra elszenderedni, fölkeltem, s a vaságyat csendben az ablak alá helyezetem. Oldalt álltam, hogy a földszinti reflektoros ember ne láthasson, s figyeltem az emelet ablaksorát, ahol utóbbi napjaimat töltöttem. Könnyú volt kiszámolni melyikben voltam - látnom kellett, ha már elbúszúzni sem tudtam a bennlakóktól. Csak a fáradt csoszogásukat hallottam, ahogy este feljöttek a szénhordásból. Hiányzott Krausz, de legfőképpen a Kapitány. Erős szoritást éreztem a mellemben, mélyeket lélegeztem, s látni véltem amint Krausz sorba rakja a csajkákat a kecskelábú asztalon. A zárka elcsendesedett, apró horkantások , mély sóhajok , éjjeli neszek, pokrócba burkoltan vár, hogy a félhomályban  megtörténjen a csoda. Egy csajkát már a nyitott vízcsap alá helyezett, ha cirpelni kezd a víz majd ő is magához tér, s váltogatja órákig mig valamennyi megtelik. A szemem is elhomályosult, visszamásztam a vackomra - nem, nem , nem - nem szabad, de alig bírtam magam visszatartani.

------------ ------------- ----------------

     Nyár derekán kerültem a 333-asba diákként a kisfogházból jövet egy kicsit lejjebb, a harmadik emeleten. Főőrnagy a zárkaparancsnok, akit csak magamban merészeltem igy nevezni, mert az öt másik őrnagytól  muszáj volt valahogy megkülönböztetnem,  néhány napi  hezitálás után, kijelentette, hogy  mivel a szünidőnek hamarosan úgyis végeszakad,  a jelenlévő Uraknak pedig semmi egyéb dolguk nem akad mostanában, ideje megszervezni az iskolát. Az enyémet természetesen. Nagyon jellemző az ő parancsnoki szemléletére, hogy engem meg sem kérdezett. Úgy döntött, hogy iskola lesz és kész. Idő van, osztályterem van, mi kell még....? Tanarak...? Van itt abból is. Néha majd cserélődnek mert az itélethirdetés után máshová kerülnek, ki ide, ki oda, és sajnos lesz olyan is aki amoda, ahonnan nincs többé  visszaút. Ez némely Tanarak sorsa....

Teljesen elképedtem, mert a Kisfogházban, ahol eleddig az időmet múlattam, ilyesmi eszébe sem jutott senkinek. Igaz, hogy csak hárman voltunk a zárkában, Szurdi úr, a Bányász meg én, és hármunk közül ott is egyedül én voltam iskoláskorú, de akkor is. Szóval én lettem a "diák". Rövid ideig még büszke is voltam erre, mintha kiérdemeltem volna mint valami derék sportgyőzelmet, aztán felrémlett homályosan, hogy korábban olvastam, vagy hallottam ilyesmit - hogy mit is kell csinálni unatkozó bakákkal a fronton, meg a laktanyában. Elfoglaltságot kell szervezni, akár a legostobábbat is, csak ne foglakozzanak a saját gondolataikkal. Például gombokat levágatni, majd visszavaratni. Na ez itt nem ment volna...Főőrnagy agyából, ha elég rosszindulatú vagyok valami ilyesféle késztetésből türemkedhetett elő az iskola. Eddig is megvolt már a legtöbb feltétel, csak a legfontosabb hiányzott - a diák. Hát itt voltam én, a legmegfelelőbb állapotban, tizenöt évesen, kicsit megszeppenten, semmi kétség lehetek akár a világ hülyéje - alkalmas vagyok a feladatra. Lelki füleimmel hallom amint két száraz tenyerét néhányszor figyelmeztetőleg összecsapja:...Uraim szedjék össze magukat, gyerünk, gyerünk, ne lógassák tovább az orrukat - kezdődik az iskola...!

     Szakmájuk és katonai képzettségük szerint jelölt ki tiszteket, és kért fel arra alkalmas civileket vegyesen, s ezeknek előadásokat , de legalábbis tanórákhoz hasonló magyarázatokat kellett tartaniuk számomra minden délelőtt. Mégpedig rögtön csajkamosás után. Egykori osztálytársaim ekkoriban a Vasutgépészeti Technikum második osztályába készülődtek, s igencsak meglepődtek volna, ha tudják, hogy mialatt ők kötelező szakmai gyakorlaton senyvednek valami fülledt sötét és barátságtalan fűtőházban, ahol a mozdonyok füstjétől levegőt is alig kap az ember, neken pompás dolgom van idebenn  ezzel a nyakamba zúditott temérdek szellemi ellátmánnyal. Főőrnagy egyszerű gimnáziumi anyagot, de legalábbis valami ahhoz hasonlót írt elő - na jó, javasolt...Ha szemtelen volnék és hálátlan, még azt is megkockáztathatnám, hogy "adott parancsba", mert a tisztek, de még a civilek is örülni látszottak a feladatnak. Nekem úgy tűnt, mintha helyrebillent volna erősen megtépázott lelkivilága, ez a kis szervezés, katonás fegyelem nagyon is jót tett neki. A tengés lengés céltalan várakozás, egyáltalán nem illett szögletes személyiségéhez. Azt hiszem már mondtam, hogy engem senki meg nem kérdezett, és ezt  a tényt muszáj ismételten hangsúlyoznom, pedig ugyan olyan jogaim voltak e helyt és ebben az állapotban mint bárki másnak. Azonkívüls ugyan olyan csizmát lovaglónadrágot és gimnyasztorkát hordtam derékszíj és rangjelzés nélkül, mint ők, de kineveztek diáknak, hát mit tehettem volna, beletörődtem. Az iskolámban más is jelen lehetett fakultatíve, s ezeket az időnkénti érdeklődőket néha nagyon is rigyeltem. Nekem ugyanis kötelességem volt a pontos megjelenés, mint már említettem rögtön a legelső csajkamosás után.

Főőrnagy szigorú, határozott szikár férfi volt, igazi katonatiszt. Olyasféle, aki nem tűr ellentmondást a maga környezetében, s ez időtájt magam is kénytelen voltam e furcsa környezetbe ellenvetés nélkül csendben belesimúlni. A zárka teljes egészében hozzá igazodott, vita nélkül fogadták javaslatait, ha szükséges volt, itéleteit, s épp ezért időnként úgy éreztem parancsot teljesítenek. Méghozzá katonai parancsot - zokszó nélkül.

    Idővel azonban egy kissé változott a helyzet, talán éppen a parancsteljesitési kényszer váltott ki egyesekből meglepetéssel vegyes ujdonságot. Az ugyanis magától értetődő, hogy egy elektrotechnikus az elektromosságról köteles beszélni, de mások csak lassan fedezték fel, hogy ha lecsupaszitják saját mesterségüket egész az alapokig, mégiscsak találnak olyasmit ami akár iskolásan, vagy valamiféle ismeretterjesztő módon mégis előadható. Megint mások nem is gondolták volna, hogy únott, gépiesen gyakorolt foglalkozásuk egyes részletei kivülállók számára  érdekesek, akár még vonzóak is lehetnek. Előfordult, hogy szinte mellőzve érezhettem magam az olykor "közoktatássá" sürüsbödő hangzavarban és akár meg is sértődhettem volna, mert némely tanórámon mindenki nyüzsgő vitatkozó részvevőjévé vált a témának, megélénkült, szabállyos vitafórummá alakult a tanári kar, s velem a továbbiakban a kutya sem törődött. Ilyenkor magasabb szellemi régiókban kalandoztak az urak, én pedig igyekeztem nagyon értelmes ábrázattal követni az izgalmas eszmecserét.

Leginkább a sólymászatot és a barlangászatot kedveltem magánóráim közül, de ezek csak harmadnaponként kerülhettek sorra, mert Főőrnagy  a többi tudományt sajnos sokkal fontosabbnak tartotta. Magyar és német persze minden nap volt, és persze orosz is, hogy el ne felejtsem véletlenül. A matematikát is nyugodtan elhanyagolhattuk volna mindenféle papir és írószertől tökéletesen megfosztott állapotban, de erről FŐőrnagy hallani sem akart. Nem csak ő de más is képes volt másodfokú egyenletek fejben való levezetésére, s azt hitte az ilyesmi majd nekem is könnyedén sikerülni fog. Hát nagyon is tévedett a tisztelt őrnagy úr, mert én világ életemben utáltam a matematikát - sikereim e téren igen mérsékeltek voltak - s még az elsőfokú egyenletek rémségei elől is messze menekültem. Végül is sikerült gyakori felsüléseimet a sajnálatos papirhiánnyal magyarázni és Főőrnagy megkegyelmezett.

Lassan múltak a nyári napok, akár úgy is érezhettem magam, mint aki kellemesen hajókázik valami nyugalmas vizeken, de tudja, hogy előbb utóbb elérkezünk a nagy zuhataghoz, s akkor lesz majd siralmas gabalyodás. E csendes vizeken csorogva meg-meg előzi csolnakunkat egy egy lendületesebben sodródó uszadékfa, ezek a statáriális ügyek, melyek 72 óra alatt intéződnek  - váratlan érkezésük képes apróbb izgalmakat is okozni, de gyorsan tovatűnnek a maguk legkevesebb öt évnyi terhével.

     - Tetszett, hogy bizonyos tárgyak könnyen összekapcsolhatók voltak, mint például a történelem és a sólymászat. Én ugyan meg voltam győződve, hogy Mátyás király óta már nem is létezik sólymászat. Már csak azért sem, mert az épülő szociaááálizmus országában az ilyesmi nyilán kispolgári csökevénynek számít és nincs az az őrült aki mégis megkisérli. Azt hittem, az államosított üzletek, gyárak és minden elzabrált egyebek után már magánsólymok sincsenek. A sólymok mind mind elrepültek. Mihez is kezdenének  ebben a szép új világban.? Semmi szükség rájuk. Kiderült azonban, hogy még napjainkban is létezik sólymászat, s most állitólag sportként gyakorolják. Ahogyan postagalambászat is létezik, pedig van posta is ami állami intézmény..És azon is elcsodálkoztam, hogy vannak emberek a szocialista társadalomban, akik szabad idejükben sólymászkodnak, és olyanok is vannak akik barlangászkodnak ebben az épülő szocialista társadalomban. Ki hitte volna....? Miért nem jó nekik a többiek között, miért mászkálnak a föld alá...? És miért az eget bámulják ahol a sólymaik száguldoznak, miért nem küzdenek velünk vállvetve az amerikai imparialisták és csatlósaik ellen...Miért..? De legfőképpen miért bámulom, és miért irígylem  őket annyira.?

     - Horhosokról  én például sohasem hallottam, és egészen idáig kellett eljutnom, hogy megismerkedjek a sólymászat és a barlangászat alapfogalmaival. Nem tudom megérte e, csak az vigasztalt, hogy a többiek is éppen így voltak ezzel. A katona és rendőrtiszt urak, és az összes civilek, akik éppen úgy tátották a szájukat, és éppen úgy sóvárognak mint jómagam, s közben eszükbe sem jutott a múlt, s méginkább a titokzatos jövendő.

      - Főőrnagy a lehető legmagasabb szinten végezte feladatát példát mutatva mind a többieknek. Úgy éreztem az alkotás mámoros lázában ég, s éppen úgy képes lelkesülni, a magára vállalt fonto feladatban, mint V. a fiatal székely solymász a maga harmadnaponkénti ritkább idejében. Ez utóbbi fekete szemei valóban mintha folytonos láztól csillogtak volna, s nem véletlen szórta szét minden tudományát oly nagyvonalú és heves rajongással. Az idő számára becses holmi - ki tudja mennyi van még belőle...? Meglehet, ha tudná bizonyosan, már számolgathatná a napokat. Közeledik a tárgyalás ideje, s a Normafánál elásott fegyverek okán, egyre bizonyosabb a halálos itélet.

       - Főőrnagy persze más egyebek miatt aggódhatott, de vele is megtörtént gyakran az a fajta változás, mely a rajongók sajátja. Ilyenkor, mintha irigyelné mindazokat akikről beszél, talán éppen azért mert a hely ahol éppen előad egyáltalán nem alkalmas semmiféle rajongásra. Szerintem ebből is látszik, hogy gyakorlott előadó, mert függetlenedni képes a hely szellemétől. Reggeli után az első órát természetesen ő tartotta - irodalom - ilyenkor legfrisebb a gondolkodásom megérthetik az urak...Délutánonként a " Magyarok bejövetele" című regényét folytatta fennhangon, s a körülötte ücsörgők tisztelettel hallgatták. Én is hallgattam kellő tisztelettel, s közben azon töprengtem, honnan a fenéből lapátolta össze ezt a sok marhaságot...? Tamási, Nyírő, Kodolányi ismert nevek voltak nálunk a parókián. Illés Béla, meg a többi szocialista óriás kevésbé. Ismerős helyzetek, ismerős hang - egy kis Úz Bence Kodolányival megkavarva....És persze Ady...Mint végső tromf és non plusz ultra. Őt nem lehet elégszer idézni - mondogatta, s nem csak idézte ismerte is, ami - lássuk be - egy akkori katonatiszt esetében igencsak meglepő. Sőt - már kissé gyanús...Az asztal végében ült, és ahogy beszélt - rajongva - ragyogó szemekkel meredve maga elé, éreztem máshol jár. Észre sem venné, ha felálnék és otthagynám az asztalt. Pedig szemben ültem vele, az asztal másik végében. Nem volt ebben semmi színjáték, mint ahogy eleinte hittem, de nagyon halványan mégis emlékeztetett valami ilyesmire. Csupán órányi lehetőség, talán alkalmas ürügy egy hosszú monológ elmondására. Ezeket nem ott az asztalnál tallálta ki, valószínüleg az éjszakai csendben készült másnapi előadásaira. Én Krúdyt vártam, mert a bolondja voltam, de sajnos nem volt a tanrendjében. Sok mást képes volt megidézni, de Krúdyt soha. Egyszer sem beszélt róla. Lovagias távolságtartás...? Szolidaritás a Krúdy által eltángált katonatisztekkel...?   Ki tudja.!?

       - Amikor végül rám nézett, át az asztal tulsó végére, akkor érkezett vissza a valóságba. Tisztán éreztem. Óráját berekesztette, felállt, s hidegen, közönyösen szólította a következő előadót. Főőrnagy egyáltalán nem kedvelt engem, de ezúttal nem származásom volt a hiba. Az is persze, csak sokkal kevésbé mint általában, s erre is fény derült egy délelőtt.

       - Fiatal görög tizedes adott néha tüzet a zárkának, ilyenkor a nyitott ajtóban néhány percig még némi társalgásra is hajlandó volt. Szükséges dolog az ilyesmi, nem kell semmi rosszra gondolni. Ahol semmi, de semmi lehetőség valamiféle információhoz jutni, kifinomulnak az érzékek, s egy elhullajtott félmondatnak is jelentősége lehet. Főőrnagy kedvelte a tizedest, nagyon is kedvelte, mert igazi hős - egy igazi görög partizán mondta, s addig nógatta amíg amaz ráállt, s előadta hőstettét a német repülővel. Valami szokásos bombázó vagy miféle - voltak ott ilyenek - nagyon zavarták már a partizánokat hát lelőtték. Ő is lőtt egyet magának, meg is mutatta hogyan töltötte meg a puskáját és bummm. Mint egy fácánt, vagy egy vadkacsát - értik az urak ugye...?- hát persze hogy értették, meg is tapsolták. Főőrnagy hasonló fegyvernemben volt parancsnok - nagyra értékelte az esetet. A kis tizedes széles mosollyal fogadta a gratulációt, a tapstól kicsit meg is hatódott, majd hirtelen észrevett a vigyorgók csoportjában, elkomorult...Ez is egy fasiszta - mutatott rám ingerülten s egy lépéssel beljebb jött a küszöbről. Főőrnagy, hogy javitson, vagy rontson  helyzeten - képtelen voltam eldönteni - békitő hangsúllyal közbeszólt....Á semmi, ártamlatlan papgyerek...!

   A tizedes azonban félt a korombeli srácoktól, a budapesti srácoktól, valaki feladta s egy kisebb csoport érte ment. Semmi baja nem történt - Kikérdezték és elengedték, de nagyon megijedt. A papok viszont, az otthoniak, törnkre tették a családját, s ezt képtelen volt megbocsátani. Állitólag ezért lett partizán. Villogó szemekkel méregetett, már kétszeresen voltam veszélyes ellenség. Kicsit hátrább lépett - a szája hangtalanul járt, valami ógörög átkot szórhatott szegény fejemre, s kilépve hatalmas döngéssel vágta be az ajtót.

    Hallottam egyet mást a görög politikai emigránsok dolgairól és egyáltalán nem értettem, hogy az otthoni elnyomatástól menekülve miért mennek máshol börtönőrnek..? Na jó legyen ez az ő bajuk. De Főőrnagyot sem igen értettem - honnan veszi az értesüléseit? S ha már vannak neki, miért kevergeti pillanatnyi szeszélye szerint....? Tetszik neki, hogy a mafla tizedes puskával lövöldööz vadászgépekre...rendben van. Nem arról van szó, hogy sajnálnám a tizedezt aki nem fogja fel, mi történik vele...Én Főőrnagy viselkedését furcsálottam. Valami nyugtalanitó vibrálás volt állandó változásaiban. Mintha félne, és óvakodna attól a lehetőségtől, hogy valaki állandó és megbízható képet alkakitson ki róla. Ragaszkodott a tanittatásomhoz, de nem az én érdekemben. Ez nyilvánvaló volt - hamar megéreztem. Szerep volt ez is...? Ő most itten jót akar nekem..Látványosan....Annak ellenére, hogy....és itt jött a zavar. Mert nem tudom minek az ellenére, de folyamatosan érzem.

   A "Magyarok bejövetele", az Ady idézetek, mozaikokból Madách, az ember tragédiája, még ez is... készülődések  és hangulatváltozások, s ahogy mindezeket képes szempillantás alatt eltörölni egy lövés az udvar felől. Hosszú csend. Máskor ordítozás hangja a viszhangos folyosón...Ilyenkor összedőlt a színház, megfeneklett kis csolnakunk a békés vizeken, a kedélyes pillanatokra az erőszak hangjai csörömpöltek - és Főőrnagy napokra elhallgatott. Ilyenkor órákig járkált magányosan a mosdó előtti szabad területen, rövid érthetetlen félmondatokat mormolt, s ha már nem bírta a feszültséget, a wécé melletti falon, takarásban, morze jeleket kapargált.

   A többnyire csendes oldalsó udvaron, ahová nyitott ablakaink néztek, erősebb emberi hang is figyelmet keltett. Parancsszó, vagy utasitás, esetleg csak valami határozottabb felszólitás hangjaira mindig elnémult a zárka...és akkor a lövés. A tisztek órákig találgatták miféle kaliber és miféle fegyverből. És persze miért egyáltalán...? A kiáltozások egyébként főleg az esti órákban történtek, és mindig a folyosó vége felől érkeztek, ahol az az ablak nélküli sötét raktárféle van a sarokban, hol várakozni kell, ha nem szabad a pálya. Nincs semmiféle véletlen találkozás - szigorú rendben közlekedünk mint komoly rendezőpályaudvaron.

   Főőrnagy kaparászásai időnként eredménnyel jártak. Mielőtt hozzáfogott, ellenőriznem kellett a küszöb vízszintjét, elég magas e - a csepeli villanyos a figyelőhelyére ült, a zárka népe pedig elcsendesedett. Főőrnagy felváltva különböző kanalakkal kaparászott, hogy egyik kopása se legyen feltünő. Kérdéseire nem mindig kapott választ,de ha üzenet jött szavanként, de legalább is mondat töredékekként közvetitette.....valakit megpróbáltak...Nem szeretik az éhségsztrájkot, suttogta félhangosan maga elé... ezt nem értem....A csepeli villanyos ekkor halkan pisszentett, majd dúdolgatni kezdett. Mozgás indult meg a zárkában kicsit természetellenesen, a cirkli sötét maradt, de egy pár csizma fej tisztán látszott a víztükörben.

    Néhány nappal a félbeszakadt bezsélgetés' után azzal jött vissza kihallgatásról, hogy eszébe ne jusson senkinek éhségsztrájkolni, mert az őrség nem ért a kényszertápláláshoz. Ezek teljesen megőrültek....Őrültek - ismételgette felajzottan. Majdnem megöltek valakit - lehet, hogy éppen azt aki késő este segitségért kiabált...Uramisten segítségért itt...? És járkált vadul,feldühödten mert már azt is tudta, hogy orvos sem volt a helyszinen...Honnan tudta...? Ezt a kérdést talán mégiscsak fel kellett volna tenni valakinek, de én nem voltam erre alkalmas. Vártam, de hiába - senki nem vette a bátorságot, senki nem merte megkérdezni amikor elviszik, hol jár merre jár...? Honnan vannak az értesülései...?

   A párttagsági könyvét összetépte ugyan, de az eszmét - a tiszta eszmét, mely számára ugyan úgy ragyog és a maga teljességében alapját képezi minden emberi tudásnak, gondolatnak, tisztelte továbbra is. Hasonló hittel és meggyőződéssel gyakran találkozhat az ember kisebb nagyobb egyházkösségek és parókiák környékén, számomra tehát egyáltalán nem volt ismeretlen ez a más indíttatású, de nagyon is hasonló gondolkodás. A hit, sőt a vakhitfogalma sem volt ismeretlenelőttem, de képtelenségnek tűnt számomra, hogy némelyek ebbéli meggyőződésüket éppen itt és ebben a környezetben gyakorolják. Meglepetésemet talán épp ezért óvatos bizalmatlanság követte, s az egyébként őszintének tűnő megnyilvánulásokban is többnyire kételkedtem.

   A goromba pufajkásokat, kik saját alakulata elé kiállitva vad ordibálások kiséretében szaggatták le kitüntetéseit, paroliját, rangjelzéseit, megvetette, és nem tudta semmi  módon kitörölni az emlékezetéből. Hallgatósága körében gyakran foglalkozott "nagypolitikával", mely alkalmakkor különböző lehetséges kormányzati alakzatokkal bíbelődtek, s e teremető igyekezetben megfáradván hatalmas zengő kórussá alakult a zárka. A "diákkislány"fájdalmas tiltakozássá erősödött, mert az emelkedő hangzású sorokat, hogy ...."ott voltunk boldogok, hol  az öreg Tisza ballagott", a tizenhat torok  oly félelmetes tomboló erővel volt képes előadni, hogy tán még a várbeli  csendes sétányokra is felzúgott egykorvolt  boldogságunk.

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:26 Szólj hozzá!

 

         Augusztus vége felé, egy késő délután szélesvállú robosztus férfilak jelent meg a zárkaajtóban. A folyosó végi üvegfalon  szemet kápráztató vad fénnyel söpört végig a lenyugvó nap sugárkötege - ilyentájt csak hosszas pislogás után láthatott tisztán a zárka félhomályához szokott szem. Főőrnagy vezényelt  - bambán álltunk a vakitó fényben  - az alak sem mozdult, talán ő se látta hová kell lépnie, végül a csepeli villanyos, aki nem átallotta kikapcsolni a közvilágitást amikor a hatalom emberei békés tüntetőkre támadtak, s a sötétben persze másképpen alakultak a dolgok - magas fejhangon, a szabályzattal mit sem törődve ujjongva felkiáltott:....Kapitány...!

   Középmagas igazi hollandus lépett a zárkába lassú, imbolygó tengerészjárással, széttárt karokkal, mint aki végre hazatért. Szó sem volt persze ilyesmiről....Hatásos, lenyűgöző belépő volt - bármely szinházban tapssal jutalmazott entreé...Az ajtó becsukódott mögötte, karjait még mindig széttárva, mintegy a kérdések özönét megelőzendő - forró grogtól és vad szelektől rekedtes hangján, fejét kissé oldalt hajtva, férfiasan vörhenyes arcán enyhe szomorúsággal a következőket mondta...:...Uraim...a sárga csikó...!

   A feltörő morajlásból kimaradtam, mert a sárga csikóról most hallottam először. Különös állat, ma már tudom, visszahozza az embert egykori lakhelyére, s újabb eljárást, újabb itéletet jelent. Mindig többlettel jár, mégpedig jelentős többlettel beépitett téglák, wamzerek áldozatos munkájának köszönhetően. Valamely értékelhető apróság elkottyantása, vagy a feszültségtől való megszabadulás, esetleg nagyképüség, irígység - sok minden közrejátszhat, még ostoba rágalom is, de legtöbbször elég, ha kienged' az ember, s titkokat mond el egy jóbarátnak. Hornblóer kapitánynak nemigen volt lehetősége egyikre sem, nem nagyon beszélt senkivel, de nem volt egyedül a maga ügyében, s egyiküknek nyilván eljárt a szája. A négy év, melynek letöltéséhez Baracskán kezdett hozzá, most várhatóan megemelkedik. Szénaillatot hozott magával, napokig éreztem. Erős kellemes nyárvégi illatot.

   A regénymesélés - olvasni való híján - megszokott időtöltése volt a zárkabélieknek. A történet előadásán túl legtöbbször a mesélő személyiségéről is szólt. Mit és hogyan mond el - mit hanyagol, és minek tulajdonít nagyobb jelentőséget.? Főőrnagy, mint azt már említettem mestere volt a szónak, élvezettel hallgattam, csak nem kellett volna  túlértékelnie eme képességét, s inkább hagyta volna kedves magyarjait Lebédiában kóborolni. Őfelsége kapitánya hosszú történetét nem volt részem neghallgatni, de ismertem a történetet, s a belépő szénaillatú visszatérőben nem volt nehéz felfedezni a hús-vér kapitányt - a nehézléptű igazi tengerészt. Ez esetben nyugodtan eltekinthetünk a szénaillattól, mely semmiképp sem a zord tengeri világ sajátja. Nekem jobban tetszett mint az magyarok bejövetele bármely szereplője. Főleg mert nem mókázott Úz Bence tónusában, inkább valami fanyarul lezser katonai szleng vette körül. Azt hittem akit a sárga csikó utolér és visszahoz, összetört emberré válik mindenestül, és ez valószinüleg igy is történik az esetek többségében, de a kapitányt más fából faragták...

   ....nem húz minket a sunyibunyevác a faszára...- dúdolgatta elégedetten, és én egészen bizonyos voltam benne, hogy így is lesz, annyira meggyőző volt tökéletes magabiztossága, csak a bunyevácról kellett volna valamivel több ismerettel rendelkeznem. Gyötörhetett ismét parókián nevelkedett világi tudatlanságom. Komoly változást jelentett a Kapitány váratlan megjelenése, Főőrnagy tekintélye például érezhetően csökkent. Egyáltalán nem bántam, s úgy tapasztaltam, mások is hasonlóképpen voltak ezzel.

   Dr.W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagyot nem ismerte, de roppant megörült a találkozásnak. Jóval fiatalabb volt a bírónál, de mindketten szolgáltak már a háború előtti nyugalmasabb időkben. A bíró, az ostrom után már csak néhány évet, a koaliciós idők végezetéig, mert az új kommunista kormányzatnak nemkivánatos volt a személye. Semmi baj nem lett volna, ha nem keveri állandóan a kommunistákat, meg a nyilasokat. Előfordult,  hogy a kisnyilast, aki bűzlött a félelemtől, ujdonsült derék rendőr, korábbi nyilastársa vezette fel a tárgyalásra, s Dr. W.M. legszivesebben mindkettőt vasra verette volna. Nem tehette, de fecsegett róla a maga köreiben, mert képtelen volt szó nélkül lenyelni az efféle baromságot, s hamarosan meg is lett az eredménye. Egyáltalán nem bánta, hogy mellőzték, de a nyugdíját is hasonlóképpen mellőzték, és hosszú évekig szénport őrzött különféle állami Tüzéptelepeken. Korosabb intellektusok személyre szabott foglalkozásának számított az ilyen tavékenység, s ez mindenkinek hasznára vált. Talán még valamilyen formában a szénpornak is. Hornblóer kapitány jobban járt. A rangját megtarthatta - százados volt mint azelőtt - de szükség volt rendkívül speciális képzettségére, s visszakerülvén még itt is találtak számára időnként elfoglaltságot. Hamarosan háromtagúvá bővült kis társaságuk, mert alig egy héttel a Kapitány visszakerülése után újabb nevezetesség került a 33-as ba. Személyesen senki nem ismerte, de az ostrom előtti ujságok bűnügyi rovatainak gyakori szereplője volt. Híres mackós volt a maga idejében. Dr.W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy rendkivüli érdeklődéssel fogadta, mert bár különböző ügyeinek semmiféle katonai vonatkozása nem volt, híre eljutott egyéb területekre is.  Bőrgyalu - az egykori mackós egykori jóbarátja, a közös ismerős, akiben akkorát csalódott, és aki miatt három év kótert kellett Vácon lenyomnia, meghalt már évekkel ezelőtt. Ujság volt ez a mackós számára, és napokig tartó közös téma, mert az emlitett jóbarátnak hosszú rejtelmes, s főleg elhíresült csalássorozata volt katonai terepen.

   Dr.W.M. hadbíró őrnagy és a Kapitány mindent értett a mackós elbeszéléseiből, nekem azonban furcsa és idegen volt a szokatlan nyelvezet. Minálunk odahaza, a református parókián szerintem senki sem tudta mit jelent például kótert menni, ahogyan magam sem, bevallhatom. A falnak menni azt igen - nem is volt szokásban, mert ott nagyot koppan az ember. Itt meg kapkodom a fejem, néha semmit sem értek, pedig magyarul beszélnek, csak máshogyan, s irígylem az egykori hadbírót meg a Kapitányt, mert igen jól szórakoznak. Sok mindent megkérdeznék, de nem merem. Nem ajánlatos - még ilyen ügekben sem. Egyáltalán - semmiféle ügyben nem illik kérdezősködni. Hiába jártam Főőrnagy iskolájába ott nem tanitotta senki mit jelent pótert menni - mert ilyen is van, s mennyire más mint az előző. Megint kicsinek és tudatlannak éreztem magam és sokáig azt sem tudtam mi az a bémallér...Ohm törvényét na azt bezzeg bemagoltam,, mert muszáj volt megtanulnom, csak tudnám miért.?..Mintha bármilyen hasznom is lehetne belőle a továbbiakban.

   Bőrgyalu másik jóbarátja Micike, aki roppant ügyes besurranó tolvaj volt.....Na ez is például. ...Így kezdni egy elbeszélést. Ezt sem értettem - egyáltalán nem, bár némileg vigasztalt, hogy én is mesélhettem volna Micikének az égő csipkebokorról. Mindegy..Vártam türelemmel, már tudtam azt is, hogy lakva ragad a nyelv az emberre - idővel minden a helyére kerül.....Micike szerette a csokoládét és imádta a nőket. Legnagyobb trükkje, és ezt egy nyelves pusziért bármely csinos nőnek bemutatta - a szája szegletében tanyázó csikket szájába forgatta, s a füst az orrán meg a fülén jött kifelé...Bőrgyalu Márianosztrán szedte fel Micikét a Rendőrrel együtt, akinél nagyobb gazembert a föld nem hordott még a hátán. Szép társaság lehettek így négyesben az egykori kolostorban. Sokat írtak róluk a különféle lapok - Bőrgyalu állitólag még a Szinházi Életbe is bekerült valami szórakoztató kalamajka kapcsán. Én jó darabig abban a hitben éltem, hogy pompás hely lehet az a Márianosztre, ahol Micike, Bőrgyalu és a rendőr közös zárkában tölthették napjaikat.

    A kapitány furcsállotta, hogy a vén ragyásképű mackósnak, aki korábbi tevékenységét mindig elegáns világos öltönyben végezte, s aki szerinte igen eredeti figura, semmi jól csengő ragadványneve nincsen, s idővel őt magát nevezte Bőrgyalunak. A felvett név pedig teljes mértékben elfogadottá vált. Ékezése másnpján Bőrgyalu a hosszűkás kecskelábú asztal végére ültetett mondván - most pedig szokásos reggeli tornáját fogja elvégezni az én segitségemmel. Hatvan éves elmúlt, de erőkézenállást csinált az asztal tulsó végét markolászva...Később mindenféle trükköt, fakíroknak valót, a görög smasszerek szórakoztatására. Még segitettek is neki. Tűt kért, hogy összevarrja a száját meg a combjait. Kapott görbe zsákvarrótűt - jó rozsdásat. A szeme se rebbent, összevarrta azzal....Főőrnagy is elégedett volt, mert az ő segitsége nélkül semmire se ment volna..........

   Őszelején azonban beborult az ég. Addig csupán néhány statáriálisan elkapott fegyverrejtegető vendégeskedett néhány napra, de az utolsó eset mintha másképp is lökést adott volna az események komolyra fordulásának. Kis csolnakunk, mely eleddig oldalvizeken csordogált megérkezett a dübörgő zuhataghoz. Eldördült a startpisztoly, mégpedig mindenféle értelemben, mert a tárgyalásvezető bíró kezében dördült el. Szépen akkurátusan átlőtte a saját tenyerét - néhány pillanatig még bámulta a lukat, aztán kirohant. Tulajdonképpen szerencséje volt, mert akár az ügyészt is lelőhette volna, vagy bárki mást a tárgyalóteremben. A kirendelt ügyvédet például, az amúgy is az ügyész kistestvére....A vádlottak is elcsodálkoztak, mert ez nekik, hiába próbálkoztak, egyáltalán nem sikerült. A népes társaság legidősebb tagja éppen minálunk vendégeskedett. Ő már betöltötte a tizennyolcat. A többiek, akikkel közösen halászták Szentendrénél a pisztolyt mind fiatalabbak. Lőszer is volt a pisztolyban , valószinüleg nem hozzávaló, s igy az egész fegyver a szakértő szerint tulajdonképpen használhatatlan.

    Lehet, hogy használhatatlan, de mégiscsak pisztoly - gondolta a bíró - mégpedig forgópisztoly, és játszadozott vele, és vígan csattogtatta mint veszélyes bűnjelet. Mivel azonban a kapanyélnek is lehetnek különös rejtett tulajdonságai, hát ez a pisztoly is elsült, mégpedig éppen a bíró kezében. Öt évet kaptak fejenként, mert ennyi a minimum statáriális ügyekben.

   Mintha nyári szabadságról tértek volna vissza ügyeink intézői, e durranást követően pedig lázas munkálkodásba kezdtek. Legelőször is elmeállapotunkat illetően vizsgálódtak, mert az bizony fontos és politikaiak esetében szinte elkerülheteten. Engem is megvizsgált egy orvosnak mondott vigyorgó civil - mintha a politikaiak egyúttal elmeháborodottak is lennének. A hirtelen elkomorulásban iskolám is megszűnt, és a Vereckénél toporgó magyarok sem jutottak be a Kárpát medencébe. Elmaradt a honfoglalás. Főőrnagy nem volt kiváncsi többé kedvencei hányttatásaira, a sajátja immár jobban érdekelte, mert szinte naponta kisérték különböző kihallgatásokra. Képes volt órákig sétálni a mosdó előtti szabad területen, mintha a zárka eme darabkája saját területe volna. Vad találgatások keződtek bírák irányultságát, bosszuálló és egyéb hajlamait illetően, s ha valaki enyhébb itélettel tért meg, sokan már eősen remnykedtek, hogy személyének köszönhetően majd enyhébb itéletet kapnak, sőt egyesek esténként elvonulva még imádkoztak is, hogy a sors kegyeltjeivé válhassanak. Minden ilyefajta próbálkozás azonban látványosan csődöt mondott, az itéletek meglepő változatosságot mutattak, sokszor megdöbbentőnek, de legalábbis érthetetlennek tűnt az évek magas száma. Teljessé vált a zűrzavar. Nekem már ez is sok volt, de elképzelni sem tudtam, hogy még fokozódik, azt pedig semmiképpen, hogy hová, és milyen irányba ?

   Az idő is hidegebbre fordult - valahol úgy döntöttek, hogy csökkenteni kell az adagokat, kisebb legyen a kenyér és vékonyabb a szombati szalonna, mert a mozgásszegény életmódnak megfelelően csökkentett kalória is elegendő. Az őrség teljesen leszokot a sétáról, nekik nem hiányzott, meg amúgy is folyton esik az eső. Maradjon mindenki a seggén nyugodtan. Dr W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy reumatikus fájdalmaktól szenvedett, s délutánjait az ajtó melléhelyzett stokin töltötte Bőrgyalu társaságában. Ez utóbbi is lassan több időt töltött odaát ügyészi kihallgatáson mint a zárkában. Egyre reménytelenebb helyzetét mi sem bizonyította jobban, minthohy teljesen felhagyott a reggeli tornászkodással.Mintha már nem volna semmi értelme. Kanállal a kezében ült  a bíró mellett, félálomban, szunyókálva várt napi brómadagjára. Ritkán beszélgettek...Már minden fontos dolgot megbeszéltek. A tálcás doktort várták az ajtó közelében. Bőrgyalu egy ízben felébredvén kábulatából különös kérdéssel fodult a meglepett bíróhoz.

..vannak e a kötélnek fokozatai, drága bíró úr - magának tudnia kell..? - ezt kérdezte. Mire gondol tulajdonképpen - csodálkozott a bíró...Hát olyasmire, hogy selyemkötél, kenderkötél meg egyebek, mert ha van ilyen lehetséges szortiment én biztos, hogy drótkötelet kapok...Én úgy éljek az már bizonyos... A bíró megpróbálta tréfára venni a dolgot - ugyan már ne túlozzon, mondta, elég lesz magának egyszerű kender is. Köszönöm bíró úr - maga igazán jó ember, mosolyodott el Bőrgyalu - kár, hogy későn ismertem meg. Tudja...nagyon kényes vagyok a nyakamra, nyakkendőt sem hordtam soha a büdős életbe. Világos öltöny, kihajtott fehér ing, mint a jasszok álltalában, ez állt jól nekem..De a drótkötél...?

   Főőrnagy elkomorulása jelentős hatással volt az összes bennlakóra, Mintha nagybeteg lenne a szomszéd szobában, csendesebbé, komolyabbá vált a légkör - semmi hangos szó, még az esti éneklés is teljesen abba maradt. Az őrnagy hosszűléptű magányos sétái a mosdó előtt mindennaposakká váltak. Ebéd után gyors csajkamosás, mert már indulásra készen várakozik. Nem sziveli, ha bárki útjában áll - igyekezni kell.

    Aznap is, mint mindig, utolsónak került rám a sor, de nem bírta kivárni míg befejezem, s megindult a hátam mögött. Sétája közben egyfolytában figyelte minden mozdulatomat, mintha mondani akarna valamit. Öblögettem nyugodtan, s közben, hátamon éreztem komor tekintetét. Útjával párhuzamosan állt a hosszú kecskelábú asztal, hosszanti oldalain egy egy paddal. A felém eső közelebbin Dr.W.M. hadbíró őrnagy és a Kapitány csendesen beszélgettek. A túloldalon a csepeli villanyos olvasgatta frissen kapott vádiratát. Időnként csupán megszokásból a küszöb felé pillantott, szokott helyéről éppen odalátott s a víztükörben megjelenő mozgást figyelte. Az ágyközökben kisebb csoportok szétszórva, csak Bőrgyalu és a bíró tartózkodtak az ajtó közelében patikaszereikre várva. Főőrnagy kemény léptekkel haladt mögöttem, s le nem vette rólam zavaros tekintetét. Már éppen keresztezni akartam útjában, hogy a kapitány mellé telepedjek, amikor hirtelen megállt, hosszan szemrehányóan végigmért, a keze finoman reszketett - láttam - s mielőtt újra megindult, mintegy mellékesen, csak úgy, de feltünő lekezelő hangsúllyal odavetette:

....kár, hogy belepofáztatok az egészbe öcsi...jobban ment volna, ha nem avatkoztok bele...És talán sikerül is..

   Tovább haladt, de fordulás után amint felém közeledett újra megállt - bólogatott, mintha csak megerősiteni akarná az iménti kijelentést, s még hozzátette:

....így viszont szar lett az egész...s most itt ülhetünk ebben a nyálas rohasztó sötétségben valamennyien.........

....A szemrehányó váratlan kijelentés ostorcsapásként süvített a lassú délután csendes nyugalmába. Döbbent fagyos csend követte, s talán a szívverése is megállt némelyeknek egy röpke pillanatra. Az ember ilyenkor tanácstalanul körbenéz, én is ezt tettem - mi volt ez...? Mások is hallották...? Ugyan azt halloták amit én...? A halk beszélgetések hirtelen elnémultak. Meglepő - durva kinyilatkoztatás robbant a délutáni nyugalomba, mely minden más mondanivalót megakasztott, eltörölt, megsemmisített, mintha minden ami fontos és lényeges volt, vagy annak tűnt legalábbis, szemvillanás alatt megsemmisült volna. Egyformán üres, majdhogynem félénk tanácstalanság majd minden arcon - szemek merednek rám kérdőn minden irányból - az arcom lángol - a mosdóba kapaszkodom, lábaim remegnek, szólni válaszolni képtelenség...Mi az Istennyila történt...?  Emberek..

   Értettem a szemrehányás indulattól fűtött szavait, de csak a szavakat....Nem tudom mit akar jelenteni...Kinek szól tulajdonképpen..? Kiabálnék a rám meredőknek...mit néztek.? Rátok is éppen úgy vonatkozik, ha igaz..Az összes itt lévő szerencsétlenre mind... És mindenkire - elevenekre és holtakra, a menekültekre, akik otthon, vagy idegenben lapulnak azokra is. Azt hittem kiabálok,azért néznek rám tágult szemekkel, pedig egy hang se jött ki a torkomon...Teljesen megzavarodtam - Főőrnagy soha nem kezelt gyerekként, de felnőttként sem. Tudomása volt rólam kellő távolságból, s ezt a komoly távolságot mindezidáig visszafogottan megtartotta. Munkált benne végig az ellenszenv, éreztem, de most valaminek történnie kellett, hogy felszínre kerüljön...." kár volt belepofáznotok az egészbe öcsi...- így ezekkel a szavakkal vágta hozzám minden keserűségét, hogy érezzem a bűnt amit elkövettem...Amit oly sokan elkövettünk.

    A tékozló fiú példázata itt nem érvényes...Itt minden fordítva történik. Az Atya nem öleli keblére az elveszettnek hitt bárányt - de előhívja háza hűséges népét, minden szolgálójával egyetemben, s a tekergőket, a család és a nemzetség áruló tévelygőit keményen bünteti. Ha szükséges mezei vadak prédájává veti és nem érez szánalmat....Üzenet érkezett - figyeljetek. Figyelmezzen és gondolkodjon el mindenki aki élni, netán érvényesülni akar, akinek még vannak céljai családdal, bármivel, amivel számolni érdemes....Vége a türelemnek..Térjetek észhez és végre szedjétek össze magatokat..Azt hittétek fehérek és feketék, világosak és sötétek között választhattok...Azt hittétek, amit ostobán rajongó hittel választottatok, amiben hittetek mert végre valamiben hinni akartatok - igaz...Ébredjetek - semmi sem igaz, a fű zöldje - az ég kékje sem az....A szinek becsapnak különben is...Csak egy szín van ami felejthetetlen és örökköé igaz...Válasszatok...!

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:24 Szólj hozzá!

 

      - Hányinger - keserű düh tört fel a gyomrom felől...A kapitány széles hátát láttam, amint lassan oldalt fordul - súlyos ökle az asztal fölé emelkedik, de egy kicsiny csontos kéz megállitja a levegőben.....álljon meg a menet - igaz jó barátom - mondja rekedt elcsukló hangon, de most nem képes oldani a feszültséget a nyilvánvaló túlzás. Igaz jó barátom...? - ez már már támadás a közöttük fennálló mesterséges jóviszonyhoz képest. Kicsit fenyegetően is hangzik mert a szavak értelmével szemben, s persze ahogy mondja az is  ridegen távolságtartó. Főőrnagy metsző tekintete ismét rajtam - már egészen nyilvánvaló korábbi viselkedése.. Végre megértettem mindent  - a sok sok apró mozaik egyetlen képpé állt össze, olyanná, melyről mindeddig csupán homályos feltételezéem volt.

      A zárka továbbra is dermedt - mozdulatlan - több mint egy tucat meglett, gondoktól gyötört férfi próbálja magában helyre tenni, felmérni, viszonyitani a különböző, eddig jelentéktelennek hitt dolgokat. Mert ha minden másképp történt mint eddig tudtuk és gondoltuk - és semmi sem igaz - akkor mi van most...? És főleg mi lesz ezek után...? Az őrnagy szemében - úgy tűnik - én  vagyok, és csakis az én fajtám minden baj és szerencsétlenség legfőbb okozója...Nem a magam személyében, nem úgy mint papgyerek, mert ez már semmit se számít...A budapesti srác vagyok, aki beleugatott társaival a dolgok menetébe. De hát miféle dolgok menetébe..? És mi sikerült volna, ha ez a kellemetlenség elmarad...? Ki ez az ember, és mit akart..? Kikről van szó, mert nyilván nincs egyedül..?

   Azt legalább tudom, hogy én ki vagyok...Nem Korvin-közi és nem a Juta dombi vagy Széna téri, és semmi más efféle, de mindez egyszerre - és azt is tudom, hogy semmit sem akarok válaszolni, mert most képtelen vagyok rá, és tulajdonképpen nincs is miért, mert ő már egyáltalán nem fontos számomra, csak undorodom tőle s ha tetszik én vagyok itt valóban és csupán egy személyben a budapesti srác aki - ha mindez igaz - elrontotta valakik elképzelését,  mert a maga feje után ment és nem vált eszközzé valami ócska kis hatalmi játszadozásban....És igenis büszke vagyok rá őrnagy Úr - csak ne folytogatná a torkomat ez a rohadt keserű érzés - és örülök, hogy így van, hogy minden úgy történt ahogy történt, és ha volna most annyi erőm még azt is a képébe vágnám, hogy forduljon fel rögtön, itt a mosdó előtt, és különben pedig ezerszer kinyalhatja.

   A mosdónak támaszkodva álltam, és képtelen voltam azt a két nyomorult lépést megtenni, hogy biztos helyre, az asztal mellé kerüljek. A lábaim nem mozdultak, s úgy éreztem a legapróbb mozdulatra is képes és kibuggyan a könny a szememből. Útáltam ezt a nyilvános megaláztatást - mindenki bámul - le nem vennék rólam a tekintetüket, csak néznek ámulva szótlanul....Igen - el kellett volna mennem korábban..O. Gy-nek sikerült, nekem is sikerült volna. Svájcban biztos helyen vártak....Miért maradtam itt ebben anyúlós szartengerben...?

   Főőrnagy okosabb volt annál, hogy veszni hagyja pozicióját. Kiszakadt belől ami kiszakadt - túllőtt a célon, nyilván megszorongatták odaát. Hideg ellenséges tekintetek veszik körül - rosszul áll, mindent elveszthet, érzi sürgősen tennie kell valamit. Töprengve dacosan folytatja a sétát, szeme kutatva rebben sorra a döbbent arcokon... Újabb bejelentésre készül, vagy csak gondolkodik - ki tudja..? Valamire készül ez biztos, és az is biztos, hogy kiderül hamarosan, mert nem szokása az óvatos megfutamodás. A kapitány súlyos ökle ekkor, mitha kábulatból térne magához, most vad erővel az asztalra csapódott.

     .....nem tudom jól hallottam e amit hallottam - kérdezte lassan tagolva fojtott el-elfúló hangon.? Ha igaz is lenne - amiben kételkedem, de tegyük fel, hogy igaz - s a hatalmas vörösszöke ököl újfent az asztal lapjára csapódott - akkor mi a jó kurvaanyámat keresek én itt mégpedig másodszor...? Dr. W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy összerezzent, de vékony ideges ujjai tovább doboltak a hosszú asztalon. Mondja bíró úr - fodult feléje a kapitány - csakugyan ledöntötték a Sztalinjóska szobrát, vagy csak rosszat álmodtam...? Mintha csak a csizmát láttam volna rémálmomban...A Jóskát meg elvonszolták a Szabad nép székháza elé, és ott verték apró darabokra....Rémlik - arról is olvastam valahol - folytatta merengve, hogy XVII. Lajos néhány kamarása vékonynak találta a paszomántot, meg a palota kilincseit is formásabbra akarták cserélni és erre tessék....az a marha tömeg közben lerombolja a Bastille-t...Beleugattak azok is.. Na mit szól hozzá...? A hadbíró keserűen mosolygott, és azt mondta , hogy a történelem nagyon relytélyes dolog, és vannak akik úgy képzelik, hogy mindenképp nekik kell csinálni, mert csak akkor és úgy az igazi. Ha kimaradnak belőle akkor az renonc...és akkor egyáltalán nem lehet megbízni benne. A kapitány őkle nem nyugodott, mert újra az asztalra csapódott és most is ugyan az a kérdés tört ki belőle, de most már második alkalommal.

     Főőrnagy nem méltatta válaszra a kitörést - tovább sétált erőteljes tempóban, majd hirtelen dühösen megállt. Talán a kamarások emlegetése piszkálta föl, talán éppen így gondolta, de már éppen ideje volt , mert a feszültséget érezhetően növelte komor vonulása a dermedt zárkában. Nagy lendülettel szokott helyére, az asztalfőre ült - arca ekkor már nyugodtabb, kifejezéstelen, majdnem közönyös, de a szapora légzés belső feszültségről árulkodik.

    Rendben van uraim...Jöjjenek közelebb. Tegyünk egy próbát...Itt vagyunk tizenhatan, s a jelen lévők háromnegyede katona illeteve rendőr. Tisztek, törzstisztek, ha jól tudom mindannyian parancsnoki beosztásban....Jöjjenek közelebb - ismételte, mert a különböző csoportok alig mozdultak. Némelyek megindultak ugyan az asztal irányába, de féluton megállva tartózkodó, bizalmatlan képpel várták a fejleményeket.    így is jó - mondta Főőrnagy keményen. Tegy fel a kezét akinek szolgálati helyén - lehet az laktanya, helyörség, mindegy - az október huszonharmadikát megelőző napokban vagy hetekben bármely fokú riadókészültség volt......A kezek egymást riadtan figyelve lassan megemelkedtek. Főőrnagy számolt...Egy kivételével mindenhol - állapitotta meg szárazon.  A kivétel ráadásul valamiféle kommendáns alakulat, talán még fegyverük sincs..Sorolják kérem mely napokon kezdődött és mikor lett vége....! A tisztek furcsállva kissé a szituációt, némi vonakodással az arcukon, kivánciságukat legyőzve sorra engedelmeskedtek. Rangidős tiszt közölte elvárásait, s ez valamiféle automatizmust váltott ki belőlük. Egyenként gépiesen sorolták a megelőző napok történetét - egyik sem tudott a másik helyzetéről.

    .....hallotta bíró úr..? - kérdezte az őrnagy..Az öreg hadbiró először csak tátogott, majd megtalálta a hangját - mi ez..? Mit akar ezzel - nem értem mit akar ezzel, hárította el a kérdést felajzottan...Nem értem hova akar ezzel kilyukadni...Hol itt az összefüggés...? Nem is volt semmiféle forradalom..? Csak színjáték volt az egész, amit maguk rendeztek -  és éppen most veszi elő, hogy mindenkit elbizonytalanitson...? Éppen most amikor megkezdődtek végre a tárgyalások...? Hornblóer Kapitány egyetértően bólogatott a riadtan repkedő kérdések alatt, s a pillanatnyi szünetet kihasználva mig Dr. W.M.nyugalmazott hadbíró őrnagy kapkodva levegőt vett halkan dörmögve búsan  megjegyezte...Istenem mennyire tud fájni az a paszománt - most már semmi sem lesz belőle az bizonyos. !!! A bíró szemei ijedten pislogtak, a hangja is reszketett. Nem értem miért húzza ki a talajt az itt lévők lába alól....?. Éppenséggel még alólam is. Ön csalódott valamiben őrnagy úr - így akar leszámolni? Vékony csontos kezeivel körbemutatptt - ezek itt mind ítéletre várnak. Össze akarja törni őket tárgyalás előtt....? Már erősen remegett a hangja, valósággal hebegve, riadtan fűzte egymáshoz  szavakat.

   Ön tud, vagy ami rosszabb, csak feltételez valamit és ezzel van mersze éppen most elöhozakodni...Elhallgatott - nem volt képes befejezni a mondatot. Főőrnagyra pillantott, föl a magasba aki nyugodt komoly, szinte érdeklődő arckifejezéssel hallgatta végig a zaklatott szóáradatot. Látnivalóan fegyelmezte magát - s csak a végén, amikor Dr.W.M. nyugalmazott hadbíró végleg kifogyott a szuszból, s hangját fáradtan csüggedten leengedte, akkor szólalt meg ismét. Bocsásson meg bíró úr - nem erre gondoltam - sőt szeretném megkérni valamire. A bíró felállni készült - ingerült elkeseredett mozdulatot tett - az ágy afelé fordult, de Főőrnagy visszafogta....Várjon...! Hirtelen kikapta a szemközt ücsörgő csepeli villanyos kezéből a hurkába csavart vádiratot és kisimította az asztalon.Tudna ezzel kezdeni valamit biró úr..? kérdezte, de amaz feléje se nézett, úgy háritotta el a kérdést. Nem ismerem BHÖ-t, mondta közönyös megvető hangon. Főőrnagy rámosolygott, kicsit szemrehányóan - a minap még idézett belőle. Ha legalább elolvasná fogadok eszébe jutna valami. Szerintem még letárgyalni is képes lenne - ha volna kedve hozzá....Igazi fondorlatos csali volt, legalábbis ekkor úgy éreztem....Íme hát Dr. W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy látványos becserkészése. Elképedtem a váratlan fordulatot hallva. Gyáva szemtelen és főleg erőszakos kibúvásnak véltem, s gyanakvó arcokat figyelve nem lehettem egyedül ezzel a véleménnyel.

   Nem - szó sem lehet róla - tiltakozott a bíró és újra menni készült.  Különben sincs se védő, sem ügyész, azok nélkül pedig csak bohóckodás - nem vállalom. Felállt, átlépett a padon s az ágya felé fordult. A zárka hátsó régiójából ekkor megszólalt valaki. Új ember alig néhány napja érkezett, zárkózott vidéki, egyebet senki sem tudott róla. Vállalom az ügyészt - szólt az ismeretlen, s Főőrnagy azonnal kapott az ajánlaton. Ügyvéd szerepére  már megvolt a jelöltje, s most mindenáron sikert akart elérni - szüksége volt rá. A bíró gyanakodva nézett a hang irányába - mit vállal...? - kérdezte bizalmatlanul....Vállalom az ügyészt - értek hozzá. Ügyvéd pedig akárki lehet, nincs jelentősége..- mondta tárgyilagos, hideg hangján az ismeretlen. Igaza van bólintott meglepve az öreg hadbíró, semmi jelentősége. Muszáj volt azonban még egy kicsit kéretnie magát, vékony májfoltos kezével hegyes állát vakargatta, hümmögött  motyogott is valamit és lassan fekhelyéhez vonult. Úgy tett mint aki nagy elhatározásra készül, ám a végleges döntésre még nem érkezett el  az idő. Előbb össze kell szednie magát - felelős döntésről van szó - ez nem gyerekjáték.

   Biztos voltam benne, hogy érdekli a váratlan helyzet, és korábbi felháborodását elnyomja a lehetőség, hogy valami olyasmiben tetszeleghet ami már régesrég elmúlt. Talán igaz se volt, mert a szenespince homályában néhány szívlapát társasgában minden emlék már rég elhalványodott. Most azonban egy igazi vádirat került a keze ügyébe, s ez komoly dolog. Főőrnagy némán figyelte az asztalfőről - nem mozdult - nem akart elébe sietni semmilyen döntésnek, neki épp elég volt a bíró helyeslő bólogatása az ügyvédi szerep jelentéktelenségét illetően. Dr. W.M. pihent egy kicsit, talán aludt is egy keveset, de még vacsora előtt nagy nyögések és sóhajtozások közepette felkelt. Fehér karomszerű ujjakban végződő vékony lábait nézte szomorkásan, aztán kapcát tekert a vékony karmokra, csizmát húzött és újra az asztalhoz ült. Vállalom - mondta, egy feltétellel, s először ez ügyben Hornblóer kapitány tekintetét kereste, majd az őrnagy felé pillantott.

   Mi az a feltétel...? - érdeklődött Főőrnagy nyugodt, kimért, hivatalos hangján, melyben rögtön felismertem a korábbi magabiztosságot. Arró nem is beszáélve, hogy már tudja - sőt végérvényesen biztos benne, miszerint nyert ügye van...A vihar elmúlt - még nem tudni lesz e komolyabb hatása, de pillanatnyilag, ha minden csak így marad, neki már jó - nem lesz semmi változás az itteniek életében.

....ez nem játék uraim - ha észreveszem, hogy lazítanak, ha nem veszik komolyan, részemről azonnal vége. Befejeztem - csupán ennyi volt a bíró mondanivalója, de ezt is alig volt képes elmondani a belső izgatottságtól. Nem fog csalódni - mondta csendesen az idegen, aki az ügyész szerepére jelentkezett. Átvette az összesodort vádiratot és félre vonult. Ha minden rendben van - este magam is átnézem - mondta még a bíró és...Holnap reggeli után tárgyalás... Mindenki készüljön fel, akire szükségem lehet.

   A nap további, maradék része csendben, eseménytelenül porladt a semmibe. A csoportok szétbomlottak, hirtelen mindenki magával volt elfoglalva. A keserüség kissé oldódott bennem, de nem tudott eltűnni többé. A rengeteg kérdés szinte felőrölte az agyamat. Hol vagyok..? Kik között..? Kik ezek az emberek, és ki ez az ember tulajdonképpen.? Elvett tőlem valamit egy kurta mozdulattal és durván összetörte. Lehet, hogy fellengzősen hangzik de magam is összetörtem, s nem tudom mikor múlik el ennek a rémületnek a hatása. Hirtelen a hatalmas szikár bányász jutott az eszembe, aki mindent felvállalt akár a kötelet is - ezért....? Semmiért...? A zárka időközben elviselhetetlenül szűk és nyomasztó lett. Olyan honvágyam támadt, hogy a legszivesebben az ajtónak rohantam volna, és hónapok óta először éreztem azt a gyomorszorító utálatot, mely a kisfogházban jött rám hajnaltájt, kivégzések idején...Igazságtalannak éreztem Főőrnagy szemrehányó szavait, pedig csak a saját igazságával szembesültem. Sokáig forgolódtam, nem jött álom a szememre. Apró zörejekből sóhajokból és nyögésekből arra következtetésre jutottam, hogy mások is hasonlóképpen éreznek. Mintha az egész zárka zavarodott lélekkel gyötrődve virrasztana.

   Főőrnagy viselkedését érteni véltem, legalábbis megpróbáltam - de úgy éreztem hamisan játszik. Valamit elrontott, mert nem tudta türtőztetni magát, s ennek bizonyos átéttel én vagyok egyszerű oka. Legalábbis a jelenlétem. Lehetne bárki más, csak a korom számít, a nyilvánvaéó  szemtelen fiatalságom...Hogy jövök én ehhez..? Hogyan tehették, akik tenni merték..? És miért..? rosszul erőltetetten korrigált, mert a dolgok sehogyan se kapcsolódtak egymáshoz. Semmi közük nem volt, csak látszólag , felületesen....Mi van ha nem ül a közelében a csepeli villanyos, esetleg nincs nála éppen a vádirat...? Fogadni mertem volna, hogy néhány perce még fogalma sem volt hogyan vágja ki magát a nehéz helyzetből. Hazardírozott - sikerrel...Nyilvánvalóan fenn akarta tartani a látszatot, s most már azt sem igen értettem minek a látszatát. Parancsnoki múltja,és az ezzel járó megszokások, hogy egy lépéssel mindig előbb halad, és folyvást néhány centiméterrel a föld felett, iszonyatos törést szenvedett a pufajkások megjelenésével. Lefokozták, nyilvánosan megalázták s végül idehurcolták mint valami bűnözőt. Rettenetes igazságtalanság történt, de mindezidáig magába tudta folytani, s talán jelenlétem ingerelte egyre jobban e kései kirohanásra. Számára mindennél fontosabb volt a szépen ívelő katonai pálya, a fegyvernem amelyben működött, és csak futólag érintették a sajnálatos események. Nyilván fantáziált némi szükséges korrekcióról bizalmas körökben, de a történtek túlhaladtak minden elképzelést. Elszabadult a pokol, és a kanördögök vad táncba kezdtek, mondta egykor, valami kisebb vita megjegyzéseként, melyet ugyan megjegyeztem, de nem tulajdonitottam neki semmi jelentőséget. Ma már tudom miért mondta, s inkább ahogy, amilyen hanglejtéssel mondta az maradt meg bennem. A lényeg, hogy ez az egész őrület nem az ő műve - adják vissza a vállapjait és minden el van intézve...Ő kész a maga részéről megbocsátani. Néha laposan felém pillantott mintha még volna némi erőteljes mondanivalója a számomra, de hallgatott. Senki sem volt kiváncsi a mondandójára - én sem.

   Dr. W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy mindössze két tárgyalást vezetett. A csepeli villanyost hamar elintézte, nem sokat tévedett az évek számában, néhány nap múlva azonban  komoly erőpróbára kényszerült. A vádlott csupán két három nappal a tárgyalás előtt kapja kézhez a vádiratot - nem sok ideje marad, hogy lelkileg felkészüljön. Dr W.M. is máshoz volt szokva, eddig még nem találkozott senkivel a túloldalon'. Ráadásul hosszú pályafutása során még soha nem hozott halálos itéletet. Izzadt és remegett a hangja éppen úgy mint a vádlotté. Csak az ügyész, az a vidéki szemüveges gazember, csak az volt képes megőrizni a nyugalmát. Nem ismerte a vádlottat, hiszen csak néhány napot töltött még a zárkában, nyugodtan, hidegvérrel támadta , nem kimélte, sokszor a hangját is fenyegetően, gúnyosan  megemelte. A kemény felkészités leginkább neki vollt köszönhető - halált kért a vádlottra, s az öreg hadbíró nem habozott. Megadta -  ezután pedig hosszan,egyre fáradtabb fakó hangon, gépiesen darálva indokolta az itéletet. Más hangján tette, alig ismertem rá. Nem sokkal azután, hogy befejezte, rosszul lett..Főőrnagy gyenge állapotára való tekintettel már korábban olyan ágyat jelölt ki számára, hová a cirkliből látni nemigen lehetett...Bőrgyalu brómót javasolt, és mellette ült a kezét fogva egészen a tálcás felcser megérkezéséig.....Harmadnap az igazi tárgyalásról két őr kisérte vissza az elitéltet. Úszott a verejtékben, de mosolygott. Ilyenkor elköszönni sincs idő....Szedje a holmiját, gyerünk, igyekezzen. A halálosokat szinte kirángatják a zárkából - nem tudom miért...A fiatal férfi nem törődött a sürgetéssel, kifelé menet átölelte a vén hadbíró őrnagyot - nem baj, nem baj, és köszönöm, mindent köszönök...- folytatni már nem tudta, mert a két őr belépett érte a zárkába.

     Mire sorra kerülhettem volna, alig két héttel később - Dr.W.M. a mind kimerültebbnek és betegebbnek tűnő vén hadbíró már keményen elzárkózott a lehetséges további itélkezésektől. Mintha rájött volna, hogy eszközzé vált egy ostoba játszmában - felhasználták valamire, a vénség és hiúság elbolondította - úgy érezte tulajdonképpen Ő miatta történt a valódi halálos itélet. Szégyelte magát, napokig fel sem kelt a sarokban megbújó szalmazsákjáról, csizmában, gyűrött gimnyasztorkában falnak fordulva aludt, legalábbis úgy tett, mintha aludna, s a többiek hittek neki. Legfeljebb tanácsokat adott, azt is hosszas könyörgésre, mert azt sem szivesen tette. Irtózott attól, hogy feleslegesen kelt reményt valakiben, mert az idő nem alkalmas semmiféle reménykeltésre, minden kiszámíthatatlan és zavaros. A törvények most valóban holt betűk... muszáj megérteniük kérem - már régóta nem vagyok bíró, kimerültem.....A saját ítéletemet várom.

    Egy délelőtt mégis felkelt, s éppen miattam. Nem számítottam rá, nem is volt vádiratom... Minden vádirat egyforma, mondogatta korábban keserű egykedvű beletörődéssel - alig lehet különbséget tenni köztük. Tárgyalásról visszaérkezvén, ha meghallotta az ítéletet sértetten dörmögött. Ez így nem igazságszolgáltatás - ezt másképp hívják. Volt már hasonló kurzus évekkel ezelőtt. Hiába szól másról, más névvel, más üggyel - számomra mind olyan mint a kocsonya. Mert abban is lehetnek különböző húsdarabkák, tojás, zöldség a készitője gusztusa szerint, a lényeg maga a lé, amely majd megdermed és összefogja az egészet.....A koncepció...A levet ebben az esetben is külön főzik, és úgy adagolják hozzá majd mindegyiknek...Ismerem a receptet és éppen ezért utálom a kocsonyát. Bárki csinálja, akkor is.

    Amikor tulságosan korán tértem vissza az ügyész kihallgatásról, főőrnagy erőszakosan érdeklődött, hogyan történhetett...Nem volt számára mondanivalóm. Kerültem minden vele való érintkezést, mert a vérig sértő kijelentést, hogy beleugattunk a nagyok dolgába, képtelen voltam elfelejteni és megbocsátani. Amikor pedig a "beleugatás" valamilyen formában mégiscsak szóba került, már nem akadályozott meg se külső, sem belső remegésem, hogy a gőgös, felfuvalkodott képébe ne sziszegjem : túl sokan haltak meg - ne merészeljen ugatásról szónokolni....Nem válaszolt. Az ellenvéleményt mostanában elengedte a füle mellett. Nem csak az enyémet, a mások finomabb próbálkozásait is. Ekkor már biztosan tudtam, hogy miért oly ismerős a Magyarok bejövetele...Nyilván való, hogy összekapargálta szemtelen nagyképűségében.

    A tárgyalásom időpontját közölték - ennyit mondtam - de nem volt nálam vádirat, mint hasonló esetekben szokás, és muszáj volt valamiféle magyarázattal előállnom, de semmi más nem jutott az eszembe. Főőrnagy gyanakodó pillantásokkal méregetett....Nem kaptál vádiratot...? Nem..! Éreztem a szavahihetőségem forog kockán. A politikaiak állandó gyanakvásra való hajlama, a minden jelentéktelen apróság felnagyítása, örökös találgatások ,viták, ezek min mind ismertek voltak előttem, de megélt éveim száma nem tette lehetővé, hogy bármibe komolyan beleszólhassak, s akár ellenvéleméényemet hangosan kinyilváníthassam. Néha határozottan irigyeltem Bőrgyalut, aki elégedett nyugalommal készült elhagyni az óvilágot...A családomat már rég bebiztositottam - mondta, mit izgassam magam.? Amióta a bíró biztosította arról is, hogy drótkötél csak a tengerészek világában létezik, már semmi egyéb nem érdekelte.

    ....nincs vádiratom és kész- na és...kinek mi köze hozzá...Két nap múlva lesz a tárgyalásom, ennyit közöltek és valamit aláírattak velem, nem is érdekelt micsodát....aztán a görög visszakisért az emeletre...Ha nem is adták a kezedbe, olvasnod kellett, ez valamikor kötelező volt - szólalt meg mögöttem Dr.W.M. az öreg hadbíró. Észre sem vettem, hogy időközben felkelt, csizmát húzott és az asztal közelébe indult. Miattam kelt fel, magától - asztalhoz ült, a szemközti lócára, és mosolygott. Kutatóan, biztatóan....Kaptál valamit, ugye...? Valami vázlatféle összesitést - ha vádiratot nem adnak ki, abban foglalják össze a lényeget......A titkos ügyeket régebben így csinálták....Nem tudom ma hogy megy de....semmit nem kaptál fiacskám?...Elővettem a félig gépelt lapot és szótlanul átnyujtottam. Szégyelltem, hogy nekem csak ennyi van - titokban akartam tartani, mert ismertem, olvastam néhány zaftos vádiratot, s ezek után az enyém megalázóan kevésnek hatott. Most, hogy az öreg hadbíró szépen kiimádkozta belőlem, már nem zavart, inkább meg is ijesztett egy kicsit.Átfutotta, valószínüleg többször is, mert ennyi idő alatt akár több teljes oldal is elolvasható.

.....titkos tárgyalás lesz  dünnyögte csendesen - ilynkor nem adják kézbe a vádiratot....Egyedül leszel fiam. Zárt tárgyalás - a szüleidet sem engedik be. Főőrnagy, aki mindezidáig megfellebezhetetlen tekintély volt, ingerülten vette kezébe a papírt....Honnan veszi ezeket.? kérdezte szinte durván. A bíró egy számra mutatott, melynek magam sem tulajdonitottam semmi jelentőséget....Nullával kezdődik - nézze meg, dugta az őrnagy orra alá..Nullás ügy, és az ilyesmi mindig több esélyes - ez esetben három variáció biztosan létezik. Elengedhetnek, de bármerre mész mindenről tudni fognak, mert az ügy nincs teljesen feltárva, feltételezések vannak. Rámnézett, kicsit csibészes mosollyal a szeme sarkában...Ugye nem nagyon beszéltél fiacskám...?.Sejtette, hogy nem lesz válasz, bólogatott, ezt tehát felejtsük el, ennek semmi esélye, ezt bízvást megigérhetem. Mostanában amúgy is más a divat. Nyilván kapsz valamit - mondjuk három évet - a helyzet később azonban pontosan ugyan az. Leginkább akkor hagynak békén, ha jó sokat vágnak a nyakadba, mert azzal befejezettnek tekintik az ügyedet. Mire letöltöd, már nem vagy érdekes.

   Én ha érdekel a véleményem, a második eshetőségre tippelek - három év letöltendő - de utána vigyáznod kell mert évekig tudni fognak minden lépésedről. Nem mintha annyira fontos lennél - az a fontos amit elhallgattál...Refesként vagy más módon - jó barátokkal esetleg de a nyomodban lesznek mert ez hozzátartozik az enyhébb itélethez. Nehéz megszokni, de így ment ez mindenkor - nem kell csodálkozni. Főőrnagy hitetlenkedve ingatta a fejlt - mit akarhatnának egy gyerektől....Még tizenhat éves sincs...! A kor nem számít - higyje el kérem, csak ez számít. Felvette, s meglobogtatta a félig üres papírlapot.

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:21 Szólj hozzá!

 

        - Szívesen kihagytam volna a kadétokat, de nyilván ez is bele volt szerkesztve a Nagykönyvbe, s Valaki az őrangyalom éberségét is próbára kivánta tenni. Meg is érkeztek mind a ketten, egy kisebb kerekképű, s egy nagyobb szikárabb, a nevükre már nem is emlékszem. Nem is érdekes.

       - Itélethirdetés után a delikvens mivel megérett a szállitásra, tovább semmiképp nem maradhat megszokott környezetében. Érkeznek a helyébe mások, ebben mindenki biztos lehet. Talán már türelmetlenkednek is odalenn a szárazhugyozdában - bőséges a felhozatal, nem fogynak ki a gimnyasztorkások. Fenn az ötödik emeleten csoportosítják a már végzetteket, ott várhatják meg amíg összeáll egy elszállítható kupac. Valahogy így képzelem. Itt a magasban már megindul a keveredés is. Van itt mindenféle - a kis reszkető ártatlantól a nagypofájú tenyészhazafi termetes alakjáig, aki ugyan nem vett részt semmiféle fegyveres akcióban - na nem, az nem az ő szakterülete - de egyetért a bajtársakkal akik a hazát védték, bátran támogatja is a fellépésüket. Igen Uraim a haza mindenek előtt, ezt jól véssék az emlékezetükbe. Nem azért, mert én mondtam, de akár én is mondhattam volna.

      - Esténként félhangosan imádkozik a magyarok Istenéhez, sőt kisebb imakört is képes megszervezni, aztán hirtelen búcsúzik, elszállítják. Az imakör részeire hullik, s a továbbiakban a magukra maradtak teljesen úgy viselkednek, mint más normális emberek. Felhagynak a félhangos mormolással, végre nincs aki számonkérje lelki életük fejlódési irányát. Egyedül lehetnek a Jóistennel, vagy akiben hisznek, hinni akarnak, s e találkozást nem kell többé igazolásul senkinek felmutatni. Mindig szántam az olyanokat, akik valamely hitbuzgalmi idomár karmai között vergődve, kicsiny, alig izmosodó tétova hitüket, esetleg csak vonzalmaikat, e jóságos kenetteljes erőszak nyomásának engedelmeskedve kénytelenek nyilvánosan felszínrenyögni....Igenis kinyögni és zavartan nyögdécselni - mert az ő lelki életük még fejletlen, kicsi kis palánta, nincs erős fás szára, mint ama nekibuzdult lelki idomárnak.... Könnyű eltörni , könnyű mély sárba taposni.

       - Veszélyes ilyen közeg társaságában papgyereknek lenni, mert nyilvános tanuságtételre is kényszerülhet az ember, s azzal mégsem állhatok elő, hogy én bizony másodmagammal sajnos megbuktam a konfirmációs vizsgán. Pótvizsgáznom kellett, mert Dr. Jóó Sándor Torockó téri főlelkész  - Sándor bácsi - nem kegyelmezett. Fogalmam sem volt az élet vizéről. Másról se nagyon. Ismertem a bibliai történeteket, de nem is sejtettem, hogy egy ilyen vizsgán elméleti dolgokat is számonkérnek. Sajnos e foglalkozások éppen olyan napszakban történtek amikor a legjobb időben és tökéletes összeállitásban lehettett focizni kinn a téren. Késő délután. Én azért, valószinüleg némi bujkáló lelkifurdalás okából, mindig kerestem valaki ismerőst a kiáramlók között, akitől megkérdezhettem miről is beszélgettek aznap odabenn.

     - Az is lehet, hogy csúnyán becsaptak, mert én egyáltalán nem emlékeztem, hogy az élet vizét bármelyikük is emlitette volna....Hát így bízzon meg az ember jövendő konfirmandusokban. Szégyen...A hegyi beszéd, Lázár feltámasztása ezek még mentek volna - legjobban talán a tékozló fiú példázata, akit visszafogad az Atya az ő házanépével egyetemben. Ezt számtalan esetben megtapasztaltam magam is....Engem is mindig visszafogadtak, csak előbb bokafogást kellett legalább mímelnem, hogy a szíjak ne a legdomborodóbb felületen érjenek. Inkább a hátamon, ott kevésbé zavar az ülésben, bár ezek a félrecsúszottak nem számitottak bele a sorozatba, s következett az újabb bokafogás. Gyakran előfordult, hogy ilyen alkalmakkor vacsorát sem kaptam, mehettem lefeküdni nővérem sziszegve rámzúditott átkai mellett miszerint a bűn mocsarában fetrengek, és el fogok kárhozni és megérdemlem....Igenis megérdemlem...

       - Égő piroscsíkos seggel, mínuszba kunkorodva siettem ki a szobából, hogy minél előbb távol legyek a helyszintől, s végre megszabadulva nadrágomtól, megvizsgáljam az eredményt. Pirosan hurkás bizony az egész - még a derekam is, de még mennyire, ez az az árnyalat mely csupán napokkal később képes halványulni. Így utólag hajlamos vagyok arra gondolni, hogy ezek az esti megpróbáltatások, melyeket valljuk be többnyire megérdemeltem, mégiscsak valamiféle edzésben tartottak, s szerintem hozzájárulhattak ahhoz is, hogy képes legyek elviselni a legnehezebb időszakot, a Kisfogházbeli első tizenkét órát, amikor "Jóbarát" és az ő négy "Kosztosa" profi, begyakorolt módon délutántól másnap hajnalig váltogatták egymást.

       - Már az első este fojtogató honvágyam támadt, szúrt a mellem, nem ízlett a vacsora, alig vártam a takarodót, hogy lehunyhassam a szemem és visszaálmodjam magam a harminchármasba. Azért az elég érdekes, hogy az ember ilyen esetben sem hazavágyakozik, hanem az előző, megszkott helyére ahol jobban érezte magát. Nyilván ennek is van valami ésszerű magyarázata - be kéne zárni valami pszihológust hosszabb időre, hogy a végére járjon. Szerintem megérné, igen érdekes lelki probléma... 

     - Jaj Isten ments, hogy bántani merészeljem a jámbor pszihológusokat, lehet hogy csak én állottam meg a fejlődésben, s ha valami rosszba kerülök mindig csak az előzőbe, a korábbi kevésbé rosszba vágyakozom vissza. Ez is valami kamaszkori tünet lehet, olyasmi amit egy kézlegyintéssel szokás elintézni nálunk odahaza a Torockó téri parókián - tipikus kamaszkori tünet édes fiam, majd kinövöd....Ó jaj hányszor,de hányszor hallottam ilyen kissé lekezelően rideg megállapitást  komoly, megállapodott és jelentőségteljes külsejű fontos személyiségektől kis tájékoztató táblácskákkal is dúsan feldiszitett parókiánkon...Volt egy kedvenc táblácskám is fából, szép kalligrafikus írással ez állt rajta: "A szeretet soha el nem fogy."

       - Volt itt egy furcsaság amit sehogyan sem értettem, de ami a lenti világhoz viszonyítva rendkívül zavaró. A vízhiány...November végén.! Budapesten - a Duna mellett - ahol az utóbbi időben folyamatosan esik az eső, s az U alakú épitmény egyik szárát sürü párafüggöny takarja el a másiktól. Odaát is tele lehet az épület, este, és egész éjjel, még a bebádogozott ablakok felső szélén is jelzi egy vékony ragyogó csik, hogy ezek az élőhelyek se kihasználatlanok.

       - A vízhiánnyal felmerülő gondokat egy aprócska, Krausz nevezetű emberke oldotta meg, önkéntes virrasztást vállalva magára, mintha untatná az öntudatlan lét, a mások által annyira kedvelt hosszú, nyugalmas alvás. Ismertem én olyat is, aki képes volt kiszámolni, hogy mennyivel csökkentheti a nyolc évnyi ébrenlétet, ha minden lehetséges percet alvással tölt...Már amikor megteheti...Nem lesz az öt év se kérem, ha jól belehúzok.... - a maradékot meg áthorkolom. Az ilyeneknek sohasem hittem, mert mindig kiderült, hogy csak fellengzős duma az egész. Feszül bennük valami leküzdhetetlen vágyakozás, nem képesek másképpen feldolgozni a rájuk váró nehézségeket. Ismertem ezt az érzést. A gyomor tájékáról jön, ott keletkezik alul, kicsiny szúrós magként vagy tövisként, s idővel növekedni kezd. E növekedéssel egyidőben pedig emelkedni, gömböcként terjedni, s amikor a tüdőt eléri, tompa nyomássá válik. Itt mindenképp megakad továbbhaladtában, mert nem képes kijutni a nyak szűk nyílásán. Megszorul - az ember alig kap levegőt - nincs rá jobb gyógyszer a Brómnál. Ez tudományos megfigyelés, de Bőrgyalu saját tapasztalatából tudta.

        /... Később Sátoraljaujhelyen, a fiatalkoruak akkori országos intézményében, ahol sem orvos, sem gyógyszer semmi civilizációs fakszni nem létezett, még téli kabát sem, rájöttem, hogy egy váratlanul érkező lengő bal, netán egy tolakodó jobbhorog, ott középen szívtájék alatt, ugyanúgy képes megakasztani a bennszorult levegőt, mely lelki nyavalyákra minden patikaszernél hatásosabb. Olyan ez mint a pálinka, kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság. A gyakori tömegverekedések karbantartják a pszihét,s hamar képesek helyre igazítani az ember lelkivilágát. Lelki fonnyadások...? Ugyan már vigyázz a pofa-berendezésedre, mert ha összetörik, örökre úgy marad..../

       A vízhiánnyal járó gondokat mint már említettem Krausz a nagy utazó oldotta meg, aki mintha egymaga kívánta volna birtokolni az éjszaka különös neszeit, önkéntes virrasztást vállalva ült a mosdó előtt, pokrócba csomagolva, s várta, hogy az odakészitett csajka ciripelni kezdjen. Első vacsorám után elém állt és közölte velem, hogyha rendesen kinyalom a csajkámat, és hajlandó vagyok ezek után azt az ő gondjaira bízni, reggelre jó esetbem lesz kb. fél csajka innivalóm szigoruan magánhasználatra. Beleegyeztem. Ekkor lendületes nagy L betút, nevem kezdőbetűjét karcolta a csajka oldalára, s az asztalon sorakozó többi mellé tette...Hajnaltájt csendes ciripelő hangra ébredtem, nekem új volt, mások észre sem vették, s a hang egyre gyöngült, ahogy a vízszint emelkedett a csajkában. Krausz csak a hangra figyelt, egyébként egyfolytában az ablak négyszögét bámulta, a novemberi hajnalt. Ébresztőig a félig töltött csajkák után, a napi toalett szükséglet számára is gyüjtőtt némi öblitővizet. Furcsa kis ember - gondoltam - felkél, s alvás helyett mások csajkáját töltögeti. Egészen megkedveltem.

     Kora délelőtt két fiatalember érkezett - kissé vastagabbak az alultáplált átlagnál - Krausz hosszan bizalmatlanul méregette őket. Azt mondták nem tárgyalásról jöttek, csak áthelyezték őket egy másik zárkából....Hát ezért érkeztek délelőtt.....Egyébként a híres ungvári, vagy munkácsi  transzportból valók - őket is az utcáról szedték össze, s vonattal vitték valami rémes elosztóba. Vöröskeresztes akcióba keveredtek a Korvin köz környékén, ahol a romok egykori lakóit jótét lelkek egy hordó sósheringgel próbálták megnyugtatni, s persze azok félreértették a helyzetet és óriási balhét csaptak. Ők ketten csak nézelődtek a környéken, amikor a nagy zajra megjelentek az oroszok, meg a pufajkások és gyorsan begyüjtötték a csellengőket. Nekem persze a harminchármasban szerzett tapasztalataim alapján rögtön az jutott az eszembe, hogy talán nem is véletlenül került oda az a hordó sóshering. Nem alapvető tápláléka az a magyar embernek, olyasmi lehetett mint a légypapíir a maga helyén a maga idejében, de akkor is inkább Vlagyivosztokban..... Egyébként pedig aktív tisztiiskolások ne nézelődjenek ilyen helyeken, ebből ez a tanulság - egyenruhában pedig semmiképpen.

      Elég érdekes helynek írták le a szovjet gyüjtőtábort - valami vár, esetleg kastélyféle lehetett, de nem tartott sokáig a kinntartózkodásuk, mert néhány hét múlva teherautókon visszaszállitottak mindenkit a Gyüjtőfogházba. Szépen együtt volt egy népesebb társaság és megkezdődött a személyi rosta. Mindenkit megvizsgáltak hol járt mit csinált a közelmúltban, s ha valami homályt észleltek az elbeszélésében, annak a homálynak alaposabban utánanéztek. Rajtuk kívül is volt még néhány tisztiiskolás a truppban, azokkal is erőteljesebben foglalkoztak, ez kijárt nekik - így mondták a velük foglalkozó elvtársak. Volt akit elengedtek, ám ők ketten nem is értik miért, de fenn akadtak. Átkerültek a kisfogházba, s végül kaptak néhány hónapot, valami függelemsértés, vagy mi a fene címén. Krausz nemigen figyelte a törénetüket, csak akkor jött kissé közelebb, amikor nagy vidámság közepette felismertek....Hát persze, te vagy az rövidnadrágos kis borzas...A szakadozott kék ingjében...Alig ismertem rád ebben az öltözékben - férfiasabbá változtatott a gimnyasztorka, hogy vagy, mi ujság...? Mi történt veled azóta...? ...Mióta azóta? ...Nagyon meglepődtem - soha nem láttam egyiket sem. Szembesítéseim alkalmával jól megfigyeltem minden arcot talán túlságosan is közelről. Ezek egyike sem volt közöttük. Vihogva heccelődtek korábbi ruházatomon. A kis borzast ahogy hozták vitték, s közben állandóan leesik a szétmállott szandálja...A kis hülye,aki hosszú puskájával lófrált, később meg átmászkált a falon, hogy robbanóanyagot keresgéljen a haditechnikai intézetben...mit kerestél ott te kis seggfej...? Tudhattad volna, hogy előbb vagy utóbb elkapnak...Azért az őrség sem teljesen hülyékből áll...Kitünően szórakoztak, s zárka nagyobbik része is velük örvendezett...Krausz és a kapitány eközben komoly képpel kissé távolabb húzódva hallgatott. Hornblóer kapitány két évvel gyarapodva szintén felkerült a szállitásra várakozók közé, s én örültem, hogy újra vele lehetek, mert már volt valaki akit úgymond ismertem, s már nem is éreztem magam annyira egyedül. Azt se bántam, hogy nemigen vesz rólam tudomást örültem, hogy jelen van és kész.

     Krausz hamar összebarátkozott vele, de kerülte a termetes kapitány erőtől duzzadó váratlan hátbavágásait, melyek a jól ismert "nem húz minket a sunyibunyevác a faszára" című remekléssel párosultak. A kadétok jókedve estefelé, vacsora után tetőzött. Nem mintha addig tűrtőztették volna magukat. Időnként rájuk jött, ujra felkapták, kiszinezték a témát, gúnyoltak, hecceltek, néhány ostoba fajankó örömére. A második előadómhoz, akit Schubertnek neveztem, hozzá jártak ők is, állitólag tőle hallottak mindenféle szórakoztató marhaságot....Nem értettem honnan láthattak, hiszen útközben soha senkivel nem találkoztam, s mint emlitettem nem volt egyikük sem a szembesitések részvevöje... Állitólag van a kisfogházban egy sarok zárka ahol kilátni a kulcslyukon...Hát onnan...Tudod az emeletem fönn a sarokban...Nem tudtam, pedig annyi mindent mefigyeltem, de erre nem emlékeztem. Napokig tartott ez az őrület - Krausz és a Kapitány kivételével már mindenki rajtam a kis seggfejen szórakozott, néha már majdnem sírtam a megszégyenüléstől, mert tudtam, hogy a sok összehordott marhaság csak részben igaz, én egészen más vagyok, másképpen is érzek, és be is tudnám bizonyitani, mert fegyverem is van jó helyen...Nem vagyok egy kis szarházi akin csak röhögni lehet, mert azt sem tudták kiverni belőlem...Őrült szerencsémre ott volt a kapitány - jelen volt szótlanul, de jelen - csak rá kellett pillantanom, hogy erőt gyüjthessek és visszafogjam magam. Egyebet amúgy sem tehettem. A mosdó melletti padon ült - hátát a falnak vetve behúnyt szemmel halgatta az ugratásokat, s én egyre csalódottabban vettem tudomásul, hogy bár több hónapot is együtt töltöttünk odalenn, tudomást sem vesz méltatlan gyötrésemről. Mintha nem is érdekelné...Vagy mégis?

     Egy kritikus pillanatban - amikor már komolyan elhatároztam, hogy most már lesz ami lesz igenis visszavágok, s meg fognak lepődni egyesek, leginkább ezek a szemét tisztiiskolások, akiket Krausz konzekvensen kadét uraknak nevez, pedig meg sem érdemlik...- történt valami megmagyarázhatatlan. Az őrangyalom, aki mindez ideig Hornblóer Kapitány ölében szundikált felébrehetett....Én még saját, kikényszerített kifakadásom várható következményeit latolgattam, a sírás és eszelős dühkitörés határán imbolyogtam - nincs tovább - egyszerúen nem vagyok hajlandó tovább tűrni mindenféle alakok gúnyolódását, és akkor hatalmas horkantásra lettem figyelmes a mosdó irányából.

     Hornblóer kapitány ébredt fel könnyű álmából, s olyasmi hangot adott mint akinek fűszálat dugnak az orrába. Két hatalmas tenyerét térdeire csapva felállt, hatalmas bőgés kiséretében nyújtózott egy ropogósat - na kérem kedves Uraim, akár vacsorázhatnánk is végre ugyebár - mondta, s hogy még jobban érezze magát, kedvenc nótáját is beledúdolta az általános megrőkönyödésbe....."nem húz minket a sunyibunyevác a faszára", satöbbi, satöbbi. Aztán mint aki csak most jött rá miféle jó társaságba is keverdett, döngő lépteivel megindult a sétára legalkalmasabb helyen, s ilyenkor úgy festett, mint valami elmélyülten töprengő professzor, aki két karját hátul összefonva legújabb felfedezésit kivánja előadni kiváncsi hallgatóságának.

       Kedves nótája elhangzása után ezúttal hasonlóan egyik kedvenc meséjébe kezdett ( én már ismertem ) erőteljes zengő hangon, mely történet, igazi katonatörténet, pont olyan mint a többi tízmillió, a lényeg, hogy ki mondja, s hogyan mondja. Egy dunántúli városkában valahol Somogyban, vagy  Zalában játszódott, igazi vidéki városka cicomás, nagytükrös kávéházában, ahol is korábban a ferbli volt szokásban, de olykor máriást, is játszottak az urak. Leginkább azonban mint mindenütt a jobb helyeken ahol katonatisztek is megfordultak a tarokk járta. Mert ha nem tudnák, az ám az igazi. 

      Volt a szivarfüsttől sárgára áporodott  kongó nagyteremben egy aszaltszilva képű nagymellű fodros kaszirnő is, természetes tartozéka minden hasonló műintézetnek, de az urak, a tiszt urak még alig kártyázták bele magukat a zavaros lapjárással kezdődő hosszú éjszakába, így hát ügyet sem vetettek a kezeit várakozó tartásban tördelő epekedő asszonyságra. Mert valamiféle leányzónak már illendőség okán sem volt az illető hölgy nevezhető, aki várt és várt türelemmel, egyéb dolga alig is akadt, legfeljebb az üvegek számát kisérte figyelemmel, mert tudta, hogy eljön az idő, amikor azon üvegek és bokályok s ama spriccerhez használatos testesebb szódásüvegek sokasodása a környező asztalokon, meghozza számára a kedvező változást, valamikori híres szépségének újabbkori reinkarnációját s a tiszt urakban felbuzog a legendás harci kedv.

      Naszóval - a sok hülye részeges katonatiszt mennél többet nyakalt a helybéliek ócska vinkójából, ennek arányában voltak képesek egyre ellenállhatatlanabb szépségnek látni a fonnyadt kaszírnőt és hajnaltájt ez okból rendszerint hülyére kalapálták egymást. A Kapitány őszintén bevallotta, hogy fiatal tisztként természetesen ő is e nevezetes asztaltársasághoz tartozott, ő azonban szándékosan kevesebbet ivott, ettől függetlenül azonban hajnaltájt már ő is egyre vonzóbbnak, s egyre fiatalabbnak  látta a pultja takarásában szenvelgő éltes kaszírnőt. Végül is az ő tiszte lett a végső megoldás, őt szerencséltette kegyeiben, s ő kisérhette gáláns szivélyességgel hölgyét egy röpke pásztorórára. Rövidesen azonban kimaradt az asztaltársaságból mert tejinyekciós kúrára kellett járnia valami hadikórházba, ami rendkívüli kellemetlenségekkel járt. Már erősen irigyelte a tapasztaltabb és rutinosabb tiszteket, akik hajnalonta már csak a falat tapogatták hazafele menet, és olykor a nevüket sem tudták kimondani.

      E kis történeti bevezetés után következett a kapitány brilliáns előadása  a totális tripperről, mely a magyar királyi honvédség berkeiben egyáltalán nem ismeretlen fogalom. Akár a szolgálati szabályzatban is meg lehetne említeni. Legalább azon leirásait és elhárításának követendő módozatait, melyet évszázadok során magyar huszárok gyakoroltak a viág minden tájékán, mert nagyon is tudták, hogy az ilyesféle megpróbáltatások lovasemberek esetében harci eseményeknél is kínosabbak, és irtózatos altesti gyötrelmekkel járnak. Előadásában arra is kitért, miszerint serdülő korúak esetében - ekkor röviden, jelentősen rámpillantott - csak bizonyos esetekben tűnik veszélyesnek a dolog, de jobb a mindenkori elővigyázatosság. A vége felé, még szükségesnek kivánta megemlíteni, hogy egyáltalán nem kedvelte soha a jótékony, kegyes lelkületű idős, és aggódó asszonyságokat, akik buzgó lelkülettel igyekeztek segíteni a bajba jutottakon. Ám hiába  javasolták számára e tárgyban a tábori lelkészek gondos közreműködését, olyat a Kapitány, aki mégiscsak gyakorlatias elme is volt egyúttal, még sohasem hallott, hogy a tripper, e békeidőben különösen sok kellemetlenséget okozó valami, tábori lelkészekkel, vagy azok közreműködésével gyógyítható, de legalábbis megelőzhető  lenne. Előadása vége felé észrevehetően felfigyelt a folyosó felől hallható sokat igérő zajra, a nagy vasajtó becsapódására, a tele kondérok, s a hozzájuk csapódó merőkanalak izgató közelségére, lomha házimunkások csoszogó lépteire, s tenyerét összecsapva vidáman elkiáltotta magát....Megérkeztünk uraim...Elő a csajkákkal...! Tálalva van.

     Egy szép napon enyhült a helyzet - ez akkor nagyon is szép nap volt nekem, mert lerendelték a teljes zárkát a pincébe szenet hordani. Még el sem kezdhettük a munkát, még csak ismerkedtünk az óriási lapátokkal, amikor megjlent a lóarcú görög, két embert keresett a konyhára, s mielőtt az agyvelőnk közepéig ért volna a lehetőség, már vitte is magával a katétokat. Ilyenkor mindig akadnak további önkéntes jelentkezők, azokat azonban durván visszaparancsolta a szénporos sarokba. Végre nyugtom lehetett, legalábbis napközben, hogy az örömöm még teljesebb legyen ekkor gurult felém az ajtónyílásból az a gyönyörű hagyma. Az én gyönyörüséges hagymám. Senki sem látta, gyorsan elrejtettem, s a szombti vendégségről álmodoztam, amikor majd szétosztom a hozzám közeliek között, a kadétok persze nem kapnak belőle. Talán nincs is rá szükségük, jutott eszembe hirtelen, a kosarat cipelők ugyanis csíkosban voltak, nyilván a konyhán dolgoztak, s közel sem voltak olyan jóltápláltak, mint a mi vidám kadétjaink. Nem örültem ennek a megfigyelésnek, nem is tudtam mit kezdjek vele. Szóljak a kapitánynak, esetleg Krausznak...? Ilyesmit senki mással nem tudnék megbeszélni...Talán velük sem.

      Késő este értünk vissza, s ott domborodott hatalmas tömegével a hentes a kadétok társaságában...Hát ti...? Mit csináltatok ilyen sokáig..? Na persze, a konyha már rég bezárt mi..? Még szép, hogy bezárt, felmostunk mindent rendbe tettünk, már legalább egy órája itt vagyunk - dőlt belőlük a szó, s az új érkezőnek a hatalmas hentesnek is bemutattak, mint valami kis játékszerüket, akivel azt csinálnak amit csak akarnak. A hentes ngyokat röhögött, és állandóan engem kérdezett, majd minden mondat után...tényleg...? tényleg...? minta igazolnom kéne saját állítólagos hülyeségemet. Egész este tartott az ugratás, nyamvasztás - ők persze mindeközben látszólag sakkpartijukkal voltak elfoglalva és csak úgy, mellékesen foglalkoztak velem. Jól játszottak, leültem a kisebbik mellé, s a partit figyeltem, hogy valahogy mégis kivonjam magam.

      Schubertről volt szó, meg a fosató kekszről és a bibliámról - úntam már nagyon a témát - s ekkor valami olyasmit mondtam, hogy az legalább nem vert....Mármint a Schubert. A kisebbik aki mellettem könyökölt, a táblát figyelte elmélyülten, s könnyed hangon felém se nézve vetette oda - miért..? A másik sem vert, nehogy már ilyesmivel gyere...A kijelentés után aggódva társára pillantott, mint aki elszólta magát. Elvörösödött - láttam - mert mellette ültem, s azt a fagyos pillantást is láttam amivel szembe találta magát. Soha nem tettek emlitést a másikról - az elsőről , akit "Jóbarát" - nak neveztem. S aki valóban hozzám sem ért soha, mert e célra négy "Kosztosát" használta....Ha létezett a sarki zárka, ahonnan állitólag láthatták Schuberthez való vonulásaimat - honnan tudnak a másikról, kinek idejében az épület másik olalán tartózkodtam Szurdi úrral, meg a Bányásszal.? Kik ezek egyáltalán...? 

     Sokáig hosszú, várakozásteljes furcsa csend ülte meg a zárkát. Hornblóer kapitány hátát falnal vetve, húnyt szemmel szokott helyén, a mosdó melletti padon tanyázott. Arcán széles elégedett mosoly. Megkönnyebbültem, de csak néhány pillanatra, mert ott volt az asztalon a tiltott holmi, a sakk. Vele mi lesz...? Tudnak róla most már bizonyos.

      Másnap a hentes kitalálta az angol sakkot - Krausz elszenvedte az angol sakk felbukkanását - a Kadétok pedig eltűntek, csak a csajkájuk maradt a hosszú asztalon. Krausz készítette oda, tudta, hogy érte jönnek. Hornblóer Kapitány jókedvűen tért vissza szénhordásból, azt hittem történni fog még valami, de hiába vártam. Végre csendes nyugalomban telt az este - a két sakkozó járt az eszemben, ahogy összenéztek a kis táblácska felett. A kisebbik íjedten - a nagyobb hidegen szemrehányóan...aztán a hosszú mély csend, és a Kapitány elégedett mosolya...Talált - süllyedt..Ez volt az arcára írva.

      Krausz meg én, két szomszédos felsőágyat birtokoltunk - ágyközzel, melyben pad is volt állandó jelleggel, és ez jelentős dolog, mert nem kell a felsőágyak rendbehozásához másoktól kölcsönkérni. Én néhány saslengés utánszuszogva lefeküdni készültem - ő lábát lógatva vigyorgott a felső ágyon, s a mutatványomat kommentálta. Bíztatott, igyekezzek naponta minél többet elvégezni, mert meg lesz a jutalma. Majd meg fogom látni...Idegen helyeken fontos a jó megjelenés. Rápillantottam fonnyadt, beesett mellére, aztán szó nélkül tovább készülődtem. Nem sok saslengést csinálhatott életében, mindenesetre legalább tisztában van a megfelelő erőnlét fontosságávl, s az is valami. Még folytatta volna de alattam lévő ágyához közeledve megjelent a Kapitány. Rácsapott a lelógó girhes lábfejekre...vigye már arrébb Krausz - olyan büdös a lába mint egy oroszlánvadásznak. Krausz kedélyesen fogta fel a doklgot. Mindig sejtettem, hogy maga titokban bejárta a fél világot - fecsegett vidáman, csak éppen Afrikára nem gondoltam soha. Talán a világod bőre miatt. Nem való az magának azt hiszem.    Sohasem jártam Afrikában - dünnyögte a Kapitány. Maga nem is tudhatja kik azok az oroszlánvadászok...Az Igaziak. Azok nemigen mosakodnak, mert annyi évük van, hogy nem is érdemes....Találkoztam néhánnyl útközben - nem volt felemelő élmény. Mindenki a maga sorsát kovácsolgatja - kotyogott Krausz, és egy kicsikét félrehúzódott az útból. Hornblóer Kapitány először meglepődött a kijelentésen, aztán helyeslően bólogatott, sőt neki is eszébe jutott valami...Tudja, hogyan fejezte ki ezt a bölcsességet egy baracskai vén smasszer...?..na hogy....? Mielőtt vsszahoztak ebbe szép épületbe - mert tudta ámhova hoznak és miért, elgondolkodott, talán egy csöppet meg is sajnált és azt mondta...Százados úr, maga az volt ugyebár...- tudja, van aki szarba lép, a máik meg naftalinba......Ezt nem egészen értem - dünnyögött lábával kalimpálva Krausz...Dehogyis nem - nem hülye maga. De azt is megérteném, és meg is értem, ha néha igyekszik annak látszani. Krausz nem reagált - a kapitány széles hátát nézte, előkészületeit az éjjeli nyugodalomhoz. Amaz felegyenesedett - nagy vörösszőrű mancsaival párnájában kotorászott, a szalmát rendezte, aztán rámnézett, megint mosolygott szélesen elégedetten.

      Megpaskolta a szalmazsákomat - remekül csináltad - mondta elismerően. Ezek nem jönnek vissza többé. Csak ha már mindannyian elmentünk innen, s újakkal telik meg a zárka. Már azt hittem,,,- de nem folytatta tovább a mondatot , inkább az aprótermetű világutazóra pillantott, aki kedélyes vigyorral bólogatott.....elment - kuncogott elégedetten. Nagyon csilingelt már - napok óta zavarta a fülemet, de a totális tripper jócskán visszafogta...Rébuszokban beszéltek, nekem legalább is úgy tünt - értettem miről van szó, de furcsállottam, hogy nem mondják kiaz igazi szavakat. Mintha rontástól babonától tartanának...Ilyen ereje lenne ennek a furcsa állatnak....?

     Ez lett volna a sárga csikó...? Valamely formája legalábbis. A provokálós fajta. Vele álmodtam - azzal, hogy itt volt, értem jött - két állitólagos kadét képében incselkedett velem. Már már lépre mentem, de a kapitány jelenléte erőt adott s amikor úgy látta mégis csak be kéne avatkoznia, megtette. Kisértett a hiúság, hogy a gúnyra dicsekvéssel válaszolhak, de jelen volt a Kapitán, akit már visszahozott egyszer a sárga csikó. Csak így sikerült a nekem szánt ártalmas lényt elhajtani. Örültem, hogy sikerült. Elment...

    Dr,W.M. nyugalmazott hadbíró - aki 3 évet és várható követekezményeket jósolt - nem sokat tévedett. A háromból kettő és fél lett - s még itt helyben elkezdődött a megdolgozás. Az állitólagos katédok nyilván ezzel foglalkoztak. A történetükből nyilván semmi sem igaz. Hallottam én a transzportokról, de, hogy ők soha nem utaztak sehova az is biztos. A heringes hordói legendája is blöff lehet. Tele volt ez az időszak ellenőrizhetetlen igaz hírekkel, és az ellenkezőikkel. Az ember egyfolytában  kapkodhatta fejét, és nem tudhatta kinek higyjen. Ha főőrnagy, akivel hosszú ideig egy levegőt szívtam, aki Ady idézetekkel villogott, és iskolát szervezett számomra az állitólag egyetlen diák számára az emeleten - ha ő ennyire képes volt meglepni egy döbbenetes fordulattal, akkor minden lehetséges.

    Egész éjjel töprengtem , alig aludtam.Hajnal felé csöndes ciripelő hangra ébredtem. A nyitott csap alá helyzett csajka jelzett. Megindult a víz, alig látható vékony óvatos sugárban. Krausz halkan lemászott az ágyáról, öltöznie sem kellett, s egy stokit helyezett a mosdó mellé. Felhúzott térdekkel pokrócba csavartan kuporgott, néha kicserélt egy egy csajkát,  közben kibámult a magasan lévő szemközti ablakon. Odakinn a reflektor sugarában játékos hópelyhek kavarogtak.

    Úgy éreztem ez a két ember , Krausz és a Kapitány közel került hozzám. Maradtam volna, ha rajtam múlik, de másnap a görög kivett a sorból, mert reklamáltam tegnap az  ebéd meg a vacsora elmaradása miatt. Amikor pedig délután értem jött, már sejtettem, hogy többé nem láthatom őket. Még búcsút sem vehetek tőlük, és nem marad utánam csak az angol sakk rémülete. Mennem kell, hogy leadjak mindent - a Berlint megjárt foszló gimnyasztorkát, lovaglónadrágot csizmát és minden egyebet, és máshol kell folytatnom Minden kezdődik előről, mert a Fő utca csak egy állomás volt az utazásban - indulunk tovább. Sportőrnagy jutott eszembe, aki Főőrnagy helyettese volt odalenn, s mint helyettes a közelében tartózkodott, rögtön a felső ágyon. Optimista is volt egyúttal, mert ő sejti - mondta odalenn búcsuzáskor - sőt tudni is véli, hogy hova fogok én kerülni, és azzal bíztatott, hogy ott majd jó lesz nekem, és ott majd ping-pongozni is lehet.

                                          - - - - - - - - - - - - -  

 

             Ez voltaz utolsó rész a Fő utcán. A következő már Sátoraljaujhely - az kábé háromszor kilenc rész. Lehet, hogy nem is érdemes belekezdeni."Irakban kitört a forradalom " ez a címe, de tényleg. Mert kitört, vagy ahogy Kisparaszt oly találóan  rmegállapította: kitörött.... baromi régen.....1958-ban.

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:19 Szólj hozzá!

 

      
       - Fiatal ember volt, nem sokkal harminc felett és szőke. Egyébként mintha különböző vastagságú virslikből és kolbászokból lett volna összeválogatva gondosan. Meglehet azonban, hogy mindez csupán káprázat, mert rendszerint a késő délutáni órákban, többnyire vacsoraidő előtt volt kedve némi eligazitó megjelenéshez, s ekkorra már az amúgy is összefonnyadt gyomrok erős korgásban és morgásban voltak, mint reménytelenül hánykolódó hajótörötteké az egyre komorabbá váló horizonton.
 
       - E gondos válogatásnak csúcspontja pedig testének azon része volt, mely a nyakig gombolható zubbony legtetején, a kaucsuk nyakbetét legfelső fehér csíkjánál diadalmasan előbukkant. Nevezhetnénk akár buggyanásnak is a maga feszes, krinolinszerű formájával, mely rögvest megismétlődött kissé feljebb, s ez már maga a husos hadnagyi áll volt, és hogy a buggyanások rendben folytatódjanak , két valódi virsli húzódott szélesen és szinesen, ezek voltak pedig a hadnagyi  ajakak, melyek a maguk változatos duzzanásaival oly megvető, s lekezelő tónusban képesek szólani politikai elitéltekhez, hogy az ember jobban teszi, ha talpig beleborzong.  
 
      - BÉÉ hadnagy húsos ajkairól megsemmisitő erővel szólt a dolgozó nép tömény megvetése, és minden gonosztett, amit a maga jámborságával és végtelen türelmével kénytelen volt ez a szegény dolgozó nép csendben elviselni… Meg a társadalom…Az is. Voltak ugyanis a dolgozó népnek meg a társadalomnak is szenvedései. Előfordult, hogy mindketten ugyanattól szenvedtek, és az volt az igazi szerencséjük, hogy azok a huligán elemek akik e szörnyű szenvedéseket okozták, most itt vannak gondos felügyelet alatt. A legjobb helyen vannak itt szépen összegyüjtve, és most már  fellélegezhet végre a dolgozó nép. Meg a társadalom is. Ez utóbbi mindig lemarad egy kicsit, csupán egy gondolatnyit és sohasem kerül a dolgozó nép elé. Szerintem a félannyit sem ér mint a dolgozó nép, de benne van minden brossurában, nem lehet kihagyni.
     - BÉÉ hadnagy sohasem álmodozott királyságok kimúlásáról, mint más – mint például EMM hadnagy – az ő szakterülete a dolgozó nép és a társadalom. Úgy beszél mind a kettőről mintha kedves, meghitt szomszédai lennének egy nyugalmas társasházban. Komoly megbízható szomszédok – együtt voltak most is a pártüdülőben. Nyaraltak.
     - És akkor jött ez a dolog tényleg, ez az izé…Pedig minden olyan jól indult. Utószezon, az igaz, napfényes, de már csípős október – kicsit hűvös ugyan, de legalább nincsen tömeg, mint azon a temetésen, a Rajk elvtársén, amikor A.A főminiszter elvtárs nyilvánosan és határozottan megigértek szegény Rajk elvtársnak, hogy ilyen szörnyűség többé nem fordulhat elő.
 
     - Nagy tömeg hallotta, hogy ez most már így lesz, mert a miniszter elvtárs megígérte Rajk elvtársnak, és nagy kár, hogy Rajk elvtárs ott a koporsóban már nem hallhatta, és  azt is hozzátette, hogy erre garancia is van, mert a garancia maga a Párt. Erre volt aki megnyugodott, mások meg bámultak és mégjobban megijedtek, és arra gondoltak, hogy jobb ha nem is gondolnak semmire, legfeljebb olyasmire, hogy elzárták e otthon a gázcsapot – amúgy meg mindjárt beesteledik és ebben a tömegben nehezen lehet majd hazakecmeregni.
 
    - A tömeg azért nem jó, mert váratlan dolgokra képes és irányíthatatlan. A tömegből idelenn a tó partján is éppen elege lenne  a derék hadnagynak, igazából csak  a bágyadtan melengető októberi nap van kedvére, a séta a vízparton, ahol álmodozni lehet a dolgozó népről és a társadalomról. Az igazságos társadalomról - ez csak természetes – amibe mi egyáltalán nem tartozunk bele, és nem is fogunk beletartozni soha a büdös életbe. A dolgozó népbe még amúgy se…Vagy mégis? Mit lehet tudni…? Ha valamely elvégzendő munka hasznot hoz és van akivel el lehet végeztetni, azért mégis meg kéne gondolni a dolgot.
     - A társadalom, mint köztudott egyáltalán nem kiváncsi ránk – azt mondja kiválóan megvan nélkülünk, bár felelősséget érez irányunkban, s éppen ezért gondoskodik is rólunk a maga módján. Magas falakkal, őrtornyokkal biztosítja napi nyugalmunkat, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy gondoskodó és önzetlen és a szájától vonja el a falatot. BÉÉ hadnagy szinteje látja, amint a Társadalom kezében a falattal elgondolkodik…Ehh, adok én ezeknek a dögöknek, pedig nem is érdemlik meg, de hát én ilyen vagyok…
 
     …/ Mán kíível vagy/Baghíra főtörzs ezenközben magasról tesz a gondoskodó és igazságos társadalomra, s komótosan rágcsál a kufsteini ajtók előtt. A megrakott kosár súlyos tartalmát nyögve fel – felrázza, mert inkább a nagyobb darabkákat gyüjti hatalmas mancsába, s midőn egyformára végzett minden szebb darabbal, csonkítva dobja vissza, hogy újakat keressen….Jó ez a fradikolbász, de kéne kis vereshagyma is mer’ úgy jobb is meg egészségesebb is, de a fogvatartottaknak az sajnos nem jár. Sajnos. Be kell érnie a kolbásszal, meg a nagyobb serclik farigcsálásával..
     - A súlyosan vasalt kufsteini ajtók megett mocorgás, néha káromkodó, akár méltatlankodásnak is felfogható érthetetlen dünnyögés, pedig vizet is kapnak meg egy kis kenyeret is minden nap – mit akarnak még. A ’sötétet’ erős lélekkel szótlan férfias belenyugvással illik elviselni. ..Igy szólóban kényszerzubbony nélkül meg pláne. Semmi az.
     - ….vacsora maj’ később – most el van foglalva, ne zavarják. Csupasz villanykörte lóg a mennyezetről, belebámul üres tekintettel – széles állkapcsa  kimérten dolgozik a csöndes magányban. Mozdulatai nyugodt magabiztosságról árulkodnak, a kolbászkarikák gyakorlottan, sietség nélkül tünnek el sorban…Csak az a vereshagyma, no igen. Az mégiscsak hiányzik az ellátmányból…A körte aprókat serceg – ki fog ez is égni, hogy a macska rúgja meg és itt az előtérben is sötét lesz mint odabenn a zárkákban. Ez is az ő gondja, töprengő arccal mustrája./
 
     - Az igaz, hogy mi is dolgozunk itten, mert vannak asztalosok, szabók meg cipészek, de ez egyáltalán nem számítható a dolgok rendes menetébe, mert azt a munkát mi nem a társadalomnak végezzük, hanem magunknak , illetve a minket örző szolgálatoknak, és a rendőrségnek, meg a katonaságnak. És még pénzt is kapunk érte, óránként ötven fillért….Nem elég?
     - Jó rendben van a fegyőrök többnyire csizmát hordanak, mert ez az előírás, és nem urizálnak pompás gojzervarrott cipőkben mint az urak. Ezek a szép cipők amúgy is exportra kerülnek éppen úgy mint a hálózsákok, mert az országban egyáltalán nincs szükség effejta luxuscikkekre.
    - Magyar ember nem alszik zsákban. A kutyaólak viszont igenis fontosak, mert a rendőrség, határőrség, és mindenféle egyéb őrök és őrségek kutyáinak muszáj lakniok valahol ezt is beláthatjuk. Sok van belőlük, őrökből meg kutyákból is és bármerre mászkál az ember mindeütt beléjük botolhat. Kell az a sok szabványos kutyaól, ez is nyilvánvaló, annál is inkább mert az említett ebek éppen úgy beletartoznak a…
     - Na itt van a gubanc kutyául elásva. Mi nem tartozunk sehova, ez rendben van – de hova tartoznak a kutyák? Erről mostanában alig hallani.
    
     - Ami pedig a dolgozó népet és a Társadalmat illeti, bizony - hadnagy úr tisztelettel – ha kihallgatásra jelentkeznék és el merném mondani, hogy blöfföl, és nem tartanék valamiféle tartósabb fenyitéstől, és volna értelme egyáltalán – szivesen elmesélném, hogy én valóban találkoztam nem is oly rég a dolgozó néppel és a társadalommal. Személyesen..Mégpedig kőbányán. A külső Kőbánya vasútállomáson tavaly decemberben, Mikulás napján – hajnaltájt.
     - Hideg volt, szakadt a hó, az előző éjszakát még a Fő utcán reszkettem végig egy fagyos magánzárkában üres sodronyon kuporogva. Amíg a rabszállítótól az állomásra értünk – jó messze álltunk meg az épülettől, valószinüleg konspirációs okokból – ingem pocsékká ázott a sűrü hóesésben. Szép nagy huzatos váróterem sarkába állítottak kisérőim, s én éppen úgy reszkettem csíkokra szakított nyári ingemben, mint a kék szájú gyerekek nyáron a Lukács uszodában a melegvizes zuhanyozó előtt.
      - Az átellenben lévő sarokban három „munkáskülsejű” férfi beszélgetett. Óvatos, bizalmatlan képpel tekingettek a mi sarkunk felé. Kisérőim – két tömött bunda, pisztollyal, géppisztollyal kellően felszerelve, hamar felfigyeltek a gyanús tekintgetőkre, óvatos mozdulatokkal „szerelvényt igazítottak” , s szorosan elém álltak minden váratlan eseményre felkészülve. Nem volt hiábavaló az óvatosság, mert az egyik férfi, idősebb, súlyosléptű, kimérten és határozottan a mi sarkunk felé indult.
      - Hajnali szél csapkodta játékosan a váróterem ajtaját, minden más, halk beszédfoszlány, csevegés elnémult, a szemek rámeredtek. Jött, csak jött felénk határozott kemény lépteivel, s most már tudom, amit akkor a kora reggeli órán didergő magányomban még nem tudhattam, hogy Ő volt az. A dolgozó nép maga amolyan szürkés kopott félabátban. Akik pedig a négy jól karbantartott lőfegyver biztonságában próbálták volna útját állni kissé megszeppenten - Ők ketten - ők voltak ezúttal a Társadalom.
     - Egy aprócska vigyorgó görög, született antifasiszta Jávorbajusszal, és testesebb társa a morcos magyar. Ennek semmiféle bajusza nem volt, pedig szélesen ostoba zsíros képén talán enyhített volna valamit egy kicsinyke férfidísz. Útját próbálták állani a dolgozó népnek, szorosan összezártak, de az nem tágitott. Jött kemény lépteivel egyenesen felénk a mi jól védett sarkunk felé s ott  hirtelen megállt.
      - ….hoztam egy pakli cigarettát a srácnak…átadhatom? A Társadalom mind a négy szemével a semmibe meredten hallgatott. Elnéztek felette némán, szótlanul. A férfi várt egy kicsit, aztán határozott mozdulattal átnyúlt a vastag bundák felett, s mivel rajtam sem volt bilincs én is átnyúltam, elértem a paklit, de nem tudtam a kezem visszahúzni, mert a férfi a dobozhoz szorította az ujjaimat. Kicsit megszeppentem a mozdulattól, de még jobban a nagylelkűségtől, mert egy egész doboz cigaretta hatalmas kincs. Nem is tudtam megköszönni, csak bólintottam,s még reszketni is elfelejtettem. A tömött bundák moccanatlan álltak előttem…Semmi nem történt, fegyvereiket markolták, néztek a kijárat felé, ahol már jött is lámpájával a vasutas, hogy a vonatunk érkezik, elhagyhatjuk a menedéket.
 
      - Este hasonló közönnyel állt elém a magyar, immár a sátoraljaujhelyi főépület folyosóján – „ a cigarettákat…! – ennyit mondott, s elém lendült a hatalmas tenyér…..úgyis elveszik” tette még hozzá. Ekkor szólt hozzám másodszor a nap folyamán, a hangja határozott, felszólitó, nyilván hozzászokott a parancsolgatáshoz.
    
      - Hajnaltájt, odalenn a „szárazhugyozdában” hallottam először megszólalni, akkor is csak keveset mondott. Falnak dőlve próbálkoztam pótolni az elmaradt éjjeli alvást – a szűk helyen éppencsak elfér állva az ember, s mintha becsukódott volna a hugyozda nemlétező ajtaja, érzékeltem, hogy csökken a fény.
      - Ő állt széles derékkal alig fél méterre az orrom előtt. A hatalmas bundától még szélesebbnek tűnt – mellén keresztbe vetett géppisztolyt simogatott mosolyogva. Rábámultam, vártam, hogy megszólaljon, de ő elégedett mosollyal csak a vasat simítgatta. Szép darab volt, elismerem. Ívtáras. Nagyon irigyeltem a szomszédos fiukat akik ilyenekkel hasaltak november negyedikén a farakásokon, én meg csak azt a fránya mausert markolásztam - vártuk a „vörösingeseket”
     - Félmosoly, hangtalan simogatása a hideg vasnak, hajnali szuggesszió. Nyilván úgy vélte hatásos lehet ha hosszan ismerkedem a géppisztoly látványával, s ha már felfogtam a szerszám jelentőségét, csak akkor igazít egyenesbe – „..tudod mi van ha szökni próbálsz!”- vetette felém nyers magabiztossággal.
     - Az aprócska görög fesztelenül vigyorgott a háta megett. A vonatozásnak örült, meg a lehetőségnek, hogy felcsíphet valakit egy vidéki szállodában, akit elbűvölhet göndör fekete hajával, olajos bőrével, a kackiás Jávorbajusszal meg a snájdig egyenruhával. Ilyesmikről csacsogott útközben is, de a magyar ügyet sem vetett rá. Egész nap hallgatott és a második mondat csak este a főépület folyosóján jött elő belőle –„ a cigarettákat – úgyis elveszik”…
     - Akkorra már egy második dobozt is sikerült begyüjtenem, mert délután ujra találkoztam a dolgozó néppel. Micsoda szép nap volt, édes Istenem, ha mindezt elmondhatnám magának hadnagy úr! A dolgozó nép ezúttal nő volt. Szép volt és fiatal volt és a kopottas zöld kabátjában is nagyon tetszett nekem. Az aprócska görög hatalmas szemei is nagyra tágultak, ezúttal azonban teljesen feleslegesen.
     - Hazafelé tartva a miskolci bíróságról szállt fel sokadmagával, népes családjával. Anyósa, kendős parasztasszony talpig feketében hangosan zokogott – a fiát siratta, akire halált kért az ügyész. Némi vita után mögöttünk helyezkedtek el, s nem sokkal ezután a zöldkabátos nő leszállt. Fiatal férfi, talán a testvére kisérte, néhány szót váltottak az ablakom alatt ácsorgó kalauzzal, aztán eltüntek az állomás épületében. Sóvárgó lélekkel néztem utána, sajnáltam hogy elment, valami nagyon összefacsarodott bennem.
     - Korábban a vagonba lépve a társaság eleje megtorpant, mert smasszerek közelségéből érkeztek, s most hazafelé hasonlókba botlottak egy ártatlannak tűnő vonaton. Az ember ritkán lelkesedik efféle találkozások alkalmával. Nagyon látszott a belépőkön, hogy semmi ilyesmire nem számítottak. A fiatal nő először meglepődött, aztán rám mosolygott, és határozottan a irányította mögénk a társaságot.
     - Hiányzott most a félénk mosolya – lehúnytam a szemem, rá gondolva aludni próbáltam, hallgattam a parasztasszony fel feltörő vinnyogó zokogását – a Társadalom négy csizmás lábát az én ülésemen nyugtatva hideg tekintettel mereven unatkozott.
     - Hirtelen ajtócsapódás, női cipők kopogása, és ott állt a csizmákon és lábakon túl Zöldkabát. „ Hoztam a fiunak egy doboz cigarettát”- ennyit mondott kissé lihegve. Nem kért nem esdekelt, kijelentette, hogy hozott valamit amit át akar adni és kész. A csizmák nem mozdultak, fel se néztek, a görög vigyora is eltompult. A nő várt egy kicsit majd hirtelen lendülettel átívelt felettük, közel hajolt s felém nyújtotta a dobozt. A szeme könnyes volt, de mosolygott. És éppen úgy mint hajnaltájt az a férfi a huzatos csarnok sarkában Kőbánya-külsőn néhány pillanatra megfogta az ujjaim végét. Képtelen voltam megszólalni, csupán néhány pillanat volt az egész, forróság öntött el, mely már szinte égetett a már meglévő lázzal együtt.
 
     - Két pakli cigaretta – te jó ég…de hiába álmodoztam pocsékká fagyva az idegen folyosón, mellbevágott a Társadalom megjelenése. Fegyvertelen volt és jóllakott. Ott állt nyitott zubbonyában, a szája körül zsírfolt, szesz gőze vette körül, rá akart gyujtani a lakoma után..
Reménykedtem, hogy a hosszú viharos úton szétáztak a dobozok, de tévedtem. Magamhoz szorítottam a törölköző batyut végig a hosszú út alatt, kicsit összegyűrődtek de semmi egyéb. Fásultan hagytam hogy kibontsa, hogy kivegye mind a kettőt, s hogy elvigye köszönés nélkül.
      - A zöldkabátos fiatal nőre gondoltam, aki a halálos itéletre váró felesége lehetett, s arra, amint leült a mögöttem lévő padra, s fejét hátrahajtva dúdolt valamit. Barnába hajló dús szőke haja volt, mely átlibbent súlyosan az alacsony fa támlán – beborította a tarkómat, csiklandozta a fülem. Éreztem az illatát. Szemben a társadalom hideg, vizslató tekintete… a vonat megindult…Így volt jó, így volt jó puha illatfelhőben elszenderedni.
    
- Szerencs tájékán ébredtem, a társaság már korábban leszállt valahol.  
.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

   

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:17 Szólj hozzá!

 

 
     - A dolog úgy történhetett, hogy BÉÉ hadnagy egy szép tavaszi estén 1958 májusában , mert akkor is voltak szép tavaszi esték, orgonaillattal, lágy fuvallatokkal, korcsmák környékén karcosabb, felejthetőbb szagokkal, hazafelé sétált halkan fütyörészve a Saujhelyi’ főutcán, és…- így kezdődik majd a „Díszruha” BÉÉ hadnagy zseniális leleménye, de ennek szép hosszú utcának számomra nem csak elképzelt, de egy valóságos története is van.
     
     - Mert azon a hol keskeny, máshol szélesen kiöblösödő, s valahol középtájékon még egy templomot is körülölelő hosszú utcán, hol tavaly Mikulás estéjén sűrü hóesésben vonszolódtam könnyű nyári ingben, s még könnyebb, bokára spárgázott alig szandálban, s mögöttünk egyre szaporodtak a pirossapkások, s vezettük őket harlemi patkányfogóként két megbízható smasszeremmel, a kis Jávorbajszos rémült tekintetű göröggel, meg a morcos bizalmatlan magyarral, kik a hosszú úton régen megbánták már, hogy lespórolták rólam nagy magabiztosságukban a kézbilincset, s talán még jobban bánták azt a könnyelműséget, hogy éppen ilyesféléktől, szemtelen diákoktól kértek útbaigazitást a börtönhöz vezető utat illetően, történt valami számomra fontos azon a szombat estén.
 
      - A két tanácstalanul ácsorgó kiket az állomástól alig egy saroknyira sikerült megszólítani, feltünő kézséggel rögvest felajánlotta segítségét, s alig tudtuk követni virgonc lépteiket az egyre sürüsbödő hóesésben. Piros tányérsapkát viseltek diákos hányavetiséggel, s minden szembejövőt, aki hasonló színnel volt megjelölve, vonzottak mint a mágnes. Érthetetlen gyorsan szaporodtak körülöttünk, mintha tele lett volna velük város, és nagyon oda kellett figyelni, mert előszüremkedtek kapualjakból, vártak és csatlakoztak utcasarkokon, és már már közbiztonságot veszélyeztető módon és tüntető szemtelenséggel csatlakoztak egyre növekvő nem éppen szabályszerű menetünkhöz.
 
      - Mintha egyéb dolguk nem is lenne – ezek ilyenek – jó persze, már réges régen végeztek a leckeírással, szabadfoglalkozás van és hétvégi kimenő, ilyenkor az ember könnyű szívvel mászkálhat és végre azt csinálhatja amihez kedve van…Még elitéltet is kisérhet kedve szerint a városi börtönbe csak úgy…Mert most szabadon járkálhat a városban, nem kell a kollégiumi levegőben sínylődnie – bolondozhat egy kicsit – véget ért a hosszú heti időszak, hétvége van, ma este szabad a vásár.
 
      - Felelős gondolkodású, komoly feladatot ellátó emberben – kinek már vannak tapasztalatai engedély nélküli csoportosulással – rossz érzést kelt az efféle viselkedés. Ilyenkor szigorú arcot kell ölteni – fegyvereket jól, biztos kézzel erősen markolászni, s főleg szaporázni ha lehet a nehéz lépéseket. A leszíjazott tányérsapka alól patakokban folyik a veríték, mert a szűkülő utca másik oldaláról is csatlakoznak már újabb és további készségesek, és a tájékozatlanabb járókelők is megállnak csodálkozva, és átkiabálnak a túloldalról, mintha a menetnek valami rituális oka, esetleg célja lehetne, pedig szó sincs semmi hasonlóról. Megyünk néhány évre a városi börtönbe, ennyi az egész…Na nem mindenki, csak én, de ők elkisérnek, mert ők a barátaim…
     - Nincs ünnepnap, csak közönséges Mikulás napja van, meg szombat, azt meg mindenki a maga kedve és elképzelése szerint bárhol eltöltheti. És lehet krampusz piros sapkában vagy másféle főszereplő, mint ez a két ugrándozó itt az orrunk előtt.
     - Hát kérem – az meg aztán mindennek a teteje, hogy miféle kaszinózás folyik itt útközben – mert ahhoz kinek mi köze, hogy….ki és mi vagy…? És mennyid van…?...Jó nem kell felelned csak bólints..( és ilyenkor persze sehol egy rendőr )..és honnan jössz…?.. és miért? És pláne meddig…egy ..két..csak mutasd az ujj…Gimnazista..?..Technikum..Milyen – várj kitalálom…
     - S még a kiséreteben szótlan behúzott nyakkal vonuló lányok hangtalan csoportja is egyre szaporodik, pedig otthon is lehetnének, vagy kollégiumi meleg szobáikban – de nem, jönnek ők is szótlan, nem vihognak, kisérik a népes menetet némán, s csak akkor szólalnak meg riadtt csiviteléssel, ha az egyre magasabb hóban lemarad valamelyik lábamról a szandál. Segítenének – megtalálták, héé álljanak meg kérem – nyújtják a rémséges darabot, de a fegyverek csöve elől riadtan hátrébb húzódnak. S aztán tovább.
     - Igaza volt a raktárosnak, a cukorsprárga nem bírta el a nedvességet – szétfoszlott hál’istennek, s ilyenkor muszáj volt néhány pillanatra megállni s a fegyverek látványától táguló, s vizslató tekintetek gyűrűjében rendezni a gyatra felszerelést.
     - A lányok pirospozsgásak voltak és csoda-csodaszépek voltak és egészen gyönyörűek voltak mind egytől egyig és tetőtől talpig s a tekintetük élénk és csillogó a piros tányérsapkák alatt. Ilyen szépséges társaságot, ennyi ragyogó, félénken biztató tenintetű aggodalmas arcocskát, mely mely a sürü, szeles kavargásban a hosszú úton komoly szótlansággal az utolsó pillanatig hűséggel követett még nem láttam soha.
 
     - Morgolódva, két oldalfegyver és két, időközben íjedten készenlétbe helyezett géppisztoly fedezetében igyekeztünk tovább, s az egyre gyérülő utcai lámpák láttán enyhe szomoruság fogott el, mert elfogynak majd a sárgán pislogó lámpák, végét vetik a színes felvonulásnak, szétszélednek a pirossapkások, az ajtó is becsukódik mögöttem, s akkor mi lesz…?
 
      - A két ifjonc, kiket még az út elején az állomás közelében szólított meg a magyar, négy öt méterre előttünk haladva, eleinte még teljesen normálisan viselkedett. A pirossapkások azonban egyre szaporodtak körülöttünk, s ettől mintha mindketten megrészegültek volna. Eleinte még hátra-hátrafordultak, mintha csak arról akartak volna meggyőződni rendesen követjük e őket, ezalatt csenben beszélgettek, később azonban, ahogy gyarapodott a társaság teljesen megfordultak, s a távolságot megtartva hátramenetben vezették a vonulást. Így hátrafelé ugrálva tették fel egymás szavába vágva firtató kérdéseiket.
      - Nem lehetett nem észrevenni, hogy valami készül. A furcsa kérdések, a mókás hangulat néha kicsit erőltetettnek tűnt, s csak elég későn vettem észre, mit is akarnak tulajdonképpen…De hiszen én is azt akartam, s egy ideje már sóváran vártam a lehetőséget.
      - A széles főutca egyre szűkült , a lámpák is egyre ritkábbá váltak, s megfigyeltem, hogy a keresztutcák előtt kissé megnyújtották a köztünk lévő társaságot, hogy utat engedjenek.
      - Széles, erősen kivilágitott utca következett, láttam a képükön a csalódást. Néhány házzal arrébb azonban amint hátrasandítottak a következő felé, megint gyorsítottak az ugráláson, s magam is kiléptem kisérőimet kik mindeddig szorosan közrefogtak egy lépéssel hátrahagyva.
     - A fiúk kihívó, szemtelen mozgása, bíztató arckifejezése arcátlan magabiztossággal sugallta amit nagyon is értettem. A sarok felé egyre növekvő izgatottságomban eszembe sem jutott, hogy mindez másnak is feltűnhet. Az oldalamon szuszogva lépdelőknek például….Akik mintha nem igazán tudnának lépést tartani, s kissé lassulva lemaradnának.
     - Hamar kiderült nem véletlenül. Még nagyobbakat léptem, a fiúk oldaltáncba kezdtek – igen, ez a mellékutca már jobb lesz – már látom is..Muszáj lesz megpróbálni…Ezer fokon égve akartam megfelelni az elvárásnak, a magaménak is – már csak alig néhány méterre voltunk a sötétnek tűnő utcácskától, készültem, hogy kiugrom a roncsá vált szandálok maradékából és megyek – rohanok mezítláb az ismeretlenbe…Nem tudom miért és hova, de most futni kell akárhova…
     - A törölköző batyút is messze hajítom a kenyérrel, az extra méretű hitlerszalonnával amit hajnaltájt a házimunkások csempésztek hozzám a szárazhugyozdában, és nem törődöm többé az aranybarna hagymámmal a szalonnabőrrel, a két bontatlan pakli cigarettával sem , csak rohanok, futok bele az utcácska hivogató sötétségébe mert…
 
     - s akkor meghallottam azt a fémes csattanást, amit már ismertem tavaly november negyedike óta – mely hangot a körülöttem hasalók gépkarabélya okozott a szemerkélő esőben.. Mert újra jött száguldozva a motoros, meg sem állt csak felkiáltott a farakások felé:…itt vannak, készüljetek! S alig náhány pillanat múlva s következő csattanást, mely a Jávorbajuszos antifasiszta görög felől érkezett, s ez is ugyan úgy szólt mint emlékeimben és megtorpantam. A hajnali jelenet is felvillant előttem, s a magyar hangja: …”tudod mi van ha szökni próbálsz…!”
 
     - Csőretöltöttek – megismertem a hangot. Nem kellett látnom, jól ismertem a kemény mozdulatot…”tudod mi van ha”..! Tudom. Nem, nem lesz figyelmeztetés, nem lesz semmi, csak két rövid sorozat, ahogy kell. Ismerem a történetet.
     - A két fiú arcán meglepett fintor – meglepte őket a szakszerű mozdulat, az éles fenyegető hang, amit kibiztosított, csőretöltött fegyver okoz. Felhagytak a tánccal, szótlanul  irányba fordultak éppen amikor a kis keresztutca sötétlő vonalához értem. A vastag bundák előremeredt vascsöveikkel gyorsan utólértek, szorosan közrefogtak, s egy közös mozdulattal továbblendítettek kábultságomból.
 
     - Elhagytuk a sötét utcácskát, ahol pirosnak láttam az érintetlen havat, de csak egy pillanatra, s a láztól újra reszketni kezdtem, melyről megfeledkezetem eddig a táncos vonulás alatt. A menet közepén mintha valami forró burokban lépdeltem volna. Eddig a pillanatig a lázas lobogást éreztem, nem a lázat. Lelkesültséget összetartozást, bíztatást, s most rájöttem, hogy a népes társaság középpontjában teljesen egyedül vagyok.
      - És muszáj is egyedül maradnom – higyjétek el, jobb így mindannyiunknak, s ha azt gondolnátok sírok, hát nagyon is tévedtek, mert csak a hólé csorog az arcomon.
 
      - Erőteljes kitörölhetetlen kép lett az utolsó pillanatokból is, mely nem képes fakulni. Éles és szemtelenül visszatérő, hiába múlik az idő. Arcukra csak rövid ideig emlékeztem, de ma is látom őket amint az utca túloldalán állnak a fák alatt. Harmincan harmincöten – egy népesebb osztály talán, egykoruak. Hang nélkül állnak, mozdulatlan – piros sapkáikon hófehér párna vastagodik.
     - Hátuk mögött felsejlik a hajnali munkáskülsejű alak és a zöldkabátos asszony kinek sűrű, illatos hajában jó volt álomba szenderülni.
 
     - A magyar eközben fojtottan szitkozódik, mert hosszas csengetésre sem mozdul senki a kapu túloldalán. Kétfelől szorosan mögém állnak, pedig itt már csak a nagy kapu nyílhat, s nem mindenféle gyanús keresztutak – várunk, elegük van az egész kínos virtcsaftból, szinte rápréselnek az ajtóra, s amikor megpróbálok a lépcső tetejéről kissé  visszanézni, a kis görög dühösen sziszegi a fülembe: …nem bámészik, előre nész…!
      - Mégis adódik egy pillanat amikor sikerül lopva visszanéznem, mert a résnyire nyílt kaput bizalmatlan alak tartja belülről és muszáj elmagyarázni a kései látogatás okát. Papírok is előkerülnek mutatóba, és akkor valóban van egy röpke pillanat, mert kevéssé figyelnek már rám és a kapu éppen szélesre tárul.
      - Csak érzelmes, zsebkendőgyalázó filmekben látni ilyesmit, s olykor a magánélet ritka pillanataiban. Az efféle múzeális ősképek maguktól megmaradnak, s velünk öregszenek, mint az ujjlenyomat. Őrizgetni sem kell egyiket sem, mint becses emléket, nem vész el, képtelenség tőlük megszabadulni. Ilyen a balatoni naplemente, melyet gyerekkoromban csodáltam a szárszói parton kecskekörmöket csörgetve. Az maradt meg elsőnek. Aranyhíd a mozdulatlan vizen és a csönd.
     - Az efféle képektől robbannak okos szárazagyú realisták, akik ha láttak is valaha aranyhidat, oda se figyeltek,. Mindennapi jelenség. Mondtam a gyereknek, hogy lemegy a nap és kész. Különben is látta már a tévében….Aztán majd feljön a hold..Minden gyerek tudja… azért van mert forog a föld.
      - Igen azért van, tudjuk. Persze, hogy tudjuk… És azt is tudjuk, hogy ott fénylik minden este Badacsony felé a tavon és mégis mintha még sosem láttuk volna, és újra megnézzük, mert üzenete van - mert mintha minden este üzenete lenne.
     - És olyan is van, hogy a nagykapuból egy pillanatra visszapillanthat az ember, Giccsnek szokás az ilyesmit nevezni, de egy fene…
 
     - Az utca túloldalán pirossapkás diákok néma csoportja a fák alatt – sűrün, mind nagyobb pelyhekben hull a puha hó, mintha fehér függöny ereszkedne lassan az utca fölé. Néhány leánykéz mozdul – félénken int – és nincs mód, és nincs lehetőség valamiképpen megköszönni a gyönyörű estét, a szépséges kiséretet.
.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:15 Szólj hozzá!

 

 
 
      - Két neve van - nagyon is tudja. Valaki elárulta neki honnan való a második, s azóta még több brillantint keneget vastagszálú fekete hajára.
 
- - -
 
      - Sokáig álltam lassan száradó méretes pocsolyámban a folyosón, senki nem jött értem, mintha ott felejtettek volna. Két széles lépcsősor vezetett fel az emeletre, ahonnan ping-pongozás zaja hallatszott, s erről persze sportőrnagy jutott eszembe, aki tudni vélte hova kerülök, s azzal bíztatott, hogy ott majd ping-pongozni is lehet. Legszívesebben felmentem volna, hogy megismerkedjek a játékosokkal, de nem mertem kilépni a tócsámból.. Öreg kapus sétált el néhányszor előttem bizalmatlan, gyanakvó képpel, aztán csak megkérdezte, hogy akik kinn várakoznak piros sapkában az utca túloldalán a barátaim-e, és meddig akarnak még ott maradni…? Válaszolni sem tudtam annyira meglepett a kérdése. Léptem egyet a kijárat felé, de rögtön visszaparancsolt. No, vissza vissza, maradjon csak ott – mindjárt elzavartatom őket. Odafenn befejezték a játékot, fiatal smasszer jött lefelé hármasával ugrálva a lépcsőkön -  őt küldte ki a kapus, de amaz szinte azonnal visszajött. Nincs ott már senki, kiáltotta és elrohant.
 
      - A kétszárnyú lépcső alatt ekkor kinyílt egy szürke vasajtó, melynek mindeddig semmi jelentőséget nem tulajdonítottam a pompás épületben , vele szélroham, por építési törmelék zúdult a folyosóra. Hatalmas termetű fekete főtörzsőrmester haladt el előttem, futólag rámpillantott, de alig néhány perc múlva már vissza is jött a dossziémmel a kezében.
      - …te is huligán vóótál…? Ennyit kérdezett, és intett, hogy kövessem.
 
      - Néhány hónappal később Pinke, a nyomorult vézna szabólegény, aki most igazi remekműveket gyártó kecske, de odakinn képzett zsebtolvaj, napokig üldözött ostoba felfedezésével…
 
      „….Tudom már …te voltál Mikulás este a sötétek előterében, látom a tüskés hajadon – alig néhány hónapos. Gyáva szarok vagytok mind rohadt politikaiak, veled sem állok szóba soha többé…
      Naponta többször is képes megfenyegetni szörnyű igéretével, miszerint nem áll velem szóba soha többé, mert nem vagyok elég bátor. Mikulás napján valóban hallottam egy suttogó hangot az egyik kufsteini vaspántokkal és szegecsekkel sűrün díszített alacsony ajtó mögül, olyasfélék mögül ahová akár vasgolyókat és szalmát is képzelhet az ember, de momentán mással voltam elfoglalva. Először is fenséges kolbászillat töltötte be a hosszúkás helyiséget, s mivel aznap még egy falatot sem ettem, a gyomrom is erős korgásba kezdett.
      Három politúrozott hálószobaszekrény sorakozott a kufsteini ajtókkal szemben, barbáran rászerelt hatalmas lakatokkal az ajtaján, Baghíra ezekkel bajlódott s ekkor megpróbáltam kissé odafigyelni a suttogóra. Nyilván únhatta magát, próbálta megtudakolni honnan jövök, ki vagyok – hallotta az ajtók nyikorgását amint Baghíra kiborította az első szekrény tartalmát a válogatható fekete ruhákkal, s a bakancsok zúdulását a másikból, meg a „Lenines” időnkénti felbukkanását a sürgető kérdéssel, hogy mehet e már a vacsora. Aggódva érdeklődött a „Lenines”, mint aki korábban maga is végigzabrálta már a kosarat, s tart egy kissé a túlzott sarcolástól…Csak a jóisten tudja marad e valami a feneketlen bendőjű főtörzs komótos falatozása után, aki a szekrények kiborogatása után nyögve előhúzta a sarokban rejtőzködő kocsarat és falatozni kezdett
     - Pinke szerint mindig így történik isten bizony, mert ő gyakori lakója valamelyik sötétzárkának, s szombat és vasárnaponként, vagy máskor is ha hideg vacsora van, az előtérben tárolt kosarak illata teljesen megőrjíti. A ’sötétesek’ csak némi kenyeret és vizet kapnak, hogy ne rémüldözzenek odabenn vígasztalan magányukban, és alig bírja elviselni, hogy már déltájban áthozzák a női körletből a két ruháskosarat. Azt mondja ez is része az összbüntetésnek, másként mi az istan csudájának tennék….? Ott parkolnak alig méterre a kényes orrától, mely mindig teljesen bedugul a felesleges izgalomtól.
     Kiírhatatlan hosszú és csak kín és szenvedés minden hétvége amit kénytelen a vasalt ajtók mögött eltölteni, mert a szűk előtér hamar megtelik a kosarak illatával, meg aztán még rohadtabb érzés hallani a vacsorát megelőző szöszmötölést, böfögést, és fáj a lelke és sírni volna kedve a zsugorodó,halkan pottyanó hüveknyi kolbászdarabkák miatt. Nem is látja egyiket sem, csak az illatukat érzi, s hallja amint sercen a kés és hullik a a megcsonkított darab. Néha megismétlődik a műsor, amikoris már más a böfögés zengésa, más a a megfáradt sóhajtozás, s végül másként csattan, mert már másik a bicska ha ismét bevégeztetett.
 
      - Tenni kéne már valamit, így nem mehet tovább…Igenis tenni kell, mert felzabaálják a jövőnket…Micsoda nagy szavak!! Gorkíj mester írt hasonlókat az „Anya” című feledhetetlen könyvében és persze kitört a „fóradalom”. Én már túl vagyok egy levert forradalmon, s ha fáj valami legfeljebb a szalmazsákomba suttoghatom a véleméyemet. Ugyan már Pinke, egy ima is többet ér…Ő azt hiszi , aki politikai az csupa lázongás és merő ellenkezés, meg igazságbajnok amikor csak ráér. Azzal vádol, hogy láttam amit ő csak hallott, mert sokáig tartott amíg négykézláb mászva összebogarásztam valami elfogadható ruházatot, s ezalatt „Baghíra” hatalmas nyögések és sóhajtozások közepette türelemmel és nagy kitartással zabálta végig az aktuáls kosarat.
       Nem szűnt közben Pinke izgatott suttogása, s mivel választ nem kapott halkan fütyörészni kezdett. Nem tetszett a zavaró hang a hatalmas fekete bembernek, fejét csóválta, s amint végre elrágott és lenyelt egy jókora darabot, fehér, kolbászillatú felhő kiséretében belebődült a fagyos levegőbe….Nem fütyőőől…!
      Igaza van szegény Pinkének, gyáván hallgatok, és kétszeres igaza van mert láttam amit láttam és az is természetes, hogy hallgatok. Mi mást tehetnék.? Kinek mondjam el..? Tulajdonképpen ő sem tudja kinek lehetne, de állítja, hogy itt csak olyanok szavát veszik komolyan, akik a politikaiak táborába tartoznak és azoknak se mindegyikét. Több az esélyük, néha odafigyelnek némely zajosabb hőbörgésre…
     Hőbörögjek BÉÉ hadnagynak? – aki szerint ez nem leánynevelő intézet és itten egy kettőre letörik a szarvát akik azt hiszik….Ébredj már Pinke kár a fáradtságért, a legtöbb amit megtehetsz, hogy elkerülöd a sötétet, én meg vállalom, hogy gyáva szar vagyok.
 
     - A leánynevelő intézet amúgy gyakori szókapcsolat a hadbagy egysíkú szótárában, s némely sugdolózások és ostoba célozgatások szerint csupán bosszantásul emlegeti, mert tudomással bír egyesek korai, bár erősen bimbózó férfias szenvedélyéről. S szép fekete kesztyűkkel ilynkor valamely sápadt képű borza huligán felé bökdös, és a virslik a szája helyén erőse, fitymálóan megduzzadnak.
      A Mecsekbéli partizánvadászok’ szemtelen vigyorgása viszont az ő lelkében kavar elviselhetetlen zajlásokat, s ha feltűnik némelyik a köréje gyülekezők karéjában, peckes kedve rögvest lohadni látszik…
 
   
             - Minden tükör  egyformán beszédes, hisz éppen arra szolgál, hogy választ adjon az ember kételyére, valamely korrigálandó bizonytalanságára, vagy ha ez túlzás lenne, legalábbis tájékoztasson pillanatnyi küllemi állapotáról. Fontos dolog az ilyesmi – erősiti az ember önbecsülését, de nem old meg semmit. Rendszerint kíméletlenül kritizál, esetleg tanácsot ad, s az ilyen tanácsot nem árt megfogadni.
      - Lenn az őrszobán, jobbra az ajtó mellett lógott egy ilyen tükör. Alig két tenyérnyi, csillogó aluminium keretben légypöttyökkel, épp mintha apró pattanások lennének az üvegen. A belépő nem láthatta, mert belépve a háta mögé került, de kifelé menet a tükör ha akart megszólalt. Éppen úgy mint anyám odahaza a parókián…Hozd magad rendbe fiam…!
 
     - „Baghíra” mindig szakított időt egy kis beszélgetésre mielőtt elhagyta a helyiséget. Sűrű fekete haját akkurátusan hátrasimította, a tányérsapkát lassan kíméletes óvatossággal helyezte el roppant koponyáján. Élvezettel szemlélte férfias vonásait a párásodó tükörben, melyet éppen úgy teleszartak a legyek, mint ama Ferenc Jóskát ábrázoló képet a prágai „Kehelyhez” nevezetű vendéglőben, ahol Svejk üldögélt hajdanán ártatlan vigyorgásban.
 
     - Szép vagy…- sóhajtott a tükör, s a fekete pöttyök ilyenkor kissé elpirultak.
     - Ne hízelegj…!
     - Érett asszonyok és oktondi szüzecskék döglenek karcsú derekad és széles vállaid láttán…
     - Tudom…- morogta Baghíra elégedetten.
     - Fekete vagy és irtózatos mint az a párduc a dzsungeli mesében…és az az óriási rézcsat a hasadon….
     - Baghira nem olvasta a „dzsungeli mesét”, egyebet se nagyon, de mint már említettem valaki elárulta neki hogyan nevezik a háta mögött és miért és egyáltalán nem tiltakozott az elnevezés ellen. Maga Kipling mester is meglátta volna benne az indus herceget, de legalább is Baghírát a  fekete párducot. Itt, sátoraljaujhelyen azonban sokkal fontosabb szerepet töltött be, mint holmi mesékben, és éppenséggel a saját törvényei szerint.
 
      - Körletparancsnokként állandó harcot vívott váltótársával a „vörös” főtörzszsel, akit korántsem lehetett férfiszépségnek nevezni, másnak se nagyon, s akiben egy mérsékelt fantáziájú operarendező rögvest Sir John Falstaff lovagot fedezné fel benne smasszeri álruhában.
      - Jóval alacsonyabb és szélesebb volt minden tekintetben az indus ördögnél, de kifelé menet ő is bele-belenézett az ajtó mellett lógó tükörbe. Neki azonban pipiskedie kellett a művelethez, s ezt egy körletparancsnok személyiségéhez méltatlannak érezte.
      - Nem vagy szép – suttogta bágyadtan a tükör, és képtelen vagyok megérteni, miért kell neked mindenből két számmal nagyobbat hordanod…? Nem fogsz belenőni soha, és a csizmaszár is úgy kering a lábad körül mint a…
      - …csitt! – figyelmeztetlek bármikor összetörhetlek, és azt mondom magadtól estél a küszöbre…
     - Igazad van…- sóhajtott a tükör, ne törődj te a múlandó külsővel – hiuság az – elmúlik nyomtalan…Mert a has megereszkedik és kiszélesedik a csípő, s a láb oszloppá torzul idővel…- ám szavaidnak ékessége, s a te bölcsességed maradandó. Arra figyelmezz minduntalan, s béke lesz a te lelkedben napra nap, még akkor is ha épp nem vagy szolgálatban. Egyébként pedig, ha bölcs szavaid és útmutatásaid további pallérozása végett a szolgálati szabályzaton kívül egyéb irodalmat is használnál, akkor talán…
      - Elég…Tükör az örszobán…! Micsoda nőies fakszni…! Dühösen lekapta a tükröt s a közös íróasztal legalsó fiókjába vágta, ahol a nagymératű kocsisgyertyákat és zseblámpaelemeket tartották áramkimaradások idejére. Ott a helyed hazug becstelen holmi.
      - Kiment, dühösen bevágta az iroda ajtaját, s a tükör látta ezt. Még onnan a legalsó fiókból is tisztán látta, és ahogy utánanézett elmenőben, arra gondolt,  meg kell őriznie a beszédes pillanatot, mert lesz majd egy hasonló kép az életében, amikor Tovaris Konyec és ez pont így fog kinézni majd a plakátokon.
 
 
( Egy hajdani homelessre…- Baghíra magánklinikája.
 
  - Gyakran jártam valamikor az óbudai piacra lángosozni. Akkor még födetlen volt a java piac. A bágyatag októberi napon sütkéreztek roskadozó pultjaik előtt az eladólányok - tehették - még nem födték be betonnal a fejüket. Ha kicsit feltámadt a szél lángosillat lengte be a környéket. Leállítottam a motort valahol oldalt, s mentem a hatósági húskiméréshez, ahol többnyire nyugdíjas nénikék tolongtak nagy izgalomban. El nem árultam volna, hogy a kutyám miatt vagyok közöttük, talán még megsértem valamelyiket. Ha sikerült a vadászat, körbesétáltam, s végül kiktöttem hátul a lángososnál. Kitünő intézmény volt. Jó vastag reszelék volt a fokhagymás lében, néha már csípte a szám szélét annyit rakosgattam a forró lángosomra, aztán visszaballagtam a motorhoz, s félfenéken ráhelyezkedve ráérősen majszolgattam, mint akinek semmi más dolga a világon, mint forró lángossal bíbelődni a langyos októberi napsütésben.
    - Egy ilyen koradélelőtti hideg ragyogásban, ahogy a piac túlfelére a napos részre igyekeztem, rendesen elhasaltam langosostúl, bukósisakostúl és a táskám is elrepült valahova, meg minden amit aznap éppen begyüjtöttem. Összeszedegettem szétszórt vackaimat egy gazdátlan ottfelejtett pultra, s fölültem magam is, hogy majd mindent elrendezzek, de előbb még végezni akartam igy forróbb állapotában a lángossal, amikor megszólalt mellettem a pult másik végében...
    - Kiszakadt a tejföl...! Tényleg kiszakadt ahogy néztem, fehér foltja lent világított a betonon, de nem érdekelt túlságosan, mert meglehetősen hideg volt még, s ahogy átjöttem a hegyen csak gurult lefelé egyre gyorsabban a motor, s közben  kellemetlenül áthültem....Falni akartam, forrót falni de azonnal és mindenáron.
   - Ki fog folyni a táskádban...- intett felém a férfi bicskával a kezében. Kenyerét aprítgatta vele a fogai helyett, s az volt az érzésem talán azért sürget, mert ilyen megcsúfolt állapotában az a tejföl  igazából már őt illetné. Felé nyujtottam - kéred..? Á nem az egészet, csak a legfeljebb felét - legfeljebb...!!! - mondta figyelmeztetőleg - a többit kend a lángosodra.!
     - Soha nem ettem még tejfölös lángost, hát kipróbáltam.  Kiöntöttem egy keveset és átadtam a poharat. Szemben ültünk az alacsony őszi nappal, majszoltunk, én a lángosomat, ő kenyérdarabkákat tűzött a kése hegyére, azt mártogatta az immár megszerzett saját részébe. Nagyokat, merengően mélyeket lélegzett. Sokáig nem szólt egyikünk sem, végül mégis megtörte a csöndet. Hova mész..? - kérdezte, de nem nézett rám csak maga elé, éppen úgy ahogy én.  
      - Van egy  kis házam Csillaghegyen, magam építettem az erdő alatt, ott dolgozom....- mondtam némi szünet után..Bólogatott. Tudom hol van - mondta lassan rágcsálva - a Saroglya  felé...a Péter hegyen...
     - Nem válaszoltam. Elfoglalt a tejfölös lángos élvezete...Télen is ott vagy...? - kérdezte, de csak úgy mellékesen, mintha illendő lenne szóval tartania egy jótékony félpohár tejföl miatt. Csupán bólintottam, de ezzel is megelégedett.
      - Én...- kis szünetet tartott - lassacskán be kell, vonuljak a kóterbe mert már erősen hül az idő - jönnek a fagyok, azt meg nehezen birom, - mondta lecsusszanva a pultról. Intett köszönésképpen, s elcsoszogott a piac belseje felé. Cipőjét leszámítva egész jól öltözöttnek tűnt, adott magára, nem keltett rossz benyomást. Tiszta volt, vastag piros sálja laza eleganciával védte a nyakát, újszerű durva kékposztó vasutas kabátja alatt egy másik felöltőt hordott, afféle tavaszi kabátot - világos, majdnem fehér raglánt, vagy trencskót - olyasmit, amit Humphrey Bogart hordott felhajtott gallérral, Voody Allen kedvenc filmjében a  Casablancában.
     - Nem kérdeztem miért és hova vonul - Nyelőgépre emlékezetett, de ez csak utólag jutott az eszembe, s néhány nap múltán, amikor ismét arra jártam, s forró lángossal a kezemben köröztem hasonló időben, hogy bizonyosságot szerezzek, már nem találtam sehol.  Bevonult' volna valóban....? Október talán utólsó napja lehetett, még messze nem készültünk gyertyát gyujtani, szúrós aprószemű eső esett, alig vártam hogy fölérjek sáros meredek utakon a hegyre, hogy kimelegedjek egy kis favágástól, s aztán nekiálljak végre valami ésszerű termelőmunkának. Tudtam, hogy nehéz lesz, mert már napok óta ez a fura figura járt az eszembe otthon is meg a hegyen is. Csupán azért mert emlékeztetett valakire...?! Azt hiszem..
   - Tudtam hova vonul és miért. Ősz van, hidegre fordult az idő, neki most ott a helye. Nemigen léteztek még akkoriban karitatív menhelyek, de lakták hontalanok már akkoriban is a Kishárshegy lejtőit. Némelyik még keritést is font a maga vájta barlang elé, pokróccal fedte a nyílás száját és éjszakára kitette a cipőjét. Pedáns rendszerető ember volt, egy délutáni sétán belestem a pokróc mögé, mert nem láttam kirakva a cipőket. Kétoldalt kis fapolcokon tartotta legszükségesebb tárgyait, pohárban még fogkrém és fogkefe is volt  sok minden egyéb között. Box, okos airdale terrierem, akivel a hajnali erdőt jártam, nem bántotta a cipőket. Kicsit meglepődött amikor egy reggel már négyet számolt. Az új lakóé kisebbek voltak, kicsit szinesebbek, magasabb sarokkal.
    - Emlékeztetett valakire a piaci emberem, olyasvalakire akivel egyáltalán nem volt semmi közelebbi kapcsolatom, csupán ismertem, de ahogy azt a fél pohár tejfölt egyértelműen magáénak könyvelte - többet semmi esetre sem csak ami megilleti - az teljességgel a Nyelőgép stílusa volt, rá emlékeztetett....Ebben bizonyos voltam.
     - Nyelőgép ismert volt Saujhelyen. Beszéltek róla, bámulták, de senki nem kivánta utánozni. Szülei, ha voltak is valaha, hamar lemondtak róla és különféle nevelőintézetek lakójaként nőtt fel, szerinte egymagában. Szemtelen képű szőke, nem túl magas, nincs rajta semmi különleges vonás, talán épp ezért volt a zsebtolvajlás kitünő mestere. Zsebesből nem volt hiány errefelé, ócska, szemét népség - Nyelőgép lenézte őket. Amíg valamely nevelőintézet fedelet jelentett számára, esze ágában sem volt más zsebében kotorászni. De amint kitavaszodott, muszáj volt lelépnie, s valamiből élnie is kellett. Apró büntetéseket kapott ha elkapták, s ilyenkor előbb utóbb a Mosonyiban találta magát kórházi kényelemben, mert nyelt. Már az őrizet első napjaiban lenyelt valami tárgyat, legtöbbször a kanalát, s már vitték is, hogy meglegyen a leltár. S ugyanígy nyelt, ha öszidőben nem volt szándékában visszamenni az intézetbe. Talált megfelelő kórházat, hogy törődjenek vele, ahol tisztaság és rend van és soha nincs sorakozó.
    - Túlérett primadonnaként érkezett. Tizennyolc már elmúlt, tulajdonképpen nem is itt lenne a helye, de ha már így történt megpihen nálunk kis időre. Számos apró büntetése ellenére nem járt még Saujhelyen - sajátos trükkjét alkalmazta ennek céljából, mindeddig teljes sikerrel. Szállitás előtt mint már említettem mindig nyelt valami keze ügyébe eső tárgyat, s mint kiderült ezeket többnyire jóelőre maga köré gyöjtötte. Ezek után csak be kellett jelenteni az eseményt, s a röntgen bizonyította a tényállást. Imádta a számára otthonos rabkórházat, megvárta míg az operált hasa gyógyulni kezd , s ekkor vagy újra nyelt vagy ha semmi nem akadt a közelben, felszaggatta a gyógyulófében lévő varratot. Két ujját keresztbe belefeszítette és reccs...Az a hír járta, hogy ilyenkor elájult kissé, de Saujhelyen nemigen hittek a gyermeki mesékben. Ezidáig, ami persze éveket jelentett, sikerült meghúznia magát a kedélyes Mosonyiban, ahol a küzdelem állandósult közte és a vele hadakozó egyre idegesebb raborvosok között. Ismerték jól, s ezűttal rettenetesen kiszúrtak vele, mert sikerült orvul meggyógyítani. Lekötözték, vagy csellel elkábították, ki tudja - mindenesetre a seb összeforrott, hiába döfködte, hiába ráncigálta, muszáj volt belenyugodnia, hogy szállítható állapotban van. Pedig ezúttal semmi bűnt nem követett el csak amolyan télre behúzódós marhaságot, amit ősszel kell gyakorolni, s épp annyi leisztung jár érte, amennyi tavaszig kitart.
      - Így került Saujhelyre - kicsit leereszkedőn, mint ismertebb művészfélék poros, unalmas kisvárosokba  szoktak leereszkedni ha végképp elkerülhetetlen, és muszáj odalátogatniok egy kisebb vendégszereplésre. Fogadta az elismeréseket, a feltétlen rajongás és csodálat jóleső megnyilvánulásait - kijárt neki egy slukk a rigóból a legcsekélyebb ellenszolgáltatás nélkül, s az idetévedt csomagok tartalmát is megszemlélte kegyes jóindulattal. Néha belekóstolt, éppen csak egy piciny darabka erejéig, de ezt a tulajdonságát az egyszerű kiéhezett népesség nemigen értette...Nem, nem köszönöm ennyi éppen elég volt - képes volt ilyen hülyeségekkel előállni, s voltak akik meg is sértődtek a látszólagos visszautasítás miatt.
     - Pedig egyszerű - mindezek magyarázata a teljes függetlenség megőrzése bármi áron. Nem akart tartozni semmiféle körbe, leginkább pedig a cipészek nagypofájű körébe, ahova beosztották. Képtelen volt megbékülni a cipészműhely robotos unalmával és egyre nehezebben viselte a sivár zárka fagyos szürkeségét. Úgy érezte, letelt az a néhány hét amit e vendégségben el kellett töltenie - ideje odébb állni, még néhány hét és kitavaszodik. Erősen vágyakozott a jól fűtött mosonyiba, ahová behallatszik a nagyváros zaja, ahol nem kell kalapálni és ismerős már minden szeglet és minden bútordarab. Éppen ideje hát szépen csendben odébb állni, ezt mindenkinek meg kell értenie.
    - Mivel azonban sohasem járt még Saujhelyen - "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs személyét hírből sem ismerte, kénytelen volt szembe találnia magát egy felsőbb akarattal, s olyan szokásrenddel, mely nagyon is eltér bármely rabkórház puhány szokásaitól. Ezen szokásrendek és helybéli gyakorlatok pedig igen hatásosak és az említett főtörzs elővezetésében roppant kedélyesek tudnak lenni.
     - Legszűkebb körében, övéi között, ahol kellő tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett, végre megtörtént a nevezetes dolog - nyelt. Igazából és jelentőségteljesen nyelt, szavahihető tanúk jelenlétében. Mégpedig kanalat - más nem akadt a kezeügyébe. Tulajdonképpen egyszerű eset...Lenyelt egy kanalat.
     - Nem nagy ügy, mondták egyesek, s ezzel némi csalódást keltett korábbi feltétlen rajongói körében, akik szerint innen csak akkor menekülhet ha legalább ágylábbal próbálkozik...Ö azonban mosolygott e kishitűségen, tudja jól mit miért csinál, van elég gyakorlata a témában és esze ágában sincs cipészi létbe, silány nevesincs rabszolgasorsba, ilyen rettenetes alárendeltségbe süllyedni.. Még mit nem  - egy művész...? Előfordul azonban művészekkel is, hogy váratlan találkozások adódnak közöttük, s muszáj döntésre vinni a dolgot. Melyikük a nagyobb, az elismertebb és hatásosabb és micsoda tálálkozások ezek....?!
     Baghíra rosszalló képpel fogadta a bejelentést....Eeej édes gyermekem, hát mér' nem vigyáztál...? Mér' nyelted le azt a kanalat teee? Mivel fogol te mostmár vacsorálni, éédes gyermekem....? Vagy nem is akarsz te enni többé sohasem..? A meglepett "művész", útálta már a helybéli szegényes étrendet a hideget és mindent, s mgdöbbentette Baghíra szokásoktól eltérő, sajátos reagálása. Mintha a nagy fekete indus nem is értette volna miról is tett ő hivatalos bejelentést vagy mégis, csak nem veszi komolyan...? Kiverte a víz, hevesen tiltakozott...Dehogyisnem  akar...Akarna ő enni csak most nem tud...Így semmiképpen.
      ....és persze egyben nyelted le ugye édes fiam...csak azért kérdezem, mert ez is fontos lehet...hogy a te dolgodat sikeresen elboronáljuk....! Egyben, egyben jött az ijedt válasz.... Baghíra azonban kételkedett...Biztos vagy benne..? Nem törted te azt egy kicsit ketté gyermekem...Nem, neem....Biztos...? Na jól van én elhiszem neked, de hát itt van ez a jó kis sárgaborsó és hát akkor most hiába. Fejét csóválta bosszankodva. Ilyet mégsem ehetel a puszta kezeddel, hogy is nézne ki az...? Kellett ez most neked...?
      A Mosonyiban majd kiveszik ahogy szokták, ahogy máskor is szokták - vigyorgott szemtelen képpel a kanál tulajdonosa, s ebben a vigyorgásban  volt valami gyámoltalan felszólításféle, hogy mostmár elég lesz az ostoba huzavonából, fejezzük be az oktalan társalkodást de mihamarabb - telik az idő, itt meg rohadt hideg van állandóan és a főtörzs inkább intézkedjen ahogyan kell, mást amúgy sem tehet.
     Baghíra csillogó szemekkel figyelte a magabiztos vigyorgást, mert kedvelte a szolgálat robotjától eltérő váratlan helyzeteket. Extrém ügyekben pedig erős késztetést és jogos felhatalmazást érzett annak szakszerű, aprólékos megoldására, és széles elégedett mosolya jelezte, hogy most ő következik...
     - Áá messze van az a Mosonyi édes fiam, nemigen tudunk mi odáig elvergődni - nem is szokásunk minekünk az ilyesmi - majd megvárjuk inkább amíg kikéreckedik az magától. De én kanalat adni azt nem tudok neked édes gyeeermekem, mert az nekem nincsen...és senkinek nincs itten két egész kanala. A te leltárodat pedig mégsem javíthatom át ilyen semmiség miatt. Ha lenyelted véletlenül a kanálodat, hát az elég nagy baj, de majd csak megoldódik a te dolgod kevesebb mászkálással.
    A fiú elképedve állt a sorban, mert vacsora osztás idején történt mindez, és éppen abból a célból, hogy másnap már el is lehessen őt sürgősen szállítani. Baghíra azonban másképp képzelte el a magoldást. Méghogy szállítás, meg vonatozás...Ugyan minek..? Szépen kihúzta a sorból és húzta, húzta maga után s elvonatozott vele a folyosón egészen addig az ajtóig, ahol se szám sem semmi egyéb felirat nem volt, csak a frissen festett ajtó egymagában, de ezt az ajtót, s a mögötte várakozó helyiséget, jobb messze elkerülni. Innen még a félőrült futóbajnok is menekült amint magához tért egy hosszabb eszméletvesztés után, és oda senki soha önként nem kívánkozott.
     ....na fiam, gondolkodjál egy kicsit - itt majd egészen jó lesz neked - bíztatta a főtörzs és elégedetten körbepillantott az egyébként évszámra üres helyiségben. Szép ez a szoba....nem gondolod.? Szép tiszta, ablaka is van. Fehér falak, fehér asztal, két fehér szék és két szép fehér ágy...Választhatsz is, ha úgy jobban esik...Nézd má', a lepedők is teljesen újak. Fehér az egész ágy mindenestül, mert abban jobban lehet ám gyenglkedni. Neked meg éppen arra van most a legnagyobb szükséged...jól mondom fiam...? Kályha az nincsen idebenn, mert aki gyengélkedik, jobb ha benne marad az ágyában. Legalább nem kell kimászkálnia az ágyából, hogy még azzal is foglalkozzon. Törődjön csak a nyavalyájával, az is elég neki,
     Maaj' meggyógyulsz fiam, csak feküdjél szépen nyugodtan, hogy az a kanál nyugodtan előmerészkedjen...Az pedig előbb vagy utóbb elő szokott onnan...! Ha meg nem akar, hát maj' lesz itt elég segítség ahhoz, hogy megsürgessük....mer' azér előbb utóbb mindig kikívánkozik. Nemigen szokott az bennmaradni....Magától is előkerül az, és akkor majd szóljál nekem, mer' akkor majd mehetsz vissza a többiekhez kalapálni. Látom nemigen van ínyedre a cipészmesterség, de majd megszokod. Azt meg nagyon remélem, hogy egyben lesz az a kanál, mert nem szeretném, ha valami kárt okoztál volna.
     Körbesétált a helyiségben - kibli van, víz van, a csajkára most nemigen lesz szükséged - minden a legnagyobb rendben. Mielótt kiment, akadt még néhány bíztató szava a meredten állóhoz , aki elsárgult képpel, görnyedt tartásban állt az egyik szép fehér ágy végében. Az ágy valóban fehér volt és tiszta - fejrésze előtt háromszögbe hajtott törölköző, s a két pokróc is szinte új, hibátlan, ilyet soha nem látni errefelé.
     ....kijön az a kanál - ki bizony édes fiam, és te avval fogol majd vacsorálni - ha már annyira megszeretted - mondta még, aztán bevágta az ajtót. A "vörös" főtörzs - Baghíra váltótársa nem foglalkozott a gyengélkedőből hallatszó folytonos kiabálással és káromkodásokkal. Nem az ő dolga, ő csak megszámolja amikor szükséges és visszazárja az ajtót. Minden háborgás és méltatlankodás hiábavaló.
      Harmadnap este Baghíra krumplit főzetett a női körlet konyháján, és a házimunkások megpucolták a forró krumplit a mocskos kezeikkel, ám egy morzsányit  se vehettek belőle, mert Baghíra feketén villogó szemei előtt kellett mindezt elvégezni, és amikor készen voltak a krumplipucolással, nagy csomag vattát hozatott a körletiirodából és az összes vattát a gőzölgő krumpliba keverték. Nyelőgép feszt ordított, mert operációs műveletekhez volt szokva fehérköpenyes orvosok és megfelelő segédszemélyzet társaságában, és valódi műtőhöz és számolgatós altatáshoz amit különösképpen kedvelt, nem pedig efféle középkori eljáráshoz, ahol vigyori, retkes kezű és büdös lehelletű házimunkások lefogják egy sötét visszhangos folyosón, és erőszakkal tömik bele a rengeteg vattás krumplit só nélkül a "BÁSTA szekere" alatt...Borzalom...Ki érti ezt...?
    /..."alsóvonalú földszinti folyosónkat" három kép díszitette, úgymint egy színes nyomat a Kreml-ről, falakkal, tornyokkal, a BÁSTA szekere, róla az iskolában tanultunk, linómetszet, Cs. András alkotása, aki tagja volt a pasaréti ifjaknak, valamint egy kitömött sólymot ábrázoló ceruzarajz, melyet szerény személyem készített, egy néhány hónapot is megért rajzkörben, melyet egy valamikori rajztanár, ESSZ hadnagy próbált életben tartani./
     Harmadik napja sorvadozott gyengélkedői ellátmányon, azaz vizen és némi kenyéren a hófehér hűtőházban, s amikor megérezte a párolgó krumpli mennyei illatát, elérzékenyült...Nahát, mégiscsak sikerült - megérte a sok kínlódás. Tévedett persze, mert nem számított a rengeteg vattára amit Baghíra receptje szerint kevertek az illatozó krumpliba, s amitől persze az egész kulimász undoritó és élvezhetetlen. Nyelt és ordított és zengett a folyosó, de a markos házimunkások végezték a dolgukat örömmel és szakszerűen és az elővigyázat okán odakészített kényszerzubbonyra sem volt semmi szükség, mert "Nyelőgép", aki most egyre csak nyelt és nyelt ,s aki korábban néha fennhéjázó, és kicsit gőgös is tudott lenni, most hirtelen szelíden és csendes beletörődéssel megadta magát.
   Baghíra pedig mosolygott, ahogy mindig is szokásában volt - szeretettel és elégedetten - mert ezen elégedett ábrázatot még buzgó "törökverő" állapotában se nagyon nélkülözte, és újra elkönyvelhette magában, hogy semmi nem változott - alsóbb meg felsőbb parancsnokság, szagos tisztecskék kilószám, semmi az - még mindig ő a legszebb, és ő a legnagyobb ebben a példátlan állatseregletben.
     Minden megoldódott szépen és a rend is helyreállt. Nyelőgép pedig nem jött vissza többé a nagy hatosba. Rajongói elfordultak tőle - házimunkás lett - épp olyan mint a többi, koszos és lassú, mert jobban kedvelte a kondérokat, az ételosztást, meg a váratlan feladatokat, és nem kivánkozott vissza az unalomba. Lenézte a cipészeket, az óránként ötven fillérért görnyedőket - szabadon', egyre elhanyagoltabban, kicsit tán meg is hízva lebzselt a komor épületben. A gojzervarrott cipőkkel pedig csak akkor találkozott, amikor becsomagolt állapotukban vonszolódtak beládázva a folyosón, hogy mielőbb elszállítsák mindet a jó büdös francba.   
 
 
 
Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:12 Szólj hozzá!

               - Ezért - amint Nietzsche mondja - csak igy szabad beszélni:cinikusan és ártatlanul. Elvetemülten és rafinériával, csaknem gonoszul okosan, ugyanakkor tiszta szivvel, derülten és egyszerüen, mint az énekesmadár.

    - Díszruha pedig kell. Nagyon is kell. Ezt jó ha minél előbb megjegyezzük. Akinek kifogása van ellene, jobban teszi ha hallgat. Legfőképpen az ilyenek mint ez a hülye Becsei, akinek se Anyja, se Apja és csak véletlenül jött a világra, és azóta is mindenféle nevelőintézetekben tekereg bambán. Az ilyeneknek, akik soha életükben nem ültek vacsoraasztalnál meghitt családi körben, nem jártak templomba vasalt ünnepi ingben és a cipőjüket sem kellett fényesre csiszolni soha - kuss legyen..! Ezeknek hiába is beszélhet az ember, hogy milyen felemelő érzés a pillanat, amikor havonta egyszer arra a várva várt tíz percre leveheti kopott fekete rongyait, átöltözhet, s besorolhat abba a földszinti egy a szürke, egy a fekete vonulásba, ki a nagyterembe, a körben felállított cirkuszi rácsok mögé. Nem tudhatják mit jelent más rendes embereknek a díszruha, ami egyébként az ágyak feletti polcon porosodik szögletesre hajtogatva, s amit a kövtkező havi beszélőig bámulni lehet.

     - A dolog úgy történhetett, hogy BÉÉ hadnagy egy szép tavaszi estén, mert akkoriban is voltak szép tavaszi esték, orgonaillattal, lágy fuvallatokkal és egyéb kellemes és kellemetlen szagokkal, hazafelé sétált halkan fütyörészve a sátoraljaujhelyi főutcán, s e szép hosszú utcán, arcán a jól végzett munka derűs nyugalmával, mert szüntelen, talán még álmában is sugárzott róla a tökéletes elégedettség, összetalálkozott egy másik egyenruhával, egy vasutassal, és az a néhány szó amit váltottak egymással, később jelentős fordulatot eredményezett a fiatalkoruak börtönének sivár, de olykor erősen kanszagú részlegében.

     - Jó estét BÉÉ elvtárs - köszönt szomorú arccal a vasutas és baktatott volna tovább lógó orra után, ha BÉÉ hadnagy el nem kapja a karját, mondván...Hová, hová vasutas elvtárs..? Miért olyan szomorú..? Mi bántja a lelkét vasutas elvtárs ezen a szép tavaszi estén...? Ne is kérdezze hadnagy elvtárs, sóhjtott nagyot a vasutas - mert így beszélgettek, egyenruha a másik egyenruhával.....Nagy az én bánatom, és nem találok rá megoldást....

     - Megoldás pedig mindig van - mondta nyugodt, határozott, kissé mesterkélten fennsőbbséges és pedáns torokhangján BÉÉ hadnagy, aki ezúttal is tanújelét kívánta adni a lélekbúvárkodásban szerzett tapasztalatainak, s azt is tudta a maga gyakorlatából, hogy a jó fenyítésnek csak a mértékét kell megfelelően eltalálni, és a probléma könnyedén - szinte magától megoldódik. Igaz ugyan, hogy az előtte ácsorgó sötétkék egyenruhát viselt, és nem azt a kopott feketét, melyet az egykori iparitanulók hagyatékából nyertek a bentiek, és a fején tányérsapka volt, nem az a furcsa hogyishíjják....és jóval idősebb ráncosabb és borostásabb is volt a kelleténél - egyszóval BÉÉ hadnagy hirtelen ráeszmélt, hogy már valószinüleg kijött a börtön kapuján - a hosszú főutcán igyekszik hazafelé, és furcsán megtévesztette a kopott sötétruhás, kissé görnyedt, és ijedten alázatos vasutas alakja, mert egy hasonló figura testi valójában, rendszerint pökhendi gőgöt váltott ki a fiatal húsosképű hadnagyból...Sebaj.

       - Mi lenne az a nagy gond ? - érdeklődött leereszkedőn BÉÉ hadnagy, mert a gondok megoldásában mint már említettem nagy szakértelemmel rendelkezett. Ezúttal ugyan fenyités nélkül kénytelen megoldani a problémát, de oda se neki...Nagyobb feladatokat is megoldott már sikerrel és újra feltette a kérdést, mert jól esett neki....Ekkor a vasutas elmesélte BÉÉ hadnagynak, hogy az ő nagy bánatának okozója egy vagon kék posztó, mely a  zavaros időkben valahogyan az állomáson maradt, és nem kell senkinek.....Hát mondja meg nekem hadnagy elvtárs - sopánkodott a kopott kis vasutas - létezik olyan a szocializmusban, hogy egy vagon posztó nem kell senkinek...?

       - BÉÉ hadnagy pedig tüstént arra gondolt, hogy lám mekkora szerencse, hogy mi a szocializmust építjük, ahogy ezt szívesen és gyakorta volt szokásában emlegetni - mert ha most például a kapitalizmust építenénk, ez a nyomorult  sápatag kis vasutas eladhatná az egész vagon elárvult possztót és dúsgazdag ember lehetne néhány pillanat alatt....És még az is könnyen megeshetne, hogy szolgálati helyét rútúl és önző módon elhagyva elosonna Sátoraljaujhelyről akár a világ végére is, amíg futja a posztó árából. Nyilván nem törődne semmivel és senkivel, mert a kapitalizmusban az embernek ember a farkasa és ott a kapitalizmusban mindenki csak saját nyereségére gondol és senki sem törtődik méltóképpen a közösséggel, pedig az egy igen felemelő érzés és az országnak is hasznára válik. Meg a Társadalomnak is.!

       - BÉÉ hadnagy komor képpel gondolkodott, s ez örömmel töltötte el a vasutast, mert komoly embernek, megbízható elvtársnak tartotta a hadnagyot, s mennél tovább figyelte a töprengő kövérkés ábrázatot, annál jobban érezte annak bizonyosságát, hogy a hadnagy megtalálja a megoldást. BÉÉ hadnagy megveregette a vasutas vállát és atyai jóindulattal bocsátotta útjára a kopott kis embert. Majd gondolkodom a dolgon - tette hozzá bíztatólag. S még aznap éjjel álmot látott.

      - Éppen úgy mint Jákób a bibliában, csak az angyal helyett neki Makarenkó jelent meg álmában  - annál is inkább, mert éber állapotában is gyakorta vizionált a nagy szovjet pedagógussal. Erős hatással volt haladó szellemű értékrendjére a modern szovjet pedagógia, legfőképpen pedig Makarenkó elvtárs - akitől sokat tanulhatnánk mondta sejtelmesen - de soha nem tett említést arról mi lenne az. Nekünk amúgy sem volt közünk ilyesmihez, és nem is értettük volna ez nyilvánvaló. Az egyes számú történelmi név birtokosa ekkor megemlítette, hogy volt itt a közelben éppenséggel Sárospatakon is egy világhírű pedagógus akit Comeniusnak hívtak, de BÉÉ hadnagy leintette, hogy a neve alapján nyilván római volt és az akkori dolgok a mai társadalomban már nem érvényesek. A szovjet pedagógia más mint a többi...A mai világban ez a legmodernebb pedagógia, mert nem ismer lehetetlent - mert haladó szellemű, mert bölcs és legfőképpen nagyon igazságos..../.Mondhatnánk majdnem olyan mint a szovjet röplabda, csak nincs benne szerva, meg forgás, és az a nagyszerű társadalmi egyenlőség - de nem mondjuk, mert nem akarunk tiszteletlenek lenni, és valószínüleg igaza van a hadnagynak - mi egészen mások vagyunk, selejtesek, nem is értenénk egyáltalán. Kénytelenek vagyunk csendben beletörődni, hogy hasztalan minden sóvárgás, vágyakozásunk meddő, Makarenkó elvtársat meg sem érdemeljük./...

       - Makarenkó csak néhány pillanatig jelent meg BÉÉ hadnagy álmában és a következőket mondta...BÉÉ hadnagy..! Figyelj rám kedves fiam...! ( e néhány szó megdobogtatta a hadnagy szivét, és izgatottan forgolódott álmában)...

       - ...Itt ülök a nagy szovjet menyországban - már túl vagyok minden igazoló eljáráson, de a teendőim most is számosak, és gyakran figyellek benneteket...Eljutott hozzám amit Te nem hallhattál, mert az a történelmi nevű fiatalember, az a ...hogy is hívják ott nálatok...? Tudod az az első számú, aki ha jól emlékszem nyolc évet kapott szervezkedésért... az a vörhenyes képű vigyorgó....

       - BÉÉ hadnagy fülig veresedett álmában, de nem akart mgszólalni, várta, hogy az íjesztő nevet végre Makarenkó mondja ki. A nagy szovjet pedagóg azonban huncut ember volt, és egyre csak nógatta sürgettee  makacskodó hadnagyot...Na segíts már édes fiam...és ekkor BÉÉ hadnagy szemét lesütve, s a botránkozástól elcsukló hangon suttogta párnájába a vörhenyes képű vigyorgó nevét, KOSSUTH...

       - Na ez az - vágta rá tüstént Makarenkó - ez a Kossuth gyerek azt hiszem fején találta a szeget...Tudod...amikor rólam beszéltél a nagy hatos zárkában...Szeretem amikor rólam beszélsz édes fiam...Bármelyik zárkában. Igaz ugyan, hogy csak névrokona az egykori nagy zavarkeltőnek, dörgött a példakép ismertlen hangja - és szakálla sincsen, de most nem erről van szó. Azt hiszem igazat beszélt...Van ilyen - hidd el nekem....

      - BÉÉ hadnagy vörösen lehajtott fejjel állott a létra aljában, mert minden pontosan úgy történt  mint Jákób esetében, csak ezt most nem Jákób lajtorjájának kell neveznünk, hanem Makarenkó lajtorjájának - és neki nem kellett birkóznia álmában  nagy szovjet pedagógussal, mint Jákóbnak az angyallal, és ebben nincs semmiblaszfémia, mert én odahaza a pasaréti református egyházközségben sok hasonló nagyhitű embert ismertem és határozottan állíthatom, hogy BÉÉ hadnagy hite és meggyőződése épp olyan vak és feleslegesen buzgó, valamint épp oly felszines és fagyosan embertelen volt, mint némely hangadóké ott a távoli Torockó téren.

       - Megtörtént esetről volt szó, erre világosan emlékezett, mert valóban látta, hogy az a vörhenyes képű szemtelen vigyorgó akit sajnálatosan éppen Kossuthnak neveznek, súgott valamit a mellette állónak, és persze hiába várta volna, hogy elárulják mi az...Éppen azért, mert már meglehetősen kiismerte e gyülevész népség undoritó szokásait, nem is nagyon érdeklődött a gyanús sugdolózás témájáról. Úgy tett mint aki semmit nem vett észre, és tovább folytatta szokásos mondókáját. Újabban néha már bánta is, hogy bemerészkedett a nagy hatosba, mert belevigyorognak a képébe - és csinálni kéne már valamit, mert fegyelmezetlenek, és némelyek újabban egészen nyilvánvalóan semmibe veszik.

       - Főleg az a vörhenyesképű vigyorgó, aki ha csak véletlenül is feléje fordul, bokáját összecsapva jelentkezik, hogy KOSSUTH...Ennek ez a mániája....Pedig nem is rokona csak névrokona az egykori rebellis kormányzónak...Ki érti ezt...? Egy ilyen - akinek nyolc éve van ellenforradalmi szervezkedésért - amit csoportosan követett el a Társadalom és  a Dolgozó Nép ellen. és aki éppen ezért ki is van tiltva, mint az itt tanyázók nagy része az ország összes középiskolájából. Mert ha egyszer tán letelik az a nyolc év maradéktalanul, maradjon még valami, ami emlékezteti korábbi szemtelen okoskodására. Csak maradjon és maradjon...Maradnia kell és muszáj, hogy legyen ilyen előrelátó szigorú gondoskodás, ha már kiírtani nem lehet az ilyet amúgy hetediziglen. Nem szégyelli magát az ilyen...? A Mecsek tájéki banditákról pedig emlités se essék ez alkalommal, azok nem is az Isten teremtményei...

      - BÉÉ hadnagy némi neheztelés félét érzett most a nagy szovjet pedagógust illetően, és felfelé pislogott, mert a lajtorja legtetejéről dörgőn felerősödött Makarenkó elvtárs hangja...BÉÉ hadnagy...édes fiam...! Tudod mit mondott az a....hogy is hívják..? KOSSUTH...nyögte odlenn BÉÉ hadnagy teljes megsemmisülésben...

   ..."Makarenkó kallódó fiatalokat fogdosott össze, és próbált valami értelmeset kezdeni velük - itt meg összefogosott fiatalok kallódnak értelmetlenül....Hát ezt mondta édes fiam...- gondolkodj ezen és beszélj a vasutassal...!

       - BÉÉ hadnagy ekkor újra összetalálkozott a vasutassal, és meglepő ajánlatot tett a vagon kék posztót illetően. Amaz pedig, kissé vonakodva de végül is ráállt a tranzakcióra, és ezt a manővert akár szocialista összeköttetésnek is nevezhetnénk, ami egészen más mint a lélekvándorlás, csupán annyi köze van az előbbihez, hogy valami vándorol egyik kézből bele a másikba.

       - Csakis igy történhetett, mert alig néhány nap elmúltával jelentős változások beindulásának lehettünk boldog résztvevői. BÉÉ hadnagy meg az égiek, és még ki tudja ki mindenki, talán maga a Társadalom, vagy személyesen a Dolgozó Nép, akik köztudomásuan a szájuktól vonják el a falatot, és teszik ezt nap mint nap, mint azt a hadnagy sem felejti el hangoztatni nap mint nap, most még nagyobb áldozatra szánták el magukat. Olyasmire, amire álmunkban se gondoltunk volna, mert mindig máson jár az eszünk - legfőképpen ez utóbbin. Eszünk vagy nem eszünk..? Mert bizony sovány a koszt.

      - ....Marosvölgyi őrmester pedig bejött a szabászműhelybe, és Szoma úr elé tolt egy listát mondván - néhány nap múlva jön az anyag, készüljön fel és szedje össze magát. Szoma úr a kancsal szabászmester, akinél ez idő tájt alkalmazásban állottam, gyanakodva fürkészte a listát. Nem szerette a váratlan fordulatokat. A reá mért tizenkét év felét már szépen egyenletes ritmusban letöltötte, s mindent ami eltért a nyugodt kiszámítható tempótól, ingerült reszketéssel vett tudomásul. Izgalmának feltünő jelei piciny izzadságcseppek formájában gyülekeztek egyre magasabb homlokán, s ritkás hajzata lucskossá fonnyadt a hűvös helyiségben. Képes volt napokon keresztül dadogni izgalmában, ha elképzeléseit bárki keresztezni merészelte. Ilyenkor gyakran tett félhangos megyjegyzéseket az őrmester hebehurgya szokásait illetően - szerinte a hosszúszárú gatyák kiszabásának műveletét nem kellene megszakítani a női körletek háromszögletű fejkendőinek vagdalásával, mert az csupán egy egyszerű és roppant haszontalan művelet, s ő most a gatyák szárainak relytélyes elrendezésével van elfoglalva.

     - Nekem tökéletesen mindegy volt mely célból nyargalászok a hosszú asztal mellett, nem értettem a szakma fortélyait ráadásul politikai voltam, mely állapot alig volt elviselhető rendesebb, ártatlanságukat szünet nélkül hangoztató sértődékeny gyilkosok számára. Némi kárörömmel figyeltem mesterem őszinte felháborodását..: Mi az Istencsudája ez..? Hányan vagytok ti tulajdonképpen....? Fejét csóválta erős rosszallással, mert magam sem tudtam a pontos létszámot. Vagyunk vagy 120-an, 140-en körülbelül...Mit utdom én..? Nem az én dolgom számon tartani.....Mi az hogy kürülbelül, és ki vette le a méretet...?

     - ..a tököm vette le - rikkantott feléje az őrmester - ne azzal foglakozzon. Itt a lista és kész. Kit érdekel a méret...? Nem a maga dolga...és reverje is legyen..! - érti? Ez nem az a szar daróc ami maguknak is van..Ez jóféle posztó, békebeli....Érti? És ne is olyan legyen mint a maguké...Öltöny, vagy valami hasonló. Legalábbis majdnem hasonló...Négy gombja legyen, és felül kis hajtóka...Ha már nem emlékszik milyen, szivesen elmagyarázom...

     - A szabász egyre csak értetlenkedett - tudom milyen az őrmester úr, de posztóból még akkor se láttam. Ezzel az erővel akár frakkot is szabhatnánk, az se lenne külömb....Hogy fog az kinézni...? Arra nem gondol..? Csíkok is lesznek rajta...? Csikok nem lesznek rajta - legfeljebb magán lesznek mindjárt - vágott vissza az őrmester - ne szórakozzon velm, nem lesz az olyn egyszerű. Belső zseb például nem kell nem kell - tulajdonképpen külső sem, ahogy a zsidóknál a halottakon - talán csak egy, felül a jobb oldalon, szivarzseb szerű, az is csak úgy mutatóba. Mintha valóban ott lenne...

     - Szoma úr, a meglepett kancsal szabász, aki ezidáig képes volt minden kérést és utasítást készségesen teljesíteni, ezúttal zavarban volt. Láttam rajta és örültem neki csendesen, mert egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé. Nyilvánvalóan nem kapisgálta ezt a díszruha dolgot, s ebben kivételesen egyet értettem vele. De mégis - minek ez a díszruha, őrmester úr...? - próbálkozott ismét. Marosvölgyi vállat vont - ki tudja azt...? Felült a hosszú szabászasztalra, oldalzsebéből majszolnivalót húzott elő, nekem hangosan megkordult a gyomrom, Szoma úr a papírt símogatta gondterhelt ábrázattal. Micsoda baromság, motyogta maga elé...Hatféle méret. Ál szivarzsebbel, amibe nem lehet semmit beletenni...És miért pont hatféle..? Lopva rám pillantott, pedig rólam csk egyfélét állapíthatott meg és újra a fejét csóválta. Mi a frásznak ez egyáltalán...? Bálba mennek....hatféle méretben..? Minek a díszruha ebben a lerohadt kócerájban..?

     - BÉÉ hadnagy kitalálta és kész - vetette oda az őrmester. Nem olyan rondák a beszélőn...Nézzen rá erre, pedig ez még kinéz valahogy...Bár, tette hozzá elgondolkodva, és legyintett. Nekem rosszul eshetett volna a legyintés, de nem reagáltam a mozdulatra...Igaza van a hadnagynak,- mondta szánakozva. A múlt vasárnap magam is láttam ezt a csürhét...Hiába álltak távol a sűrü rácstól, a látogatók jó része ugyancsak elképedt ahogy bevonult ez a ...Nem ismételte meg az előbbi kifejezést, mintha valami oylasmi jutott volna eszébe, hátha nem is a vonulók sora tehet saját siralmas külsejéről. Kicsit halkabban, mesterem felé fordulva folytatta: elől a szolgálati szürke szép rendesen,s aztán ez a ronygyos fekete - gondolhatja...És igy sorban, szürke -fekete, szürke-fekete, kinek kell ez...? Tiszta égés én mondom magának. Hát hol vagyunk ..? a kutya úristenit...az erdőben..? Most majd kék posztóban lesznek, és újban - jobban mutatnak a rács megett...Amúgy pedig - tette hozzá némi rezignációval - a bakancsuk úgyis elárulja kik is valójában.....

     - A díszruha üzenet....Azt mondja érdemes volt kérem ide, a messzi határszélre látogatni - várjuk szeretettel, ha van engedélye, a következő hónapban is. Semmit sem kell hoznia, úgysem adhatja át, tulajdonképpen a közelébe sem mehet, meg aztán ott van az a sűrű rács ....ugye érti..? Ez itt nem éppen tündérország, de legalábbis valami olyasféle, hehe..Higyjék el kérem mi nagyon igyekszünk, és erre büszkék is vagyunk. Átépítés folyik - megesik ilyenkor némi kellemetlenség, ezt beláthatják. Ha majd befejeződik a munka minden sokkal szebb, modernebb és barátságosabb lesz. Meg fogják azt is látni. Lesz fűtés is, mert akkor már ablakok is lesznek, meg festett hajópadló.

     - És a sűrű rácsozatot sem kell majd minden látogatás előtt mint a cirkuszban újra összerakni, mert a végleges kevésbé lesz macerás...Sokkal biztonságosabb és magasabb is lesz, mert majdnem a plafonig ér, és világosabb szürkére festjük, hogy jobban mutasson körben a mintás fal tövében....A látogatási dő az valószinüleg nem lesz majd hosszabb, mert az nem tartozik az épitkezés eredményei közé, de később talán, ha már minden elrendeződik, már ilyesmin is el lehet gondolkodni. Talán lehet lesz kicsit módosítani, s az idejét is felemelhetjük a távolabbról érkezők megelégedésére....Mondjuk tizenöt percre...Azért az már valami. Azér' már a messzi Dunántúlról, Pécsről meg Révfülöpről is megérné idelátogatni, nemde..?

     -Az egész környezet és minden feltétel sokkal barátságosabb lesz, és korántsem lesz akkora huzat, mert már ablakok is lesznek ahogy mondtam, és akkor majd a hang is jobban terjed. A Társadalom rengeteget, szinte erején felül költ a fogvatartottak megfelelő ellátására......itt tessék - itt középen tessék csoportosulni, ahol még nem szedték fel a parkettát, mert csak ennyi maradt az egykori - na mindegy, szóval ez a terem a nagy ablakaival, melyeket muszáj volt eltávolítani valamikor más célokat szolgált, dehát gondolom az érdekli magukat most a legkevésbé - mindjárt bejönnek, még egy kis türelem, a szolgálat most ellenőrzi a megfelelő ruházatot....Addig is mint már azt hiszem mondtam - a szájától vonja el a falatot a Társadalom, hogy az itt lévők semmi hiányt ne szenvedjenek....Na látják, már itt is vannak....Ne tessék tolongani, maradjunk szépen itt a középen egy csomóban a maradék parkettán...Később, ha már mind felsorakoztak, néhány lépéssel közelebb lehet majd menni a a rácsokhoz...Türelem...!

     - A feketelyukról' mégcsak nemrég értesültek a tudomány emberei, s makacsul vitatják létezik e, s ha igen milyen lehet. Pedig köztudott, hogy az ilyesmi régóta nyilvánvaló - legalábbis földi változata mindenképpen. Nevezhetik bárminek - tábornak, gyüjtőhelynek, Saujhelynek vagy leprának - semmi sem jut ki egyikből sem. Semmi lényeges..odafenn a fény reked meg, idelenn a hang. Ha már beszippantódtál - ott maradsz. Lapulj, vagy húzd ki magad, mindegy - maradj veszteg, mást nem is tehetsz. Feketék vagyunk mint a lyuk és majdnem némák. Mintha sötét üvegfalak mögött tátognánk...A félelmes szájzár tökéletesen működik.

     - Az egyetlen lehetőség, ahol találkozhatnál, beszélhetnél valakivel, s akinek retorziók és megvonások, fegyelmezések nélkül elmondhatnád, hogy milyen életet élsz idebenn - hogy semmi sem igaz - ha feljebbviteli tárgyalásra mehetnél...Mondom, ha...Ha ha ha.

     - A feljebbviteli tárgyalás szép álom. Manapság külföldre sem mehet senki - mért akarna valaki éppen feljebbviteli tárgyalásra menni...? Államköltségen utazgatni, urizálni...Most minden másképp van, mert ez a helyzet. Ezt el kell fogadni...És ha mégis mehetnél.? Ugyan már - mi jó van abban.? Ne álmodozz. !!!! Egyszeri lehetőség lenne a sóvárogva várt feljebbviteli tárgyalás - csak annyi, hogy kidugd a fejed a víz alól...Utána még rosszabb, mert benn ragadsz a süppedő bűzös mocsárban amig időd lejár, vagy el nem szállítanak.

     - Feljebbviteli tárgyalás.? Elhagyni akárcsak egyetlen napra az intézmény fennhatóságát - felügyelet, féltőn óvó tekintetek nélkül olyan irtózatosan messze elmenni...találkozni szülővel, rokonnal, ügyvéddel, akárkivel...? Mi az, hogy jogod lenne hozzá.? Elment az eszed...? Nem tudod mit beszélsz - a messzi távolban rádjöhet valami ellenőrizhetetlen szószátyár roham és fecsegsz. Nem mintha titkolni valóink lennének, de így sokkal jobb. Neked is jobb. Gondosan vigyáznak minden lépésünkre nehogy eltévelyedjünk, és szükségünk is van a kellő óvatosságra.

     - BÉÉ hadnagy az iroda ajtajában állt - s ahogy reggeli átadás után munkába menet elhaladtunk mellette, csak ennyit szólt:..."magának ma van a feljebbviteli tárgyalása"...Az egész sor megtorpant bambán - az összes meglepett szabó. Mintha egyenként falnak csapódtak volna, mert nem mondott nevet. Mindenki izgatott várakozással fordult a hadnagy felé...neki..mutatott felém a hadnagy. Elöntött a forróság - még nem tudtam mi a módi. Hátulról azonban sürgető parancs érkezett...Tovább..Felzárkózik, gyerünk - és persze mentünk tovább, mert vár a munka. Aláírtad, hogy "nem kívánsz részt venni" a saját tárgyalásodon...Mit akarsz még..Nem tudtad..? Akkor még nem. Ahogy azt sem, hogy egyetlen nehéz kéz vezeti  vágottvégű tollat, s a fekete tinta is ismerős minden aláíráson.

     - Akik itt vannak, a lejobb helyen vannak itten - nem tündérek egyáltlán, sőt, egyesek a pokol címzetes gazember törzsvendégei, mivel korántsem e helyt  gyülekeznek az említett tündérek, s a "mezők liliomai"....Amúgy pedig nincs az emberölésnek  és a legelvetemültebb gyilkolászásnak olyan fajtája, melynek képviselője hiányozna innen.. Mindenki képviselve van - manapság sajnos politikai ügyekben elmarasztaltak is, de mind mind igazán jól érzik magukat. Bárki megkérdezhetné őket...

     - Csak tessék... Van szép díszruhájuk is, láthatja...Ne, ne menjen közelebb a rácshoz, innen is  egészen jól látni - mondtam még mielőtt bejöttek, hogy négy öt lépésnél ne menjenek közelebb...innen is láthatja...Nem tetszett érteni.? És csak a családról, a rokonokról, meg az időjárásról, ahogy már mondtam...Különben azonnal vége - magának is meg az összes többi láűtogatónak....Lépjen vissza kérem maga is - ne kelljen megismételnem, mert azonnal befejezzük a látogatást.....Innen a terem közepéről is láthatja melyik a magáé - csak minden másodikat figyelje - a szürkeruhások azok az őrök...Na látja..Tessék nyugodtan itt maradni középen egy csomóban, különben ahogy mondtam befejezzük a látogatást, és a jövő hónapi lehetőséget is elveszti. Ha nem hallja amit mond, az a maga baja. Mások hallják, mert rögtön felismerik a magukét...Tessék hangosabban kiabálni.!

       - A díszruhának jelentős funkciója van - kéretik komolyan venni..Állami díszruha. Jár nekünk, mint csíkos cilinder a cirkuszi majmoknak. Aki engedély nélkül meri használni, csak úgy a maga örömére, súlyosan megbűnhődik....El a kezekkel a díszruhától!!! Épp úgy mint szegény Kóreától...Rohadt Amerikaiak, mit képzelnek ezek..? A Dulles külügyminiszter, meg az a nyamvadt Trúman, aki az elnök ottan.

       - Magyarország nem rés, hanem erős bástya - már díszruhánk is van....olyan díszruhánk van, hogy még a szavuk is elakadhat. Ilyen sehol a világon nincsen. Amerikában sincs ilyen szép díszruha...Nem túl sikkes az igaz, de szabályos, modern ál szivarzsebbel. Manapság ilyenbe öltöznek a pesti huligánok.....És írni kéne az ENSZ- be, de tényleg, vagy szemléletesen bemutatni de tüstént, hogy mással szórakozzanak, ne a magyar üggyel, mert amióta díszruhánk van, megbékéltünk  sorsunkkal - jól vagyunk - nézzenek ránk. Már semmi se hiányzik. 

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:10 Szólj hozzá!

 

     

     Rossz helyen álltam amikor kinyilt a zárkaajtó. A rettenetes bűzt árasztó öt kibli fekete sora és az ágyam között. Hátam megett meglódultak az ablakszárnyak. Ezek éjjel nappal nyitva voltak egészségügyi előírás szerint. A vigyázz' vezényszó után már nem mozdulhattam. A belső udvarban kavargó aprószemű hó utat talált befelé, csípte a nyakam, a kopasz fejem, no mindegy, nem volt éppen kellemes.

     "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs kicsit beljebb lépett az ajtóból, maga előtt tolva a Leninest, mégse álljon a havas kavargás meg a rettenetes bűz útjába. Hat láb öt hüvelyk -  pont ennyi volt Kossuth szemmértéke szerint. Hiúsága nem tűrt bundát, felsőkabátot. A karcsú derékon feszülő, s a széles vállakon szétterülő szürke zsávoly látványa az erőt, a magabiztonságot, a felsőbbrendűséget, a ragyogó fekete csizmák a méltóságot, a mindenkori helyzet uralását biztosították, s kellékei voltak egy fontos szerepnek, melyet szívesen, gyakorlottan adott környezete tudtára.

     A kissé beljebb tolt Lenines, akinek ezúttal is ott szerénykedett bundája hajtókáján az aprócska kerek és ezüstösen csillogó aluminium leninfej, már kora este hatalmas halinacsizmát húzott, abban toporgott a jeges folyosón esetlenül, de most neveket olvasott egy papirdarabról. Ezek törölközővel a kézben voltak kötelesek a folyosón sorakozni. Baghíra' eközben únott pofával várakozott, s egy pillanatra oldalt felém tekintve bólogatni kezdett.

    ....teechnikuúm - mondta nyújtott kissé gúnyos felhanggal szinte magában beszélve, s megismételte még néhányszor, aztán egy fejmozdulattal kifelé intett. Nyúltam a törölközőmért, de megállított. Kifelé...! az nem kell - mondta, s már kinn álltam az apró sor legvégén. Nem nagyon vágyódtam semmiféle fürdőzésre, mert részem volt egy próbálkozásban, amikor letörött a hidegvíz főcsapja és forró gőzben menekültünk amerre lehetett, de az még karácsony előtt történt.

     A földszinti folyosón az őrszoba előtt egy keresztbe fordított asztal sarkán ült a félkarú főhadnagy. Már hallottam róla. Hosszú szipkáját két újjal, kifordított tenyérrel előkelő tartással tartotta maga előtt, csak ritkán szívott belőle, de akkor hosszan szenvedélyesen, s a növekvő hamu hosszát figyelte. Oldalt nyolc tíz fekete állt mozdulatlanul, mi is csatlakoztunk hozzájuk, csend volt, mindenki a kecsesen tartott szipkára meredt. Baghíra' ekkor halkan mordult, a Hosszú tizedes pedig egy aprócska konzervdobozt kerítve szolgálatkészen tartotta az egyre görbülő szürkeség alá, várva, hogy az majdan beleessen.

     Vékony és snájdig volt a félkarú főhadnagy és a mozdulat is majdnem kecses, amint két ujjal kipöccintette szipkájából a csikket. Még fújt bele egy rövidet, s aztán zubbonya oldalzsebébe süllyesztette.  A következő pillanatban tanúi lehettünk hogyan kell egy bicskát, egy szép hosszúnyelű, hosszú vékonypengéjú bicskát az asztal lapjának segítségével ügyesen kipattintani és kezdődhetett a szeánsz.

    Ekkor már az asztal mögött ültem várakozva egy kinyitott nagykönyv előtt. Baghíra' nyitotta ki a megfelelő oldalon, szétsimította a lapjait, hosszú ujjával rábökött a rubrikákra - név, súly, részletek stb. Vágott végű tollat tett keresztbe a lapokon, fekete tintával teli tintatartót tolt elém és biztatólag dörmögött. Menn fog - mondta...technikum..- menni fog. Tudtam én azt. Egy év technikum után az ember már szinte mindenre képes.

     A Hosszú' tizedes csomagot helyezett az asztalra, elovasta a nevet, melyet már írtam is szorgalmasan a megfelelő rubrikába, s a félkarú munkához látott fél fenéken, oldalt hajolva az asztal sarkán. Csak a jobbkezét használta, a másik örökké a nadrágzsebében volt. Elvágta a madzagot, széthajtotta a burkolatot, s a doboz tartalmát a hosszú bicska segítségével ráborította. A dobozra ekkor már nem volt szükség, ezt a megfelelő pillanatban a Hosszú távolította el a folyosó sarkába hajítva. Fontos mozdulat, gyujtós az őrszoba számára, a rajta lévő "titkos" üzenetek pedig kiváló szórakozás néhány ostoba házimunkás örömére. Ha a szegény szülők és szülék, akik oly aprólékos gonddal, lelküket is beleadva próbáltak örömet szerezni a távollévőnek csak egy pillantra látják e homályos hideg folyosón történő tevékenységet ...? - érdekes feltevés. Semmi értelme. Hagyjuk.

     Aprólékos szemrevételezés következett ezután, melyet részletesen rögzítettem a szines csíkokkal elválasztott rubrikákba, úgymint húsz deka szalonna, egy kiló pogácsa, harminc deka töpörtyű, fél kiló keksz. Ez éppen két kiló. Ennyit lehet egy hónapban. És semmi élvezeti cikk. Csokoládé, bonbon, negrócukorka, gyümölcs - még mit nem! Ezek élvezeti cikkek, melyeket a hosszú penge bosszús mozdulatta pöccintett a jobb oldalamra, ahol BaghÍra' halmozott belőlük olykor kisebb kupacokat.

      Sajnáltam ilyen alkalmakkor csomag tulajdonosát, mert a nagy szeretet és rajongás és együttérzés okán előfordult, hogy alig maradt valami a törölközöjében. A főhadnagy ugyanis miután lediktálta a rögzítenő adatokat, hosszú pengéjével pocsékká aprított mindent, néha azt vártam még az aprószemű töpörtyűnek is nekiáll, de ezt nem tette. A töpörtyű kifogott rajta. Csak nézte, kapargatta, a töpörtyű képes volt ellenállni  a fennsőbb hatalmaknak. Miután végzett, az asztal előtt álló boldog tulajdonos kiteríthette törölközőjét, s a boritón szétturkált maradékot ráboríthatta. Övé volt immár mindenestül. Megkapta, vihette, riszteseivel körülülhette.

     Figyeltem a sugárzóan boldog arcokat, nem törődtek a végeredménnyel, részei voltak a rituálénak, megszokták. Idővel én is megszoktam, nem törődtem vele. Ez a rend, ez a rituálé, csak a főhadnagyot nem értettem, mert megvolt a másik karja is, használhatta volna, de valamiféle megvetést akart így kifejezni, s ezt lévén legmagasabb rangú e hitvány körben, látványosan megtehette. Nem csak a fogvatartottakat alázta, de a készséges személyzetet is.

     Baghíra' mozdulatlanul állt az asztal jobb oldalán, csak a kupacaival törődött, a főhadnagy nem érdekelte, ahogy soha más tisztek sem. Egy két mordulással, szemvillanással követte a rituálét, a figyelem megoszlott közte és a félkarú között, de tulajdonképpen mindenki az ő parancsait leste. A néhány hét alatt, amit kiváltságosként ebben a feladatkörben tölthettem, már már elbíztam magam, bár rettenetesen kínzott a csomagok illata, látványa, szinte szenvedtem a gyomrom korgásától, s aztán hosszú szünet után végre csomagot kaptam magam is.

     Február vége lehetett, nagyon vártam s ímé megérkezett. Izgatottam töltöttem ki a rubrikákat, amikoris a hosszú penge egy aprócska zöld citromot guritott elém. Nem volt neve, szakszerű meghatározása, súlya sem volt, nem hangzott el semmi, elémgurult, megállt a könyv sarkánál. Baghíra' hosszú mancsa nyúlt felé lassan - felnéztem rá, ez még zőőd - maj' ha megérik - mondta bíztató hunyorral, s félrehúzta. Elérzékenyültem. Hálás tekintettel bólintottam, s szinte rábiztam az aprócska zöld valamit, hogy az őrszobán, ahol mégiscsak fűtenek, majd lesz ideje magához térni, rendesen megsárgulni ahogy azt illik.

     Számolgattam a heteket, s amikor úgy éreztem, hogy ideje van már a citrom sárgulásának, kihallgatásra jelentekeztem. Milyen ügyben? - volt az ellenörző kérdés. Citrom ügyben, feleltem, és vártam a szombatot.

     Hárman voltunk csupán, ugyan azon a folyosón az őrszoba előtt. Elsőként léptem be az irodába, s kicsit elkedvetlenedtem, mert Baghíra mintha már nem is emlékezett volna, de aztán eszébe juthatott...Ja az a citrom - mondta és kilépett az íróasztala mőgül. Mégis csak, nahát...- gondoltam ahogy felém jött, s ebben a pillanatban a Hosszú az ajtó felé nyúlt, hogy kinyissa. Oly mértékben elbámészkodtam, sőt el is érzékenyültem kissé, hogy, bár hallottam róla, nem vettem észre Baghíra' gyors mozdulatát, s máris repültem kifelé a kézségesen kinyitott ajtón. Tökéletes jobbegyenes volt, útközben még a Hosszú hangját is hallottam:...a következő!

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:04 Szólj hozzá!

 

         - BÉÉ hadnagy ezúttal vadonat új téliesített köpenyében lépett a meglepett zárkába, hol nyilvánvalóan csak a korszerű szabású modern felsőkabát szépségét, melyet nem csúfított el a kaucsuk nyakbetét, és a még szebb fekete kesztyűk fénylő táncát kívánta mutogatni a feketén bámészkodőó rongyosok között. Ilyesmiről, hogy felsőkabát, ámuló közönsége nem is álmodhatott. Kivált ilyen szépen agyusztáltról, megelégedett volna mindegyik valami daróccal is, és jahh, azok a kesztyűk – azok is kívánatos portékák lennének, de a társadalom és a dolgozó nép meg pláne most mással van elfoglalva, tehát pofa sulyba…
       
      - S, hogy ne csak valamiféle mondain’ kivagyi jellege legyen a barátságos együttlétnek, meglepő módon sajnálkozni kezdett a „fegyverrejtegetőket” sujtó kemény öt éveken. Merthogy semmit sem csináltak, nem vettek részt utcai harcokban, csupán áldozatai ezen dolgoknak és mégis, kezdetnek öt év – találtak valami eldobált vackot a nagy zűrzavar után, hazavitték, játszottak vele, a szomszéd meg észrevette és egyből megvolt a baj.….Igenis áldozatok mindannyian, és ekkor lahajtotta fejét és a mocskos padlót nézte, és ugyanakkor egy kicsinyke lépéssel oldalt és beljebb is jött a zárkába, hogy a jobb kézre lévő kiblisor rettenetes bűze a háta megett sodródjon kifele, bele egyenest a Lenines képébe, aki az ajtóban biztosított.
     
      - Ejnye hát hogy is van ez...?, sajnos nem sokat lehet tenni…- csóválta szép kerekded fejét BÉÉ hadnagy….És persze ugyebár van olyan is mint például jómagam, aki a felével megúszta, és  szerinte ez mélységesen igazságtalan. Jobb kezében tartott szép fekete kesztyűit ekkor  haragosan csapta bele nyitott baltenyerébe mondván, hogy ezt ő egyáltalán nem érti, nem is tudja ilyesmi hogyan történhetett…és tulajdonképpen – folytatta látványosan merengő állapotban – akik tehát a fegyvert rejtegették nem is igazi politikaiak, csak politikai jellegüek…”megtévedtek”…- ami sokkal enyhébb megitélés alá kéne hogy essék, és ezen érdemes volna elgondolkodni…
    
      - A szerencsétlen „megtévedt” fegyverrejtegetők némelyike pedig miután a „sors kegyelméből” immár csak „politikai jellegűnek”, s a bizalmi skálán ezúttal jelentős fokkal magasabban érezhette magát, furcsán tekergette a nyakát és izzó gyűlölettel tekingetett, az óvatosan kissé hátrébb ácsorgó és ámultan bámészkodó politikaiakra, akiket immár hivatalosan is minden bajok okozójának, legfőképpen pedig saját szerencsétlensége okozójának is tudhatott, mint akikkel ideje lenne már amúgy istenigazából és végképp leszámolni.
    
      - Csillogó szemekkel és reményteli ábrázattal bíztatták BÉÉ hadnagyot, hogy „ gondolkodjon” a dolgon, és a hadnagy megértőn és bíztató arckifejezéssel bólogatott, és ez olyan volt mint valami édes ígéret, ami igen jól mutatott a szépséges új felsőkabátban, és a Lenines is sűrün bólogatott a hadnagy háta megett az ajtóban a maga kifakult kölcsönbundájában, melynek szőrös hajtókájában most alig villant a nagy példakép aluminium képmása.
      
       - Ő bármennyire is figyelt semmit sem értett az egészből, és különben is csak őrvezető a rangja, ami pontosan egyetlen krumplivirág, és éppenhogy csak valami fehér pötty mint valami madárszar a szürke vállapon. Különös, furcsa jelensége a begyepesedett gépiesen rideg szolgálatnak – úgy tűnik állandóan más dimenziókban szédeleg, s az agya is furcsán tekeredik. Mintha nem is a koponyájában rejtegetné…Kicsit hátul, lejjebb – de csitt...Tudományos dolgokkal foglalkozik, leginkább holdbéli emberekkel…Azt mondja teljesen új és váratlan jelenség, az ember nem is hinné, s a világ nagyot változik majd, ha ez végleg bebizonyosodik. Suttogva közli mindezt takarodó előtt, az utolsó kibli-víz ideje alatt a zárkaajtóban néhány önkéntes társalkodóval, és titokzatos pofát vág hozzá erősen bólogatva, mintha titkot árulna el, melyet rajta kívül senki sem ismer a városban.
    
       - Vannak e élőlények a holdon…? - ez itt a kérdés.  Szerinte vannak…Nem sokan, az igaz, mert a hold kisebb is mint a föld és nem is forog olyan gyorsan, de vannak…És sok minden egészen másképpen van odafenn. A napok például kétszer olyan hosszúak, és az évek is…Tulajdonképpen jobb itt a földön mindenkinek, főleg az elitélteknek…Azt mondja eddig csak sejtették, de egyre több jel mutat a holdbéli élőlények létezésére….Tudományosan..Vannak ott ugyanis tengerek, és amellett a tengerek mellett élnek kis csoportokban…..Mint az ősemberek…Halászgatnak, vagy mi a fenét csinálnak..ki tudja…? Majd kiderül, suttogja.
     
       - Látszólag pontosak az értesülései – tudományosan – és van a dologban valami bizsergetően rejtélyes izgalom. Egészen idevaló. Az egyes számú történelmi név tulajdonosa közben egyre veresebb fejjel próbálja tűrtőztetni magát – ha most az őskommunizmus példájaként próbálja eladni ezt az őrületet megfojtom – súgja..Én azonban semmiképpen nem tartanám ajánlatosnak bármiféle alacsony rendfokozatú smasszer fojtogatását, mert annak rossz következményei szoktak lenni. Hagyjuk a fenébe…Holdbéli emberek…? Sejtelmes, borzongató lehetőség ebben a fontos beosztásban.
    
       - Ez nem vicc kérem! – Ne tessék röhögni…! Senki sem tudhatja miféle népség az odafönn…Lehet, hogy csupán jóindulatú ártatlan naív tengerészek, de lehet, hogy nem is.. Mert ha tengerek vannak, akkor nyilvánvalóan vannak ott tengerészek, és azok között is lehetenek elvetemültebbek, olyanok akik ellenségei például a fennálló rendszernek…Kíméletlenek…Meg holdbéli gyilkosok – miért ne?..és megrögzött ellenforradalmárok is nem igaz…? Nem árt az óvatosság…Az ő szakterületén sok sok váratlan esemény szokott megtörténni…Még olyanok amiket alig tud felnőtt ember magától elképzelni…
    
        - no mindegy, mára elég..Kibli - víz volt már?  Néha annyira elmerül a borzongásban, hogy azt is elfelejti miért is nyitott be vagy fél órája…Ja persze – takarodóra felklészülni!...Többnyire téli hónapokban jön rá a tudományos merengés, amikoris a folyosón ugyanúgy nincs fűtés mint a nyitott ablakú zárkában, ám az ajtónyílásban ácsorogva s eszmét cserélve néhány mindenre kapható ajánlkozóval, az a kevéske emberi meleg bűz talán emel néhány celsiust az éjjeli folyosó jeges magányán. Valószínüleg így gondolja. Hasznos dolog ez higgyjük el, mert az éjjeli sötétségben talán nem kell csúszkálnia a jeges kövezeten. Áltudomány…? Az ál-élet izgalmai mellett. Netán éppen ahelyett? Tulajdonképpen összeillenek..
 
- - -
     
       - Majd gondolkodom a dolgon – mondta bíztatóan BÉÉ hadnagy , s némely fegyverrejtegetők reménytől, bámuló csodálatátók kisérve kifarolt a felbolydult zárkából. Jó napja volt. Sikeres napja. A politikaiak korábban szovjet mintára fele arányban keveredtek középidős enyhébb súlyú közbüntényesekkel, mint mondtam, nem véletlenül, ám ez utóbbiak remélt nevelőhatása semmiképpen sem tudott felülkerekedni. Sőt csökkenni – és az utóbbi időben határozottan elenyészni látszott. BÉÉ hadnagy azonban megtalálta a megoldást – a legjobbat ami csak létezhet – mely egy jelentősebb tömegverekedésnél is jobb és meggyőzőbb.
      
      - Mert ilyesmi is van ám, és jó, hogy van – és teljesen közömbös, hogy mi a témája, mert annak bizony muszáj lennie, különben értelmetlen az egész felfordulás.
    
        …..kiveszik – e a cirkuszi gumiemberek gerincét…?- ez bitt az „esti kérdés”, nem ám a fűszálak’ értelmetlen sorsa. És legalább olyan fontos mint a holdbéli emberek tudományos ajnározása. Kit is érdekelne a fűszálak sorsa…? A kopár udvaron egyetlen szál sincs belőle, fölösleges hóbort ilyesmin meditálni…
     
     - ( Szegény Babits, hányan hallottak róla valamit…? Nem, nem futbalista, és nem a dzsumbuj beli mackós dinasztia tagja – költő…igazi költő…Már meghalt és nem ő írta, hogy „ az alvilágnak nincs romantikája, az alvilágban nincsen szerelem…”- bár némileg vers az is. Azt valaki más költő írhatta…Nagyon szép az is…A zenéje is nagyon szép, bár erre amelódiára mégsem alkalmazható a „..kinyomom a szemedet..” című passzus, mely tökéletesség még a magyar himnusz esetében is énekelhető…Ki lehet próbálni, szépen ünnepélyesen hangzik: kiii-nyomoma-sze-me-det---stb…
     
     - Nem, nem írt semmi ilyesmit – akkor is tudom, ne érdekeljen honnan, tananyag volt a technikumban – és nem vagyok nagyképű szar, csak véletlenül tudom és kész. Ismerte ugyan a jassz kifejezéseket, mert Jónás prófétáról aki a cethal hasában ücsörgött azt írta – rühellé a prófétaságot, de az nem jelent semmit…és tetoválást sem hordott semmilyet…legalábbis nem említi az irodalomtörténet……..A próféta? Az olyasvalaki…Tudom, várj – aki mindenütt sokat beszél mindenféle hangszórókba és megtapsolják….Vagy lelövik…és a népet…hogy is mondjam…?...nacsalnik, ez az..Tudtam én..nem hiszed? Na figyelj.. 
      - Nem éppen - inkább lelki ember, és előre megmondja mi lesz, de mégsem jós – több annál, mert ő valóban tudja….Marhaság, tűnj a lelkiekkel a francba….
     
     - Egyébiránt az is eldöntendő éspedig minél hamarabb, hogy még gyermekkoruk legelején, jóformán még pelenkás korukban veszik ki a a gumiemberek gerincét, amikor sokkal könnyebb művelet, csaknem olyan mint a kölyökkutyák farkának levagdosása, mert rugalmasak az izületeik és az egész csupán annyira megterhelő, mint valamely komplikáltabb mandulaműtét…Ez világos..! Nem hiszed te görény?...Na télak…!
     
      - Igazi nagy, sorsfordító kérdés ez - nem olyan mint a kopasz emberek hajhullásból származó hát és mellszörösödése, ami az aszódi javitóintézet származékai között elterjedt vélemény és a Gyivi-ben jártasok is hallottak már róla. Természetesen ők is hajlandóak az igazság mellett tevékenyen tanúskodni ha szükséges. Kemény mindenre kapható elszánt banda, de most nem erről van szó… Egyáltalán nem erről..Nem bizony.
       - Szőrös mellek és hátak…ugyan kérem, van akinek a segge szőrös, oda tán mégsem tapadnak le a hajszálai. Komolyabb a kérdés, az ilyesmi mindenkit érdekelhet. Gerince állitólag mindenkinek van, de van akit zavar. Van akinek fölösleges…
    
       - A rohadt gimnazisták szerint persze lehetetlen – azt mondják ilyen műtét nem is létezik mert abba előbb vagy utóbb, de mindenképpen beledöglik az ember. Mert hát a gerincesek fajtája éppen azért alakult a törzsfejlődés során éppen így, mert – törzsfejlődés, nem hallottad még…? Nem érted…? Ez még Aszódon, meg a Gyiviben sem lehet másképp, ez teljességgel lehetetlen és ebben nincs semmi politika, ez tudomány, de legalábbis biológia, vagy természetrajz ahogy az iskolában tanítják…
    
       - Hallod már miket kuruttyol…?! Fogd már be a pofád…! Fényezi magád a nyomorult pálottpofájú - mer ő a nagymenő. Izgatott kiáltások, lökdösődés – anyázni sem kell, megvan a szikra és gyorsan bekövetkezik a robbanás. Már mér’ döglene bele…? Csak nekiek lehet igazuk..? A hadnagy is mindig mondja, hogy rohadt hazug, elvetemült banda - politikai huligánok. Beképzelik, hogy ők az isten mer’ lődöztek össze vissza amikor kedvük tartotta, és felforgatták a nyugodt világot. Hát nem ők az isten egyáltalán – mer csak úgy képzelik, hogy ők az isten és adj nekiek’. És persze adnak szívből, kéretlen barbár szenvedéllyel ahogy illik, ahogy az magasabb köröknek felsőbb, jószándékú tisztes hatalmaknak mindig is kedvére van.
     
       - Azok meg visszaadnak nekiek’, és nem hagyják magukat tönkreverni, hisz miért is hagynák…? Bár nem ők az isten egyáltalán de mégis. Magasabb körökben meg szórakozzanak mással, felesleges ostoba sugalmazásokkal hergelni a zárkák népét. Attól semmi sem változik, nem lesz a rendszer kivánatosabb, sem nem szilárdabb a széles béketábor.
    
      - És a nagy zajban és felfordulásban persze a villany is gyakorta kialszik, mert odakinn valaki úgy érzi ideje  tevőlegesen közbelépni. Nem elég balgán követni, olykor szükséges kissé felgyorsítani, okosan, kellő szakértelemmel befolyásolni is az eseményeket. A heszlámpa gyengye fénye pislákol csupán, s váratlan fordulat következiok,, mert a félhomályban olyanok is kapnak remek adagokat, kik csak szótlan szemlélői a tudományos vitának. Hát vigyázzanak magukra – álljanak távolabb, lehetőleg a kiblisor közelébe és ne szemlélődjenek ostobán. Nem kell ilyenkor bambán törmörülni. Az ágyvégek közötti hosszú asztalsor tetején például semmi baj sem érheti az embert. Csak jó nagyot kell rúgni a közeledő fejébe – bárki is az…!
     
      - Aztán vacsora jön, később mosakodás, lábmosás és az esti létszámellenőrzés. És a feldagadtpofájuak meg a vérzékenyebbek, s az eltiport muja szemlélődők, akik a kiblisor fedezékében sem találtak menedékre, eltorzult külsővel a hátsó sorokban állanak, mert „ Mán kíível vagy/Baghíra” főtörzs szeret érdeklődni minden váratlan esemény lenyugvása után:….mán” megen a falnak mentél eéédes gyermekem…? – kérdi nyájasan, széles mosolyával, de csak a végeredmény érdekli. A duzzadások, ficamok, orrbeverések – egyéb semmi. Gyönyörködik a látványban. Nincs láb, se kéztörés, megvagyunk mind erőben, kellő egészségben. Nem kérdez semmit, nem érdekli mi és hogyan és legfőképp miért történt, az élet eképpen zajlik errefelé…
    
      - Mit neki a „majomember húsa”…! – hogy csak egyetlen példát felvessek….Milyen hús a majomambar húsa? – emberi, vagy állati hús…? Igazi nagy lehetőség egy komolyabb esti mérkőzésre, mely után másnap az asztalosok főnöke méltán morgolódik. Hogyan lehet gépek közelébe engedni félvakokat sántákat egyéb sebesülteket…? Baghírát nem érdekli a dolog, néha kivesz a sorból egy egy rozzantabbat, s arrébb löki…meghúzod magad a házimunkásoknál és nem lökdösődöl…Megértetted…?
    
      - A majomember húsa a Leninest is gondolkodóba ejti…Erről még nem hallott. Azt mondja utánanéz feltétlenül, mert valóban lényeges lehet a kérdés. Már már filozófiai mélységek és irtózatos bárgyúságok követik egymást, de néha béke van és akkor is telik az idő, s aztán „kibli-víííiz”, s egy időre pont kerül a vita végére.
     
      - A kiblisek széles rogysztott terpeszben vánszorognak súlyosan megtelt bűzlő edényeikkel, a folyosósok rongycafatokért küzdenek a kinti klórfelhőben, csak a vizesek vonulnak elegánsan a mosdóba, ahol egyebet sem kell tenniök, mint a kopott ceglédi kannát valamely állandó csurgásban lévő csap alá igazítani, ahol majd bömbölve zubog bele a lé, s eközben lehet egy kicsit kibámulni az ablakon a tornyok irányába, és mögöttük a sátorhegy irányába, mely még akkor is ott lesz ha már a tornyokat végleg elvitte valami kórság.
    
      - Ami pedig a majomember húsát illeti – édes Istenem - mit számít, hogy nincs ember a világon aki evett volna ilyesmit bármikor is. Mert majomember sincsen akinek húsát kóstolgatni lehessen, és fölösleges vitatkozni olyasmin ami nem is létezik. Fogakat kiverni, orrot lapítani olyasmiért ami nincs és nem is lesz már soha….? Vagy csak az idő múlása a lényeg, esetleg más, valami rosszízű sugalmazás…?
     
      - BÉÉ hadnagy mindenesetre ezúttal derűs, nyugodt ábrázattal, hagyta el a a zárkát Sikerült kettéválasztania a politikai tábort – a gyűlölet magja elhintva, a többi csak idő kérdése, s ilyen helyeken meglepő gyorsasággal és eredményességgel képes dolgozni az idő….Politikaiak és politikai jellegüek…! „Megtévedtek”…A menthetetlenek és akikben még reménykedhet, már már bízhat is ha akar a társadalom…Meg a dolgozó nép is.
    
      - A hadnagy jó ember, ez nyilvánvaló, s amidőn egy tavaszi este összetalálkozott  ama vasutassal a saujhelyi főutcán, és az elpanaszolta a vagonnyi posztóról szóló bánatát, a kopott egyenruhásnak is azt a néhány megnyugtató szót mondta mint  amit a zárkában toporgó reménykedőknek – majd gondolkodom a dolgon….
 
  
 
Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:02 Szólj hozzá!

 

 

           ...mán kííível' vagy és tartod a pofád egyenesen amíg odatalálsz a falhoz a túloldalon, te meg visszamegyel' a sapkádért édes gyermekem, mer' nem otthon vagy egyáltalán...Sapkát mondtam, nem volt érthető...? Nem értel valamit gyermekem...? Na maj megbeszéljük együtt odalenn a körletirodán, csak legyen vége ennek a...Mán kíível van a süket banda...!

    A hatalmas, fekete üstökű és soknevű "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs kelletlen, bosszús képpel állott az ajtóban s próbálta kifelé terelni az értetlenkedőket. Kedvenc, szokásos elnyújtott bődüléssel kiadott vezényszava, mely idővel becenévvé nemesedett, ezúttal azt jelentette, hogy sorakozó a folyosón, sapkában, kabátban, teljes csendben a következő parancs kiadásáig. Nyomatékul, hogy a parancsot mindenki tökéletesen megértse, csizmabelsővel jó nagyot durrantott az ajtó megfáradt, ütött kopott vaslemezébe...Amint az utolsó is kilépett még benézett futólag, nem maradt e valaki megbújva odabenn - fontos apróság az ilyesmi, baj lehet belőle ha elmarad - aztán nagy dörrenéssel bevágta maga mögött az ajtót. Szerette a határozott, férfias mozdulatokat.

    Irány a földszint... nem kérdezel... lemégy a kaptárba, leülsz és csendben ottmaradsz...! Megindultunk meglepett csendben, csoszogva gondterhelten. Ezidáig minden de minden értehető, csak azt nem mondta még minek...? A földszint irányából mormogás, beszédfoszlányok, parancsszavak - olyasmi mint reggelenként átadáskor, s ugyanez délután motozással egybekötve, visszajövetel előtt. A kaptár azonban nem nekünk való. Meglehetősen nagy teremféle, ahol emeletes ágyak vannak, s "összetartáskor" vagyis nagyobb, főleg nemzeti ünnepek előtt, hogy zavart ne keltsenek a környéken, ide gyüjtik be az arra érdemeseket. A forrófejüeket...Legalábbis azokat akik így vannak elkönyvelve. Elővigyázatosságból teszik, nehogy valami baj történjen velük meggondolatlanságból kifolyólólólag. Idebenn védelem alatt vannak, semmi bajuk nem történhet, legfeljebb kicsit unatkoznak.

     A teremben most csak padok voltak, és a végében egymásra rakott üres ruhásszekrények, mert az ágyakat valakik kihordták, és a padok sora elé egy asztal volt  állítva, és az asztal tetején trónolt lábaival únottan kalimpálva BÉÉ hadnagy, s mindeközben féloldalt egy stokira támaszkodott, mert az is az asztal tetején volt elhelyezve éppen a hadnagy tömör jobb oldala mellé. Húsos, kerekded arcán a szokásos fitymáló unalom - tányérsapkája az ölében - nincs miért a fején tartsa, névtelen senkik gyülekeznek, alárendeltek, nagyon is alá ne is tagadjuk....Kalimpált csizmás lábaival a derék hadnagy, s néha rámordult hegyesen, s szokatlan eréllyel némely megtorpanókra, akik semmiképpen sem kívántak a sorok elejére éppen az ő közelébe kerülni.

.....üljenek csak ide ...elém is..közelebb...közelebb - ismételgette, de a helyzet semmi jót nem igért....Mit ül ez itten az asztalon egy stokira támaszkodva....mire föl ez az ostoba felvonulás....? Ekkor pedig "Mán kííível vagy/Baghíra" főtörzs szépen előre ballagott, hosszú lépteivel végigsétált az első sor előtt, még mordult is egy keveset, és ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy ahol most ő áll az a határ, és a hadnagy önfeledten kalimpálhat  széles háta megett....

     -És persze azt is jelentette, hogy ide jössz elibém édes gyermekem de tüstént, ide az első sorba mer' megnyergellek....Aztán onnan az első sor elejéről végigtekintett a befelé igyekvőkön, s a lkelleténél hangosabbakat , akik izgatottan igyekeztek helyet találni, jóindulatú bőgéssel figyelmeztette....- pofádat befogod fiam, mert ráülök...!

    Senkinek fogalma nem volt, hogy mi fog történni, és mi ez a szokatlan összejövetel, legfőképpen pedig miért ücsörög BÉÉ hadnagy az asztal tetején, egy kopottas stoki társaságában....? Aztán hirtelen a szokásos ..egggssssz vigggysssz, és dübörgünk egyet felpattanva... aztán pihenj, és akkor ujra leülhetünk immár a felszálló finom porfelhőben. 

     Köhögés, krákogás és pisszegés mindefelől, mely lassan elhalkul amint a porfelhő is szépen visszaereszkedik. A hadnagy aki szemben ült velünk az asztal tetején ekkor unottan és vontatottan, egy beteg kandúr fáradt hangján végre megszólalt, és azt mondta, hogy ő ráér és vár amig teljes csend nem lesz. Pedig teljes csend volt már jó ideje Isten bizony, mert senki sem kívánta, hogy Baghíra a szájára üljön, vagy megnyergelje, és mindenki azt várta, hogy az a valami amiért idecsődítettek bennünket teljes létszámban, végre megtörténjen. Bármi legyen is az, mert ilyen még nem volt soha, hogy ne átadás-átvételi motozásra, vagy reggeli tornára, délutáni sétára - a szokások agyatrázó trappolásra esetleg tífusz oltásra gyülekezzünk így teljes egészünkben.

     Eléggé sokáig kellett így várakozni növekvő izgalomban - ezalatt mi a hadnagyot bámultuk, ő meg a karóráját nézegette, s végül bólintott egy aprót a bejárat irányába. Ekkor a "Lenines", aki zubbonyon bundán minden felsőruházatán, jobb oldalt a szive fölött egy kerek alamínium lapkán kecskeszakállával bátran elöremutató csillogó Leninfejet hordott, becipelt egy nagyobbacska rádiót. Alig nagyobbat, mint egy közönséges néprádió, s ennek fából volt a háza, nem zöldre festett aluminiumból, mint amilyen nekünk is volt odahaza, a modernebb fajta néprádióké, és nagy igyekezettel a hadnagy melletti stokira helyezte. Aztán még sokáig vacakolt egy hosszú fekete zsinórral, s erre már felmorajlott kissé a várakozók serege, de Baghíra ekkor lassan újra elöre sétált épp úgy mint bevonuláskor, és persze szép lapos csönd lett ismét csupa megszokásból.

      A hadnagy ekkor kissé oldalt fordulva, könnyed testtartás kiséretében, s továbbra is a stokin könyökölve bekapcsolta az aprócska rádiót. Ezúttal valóban tökéletes lett a csend - ilyet még nem is hallottam soha - s tisztán lehetett hallani a legapróbb sercegéseket is, ahogy keresgél a gombokat csavargatva. Sercegések és vinnyogások, aztán egyszer csak ismerős szünetjel csendült, s erre könnyű sóhaj suhant át a termen ....Még egy szünetjel, s aztán mély, zengő férfihang....Kossuth rádió Budapest....Öt óra...Híreket mondunk...

    BÉÉ hadnagy, aki egy túlkoros aggastyán unalmával, és tengernyi tapasztalatával petyhüdten folyt szét ott szemben magasan, most rémült csattanással vágódott le az asztal tetejéről. Nagyon meglepődött a váratlan bejelentésen. Széles testével a hangot próbálta feltartóztatni, íjedt pofával toporgott, zavarában kapkodva még a hangot is felerősítette, s végül tehetetlenségében a fekete zsinórt rántotta ki a falból hatalmas lendülettel. Majdnem baj történt...Semmit sem szabad ostoba véletlenre bízni...Az ember már a Magyar Rádióban sem bízhat meg fenntartás nélkül....Híreket...? Jesszusuramisten...!

     Még mit nem! Hátrapillantott óvatosan - százvalahány szempár figyelte elégedett pofával újszerű sosemvolt riadalmát. A káröröm azonban többnyire bennrekedt, mert Baghíra újfent előresétált, és belenézett erősen olyan arcokba, melyek képtelenek voltak azt gyorsan elrejteni.....teccik nyavalyás...hadd halljam! - kérdezte mélyen szembehajolva...maj' lesz mit beszélgessünk ugye...?  akkor maj' nem teccik olyan nagyon...és mosolygott hozzá villogó sötét szemeivel szélesen elégedetten, ahogy az elkövetkezendő találkozások reményében mindig is szokta.

     Néhány nagyidős" aprócska gúnyos mosollyal a szája szegletében titkon mégis gyors pillantást váltott. Szemeik összevillantak...Történt valami ez nyilvánvaló..Az ilyesmiből azonnal ért a tapasztaltabb, de főleg tájékozottab bennlakó....Az Amerikaiak bevették Komáromot, és berendezkedtek az erődben....Onnan nehéz lesz kifüstölni őket. Az egész varsói szerződés ott sertepertél mindhiába.....Az ENSZ csapatok délfelől érkeznek, mert Tito átengedi őket. Erősen bánja, hogy elárulta szegény kis magyarokat....Késő bánat..! Vezekelnie kell.....A csapatok néhány óriástermetű szudáni önkéntest megbíznak az uránbányák védelmével, mert az oroszok fejvesztve gyáván elszaladtak. Lám lám, csak ennyire bízhatik bennük akárki... és a csapatok tovább vonulnak Paks irányába. Semmi ellenállás...A világ újra ránk figyel....Pontonhidat vernek a Dunán és harapófogóba szorítják Budapestet...Régi tapasztalat, még a rómaiak idejéből.....A Dunán mindig Paksnál kell hidat verni. A nevében is benne van "Paks romana".... De hol vannak a pesti srácok...? Vannak még egyáltalán...?

     Saujhely ugyan az ország másik végében kuporog, de előbb vagy utóbb úgyis megadja magát....Mindenesetre az egészen biztos, hogy a meglepett hadnagy titkol valamit, és ez jót jelent. Nagyonis jót. Legalábbis nekünk. BÉÉ hadnagy nem ugrál hiába az asztal tetejéről. Máshol sem, mert egyáltalán nem szokott ugrálni, kényelemszerető pedáns ember. Szép ez a nap...Ez a mai... Amúgy pedig most már könnyedén kivárjuk a fejleményeket, akár már guggolva is. Arról is érdemes álmodozni, hogy  kanadai hegyivadászok is mennyire igyekeznek. Már a Pilis rengetegeiben járnak. Eddig ugyan senki sem látta őket, mert csak éjszaka közlekednek, de vannak megbízható hírek róluk is... Óvatosak...És épp oly rejtőzködők, mint ama kósza bizonytalan hírek, melyek újra és újra felbukkannak, és terjednek, s az Isten se tudja honnan és miféle zavaros agyakból szüremkednek. Talán némelyek kóros lázálmaiból.

    BÉÉ hadnagy várt egy kicsit, aztán széles testével féltőn ráhajolva újra bekapcsolta a dobozkát. Fülelt félrehajolva, és mi is füleltünk, talán még nála is sokkal éberebben, és izgatottabban és szinte megnyúlva az összes padokon, igen igen tán még nála is sokkal jobban és éberebben csillogó szemekkel és sápadt izgalommal....Cincogás, apró hangfoszlányok nagyon távolról - szinte nem is hallhatóan - egyesekben még az amerikai himnusz dallamának foszlányai is felrémlettek....Nagyon nagy dolog a rádió. Csendben mozdulatlanul vártuk a fejleményeket. Hosszú ideig persze egyedül ő hallhatta mi történik a dobozkában, s végül elégedett képpel felegyenesedett és felerősítette a hangot.

...Szí küldi szívnek szívesen - szólt a kedves női hang, és ekkor BÉÉ hadnagy is teljesen megnyugodott, és a Lenines is elégedetten vigyorgott, aki könnyed tarásban az ajtófélfának támaszkodott, és nyitva hagyta az ajtót, hogy aki odakinn a folyosón van, mert muszáj ott lennie az is halhassa. Muzsika lesz - Szív küldi szívnek szívesen....Egészen olyan, mintha otthon szólna vacsora előtt a konyhában....A két mindentudó nagyidős egymásra pillantva szélesen elmosolyodott....Szív küldi - hát persze - ez csak amolyan porhintés....Komárom elesett...!

    Mi pedig száraz, taplóagyú középidősök, akik leginkább a földön járkálunk, mert ehhez vagyunk szokva, lélegzet visszafojtva bambán meredezünk az ismeretlen padokon, és özönlik ránk, és eláraszt, és teljesen elvarázsol a kultúra bőségesen szép és felfoghatatlan áradása. 

     ...Szív küldi szívnek szívesen...bejött a világ és zenél. Itt van minálunk, itt van ebben  a félhomályos teremben....Ez még létezik.? Oly csüggesztően hihetetlen, és olyan borzongatóan szép ez az egész...Igazi rádió..és igazi zene. Szokatlan furcsa néma áhitat az ismertlen padokon. Minden szó, minden betű fontos. A nevek, az üzenetek és jókivánságok, ezek mind mind nekünk szólnak, ez nyilvánvaló. És néhány pillanatig valóban úgy is érezzük és ez jó. Teljes a mozdulatlanság, az arcok egyre sötétebben nyúlnak ahogy lassan beesteledik. A két elsötétített ablak szélén már az a halvány koraesti fénycsík sem szűrődik át - Baghíra felkattintja a menyezetről csüngő kopasz villanykörtét. A terem vibrál, az alig fény idegen. Első pillanatban zavaró is egy kicsit, de megszokjuk. Mindent megszokunk, ha kell. Majdnem ugyan olyan félhomály marad a teremben, az arcok azonban kissé jobban, de talán árnyékosabban  látszanak, s az első meglepetés után furcsa érzésem támad. Nem is nekünk játszák ezeket a küldeményeket... - Valaki küldi valakinek... - Kinek szólnak, kinek üzennek..? ..."Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, ha arra jársz...", ez a félmondat úgy elsodor, mint valami rettenetes örvény, szinte fáj. De még jobban keserít, hogy semmi közöm hozzá. Idegen emberek életében vagyunk kéretlen részesek...Vagy mégsem..? Szabad ezt..? Sok minden ismerős, de valahogy másképpen mint egykor odahaza....Dalok, zeneszámok, kérések, jókivánságok, s valamikor az egész zsongító utazás vége felé az Intermezzo...

     Intermezzo a Parasztbecsületből...a fájdalom kvintesszenciája, mert Turiddú meg fog halni, ez egészen bizonyos - és az arcok most kisimúlnak, és talán sokkal hosszabbakat és mélyebbeket is lélegzünk, mint általában, s talán szaporábban is a kelleténél, és muszáj valahova felfelé nézni és gyanúsan nedvesen pislogni a hegedűk fájdalmas kitartott magas hangjainak irányába, a madzagon lógó poros villanykörte irányába, mely körül legyek keringenek, és a szemek párásan csillognak, és az embernek mintha náthásan bedugult volna az orra de tényleg - és Baghírának nem akad semmi dolga, mert most minden jó és szép és haladunk félájultan felfelé a zene kiséretével, és szinte szállunk, és végül mintha mindannyian megérkeznénk valami ismeretlen és szépséges tündéri tájékra, ahol eddig még sohasem jártunk, s amelyről eddig fogalmunk sem volt, mert ebben a komoran szürke és piszkos környezetben ilyesmit elképzelni sem lehet...

     Az ember olyasmit érez, ami ismerős is meg nem is, olyasmi belső fájdalmat mint amikor nagyon megverik, és sajnálja magát, de ez mégiscsak más egy kicsit, mert az ott belülről most nagyon ki akar szakadni, de nem tud és ez jófajta gyötrelem. Legalábbis könnyebb elviselni, mint az említett alapos verést. Ekkora érzéstömeget mely ránkzúdul és szorít, az ember csak valami más jelentősebb meglepetés  - valami jobbfajta vacsora igéretével képes a létezés elviselhetőn bágyatag lassú sodrába úgy ahogy visszatompítani. Grízestésztával legalábbis - vagy ünnepi grenadírmarssal.

    S mindez teljesen váratlanul, csak úgy, a mi örömünkre egy hosszú unalmas délután vége felé, a közelgő vacsora igérete előtt. Gondoskodik rólunk a Társadalom. Nemhiába hangoztatja ezt oly sokszor BÉÉ hadnagy. Kerek képe azonban most egyre sötétebb, mert olyasmit lát amire nem számitott. A csillogó révült tekintetek elszálltak valahova - egyedül maradt, a terem szinte üres - rá semmi szükség. Időközben sétára indult a padsorok mellett, mert neki csak cincogás kornyikálás, napi bosszúság a szépséges muzsika. Komor tekintettel sétált egészen az utolsó zeneszám bejelentéséig, mert akkor már nem mert eltávolodni a dobozka közeléből.. Újra megtörténhet az a kellemetlen közjáték, hogy híreket mondanak. Illetve csak szeretnének, mert az ő éberségét nem lehet többé kijátszani.

    Az utolsó zeneszám, az Intermezzo alatt az ember már nyujtaná a perceket, mert bármennyire szép és felemelő és ott legbelül fájdalmas is, még néhány pillanat, és újra lesz pofádat befogod fiam mert ráülök, és ....mindenki a helyén marad, csak a második emelet zárkáinak van sorakozó...és nem beszél..Sorakozó a folyosón...Nem beszél, sorakozik, és pofádat befogod fiam mert bevarratom.......

- - -

     Kisparaszt szinte rátapadt a vasajtó aljára - onnan közvetítette az éjjeli eseményeket. Mindenki ébren volt már, és senki sem értette mi történt...Hány óra lehet..? Odaát a Nagyház ablakai is sötétek. Az udvar is néma - de itt az emeleti folyosón teljes a zűrzavar. Két hang tisztán felismerhető - két hang ismerős csupán. A Nyárié, meg a Pandúré - mintha szándékosan tennék. Úgy látszik el kapták őket, susogja kisparaszt az ajtó aljából -  nem juthattak messzire....Fenn hagyták őket délután és rögtön kihasználták az alkalmat. A többi hang fojtottan tompa, dühödt és idegen. Sokan vannak az bizonyos - talán tizen...Ez lehet a készenlét megint. Ezek pusztítják szét a zárkát apró darabokra mialatt óránként ötven fillérért építjük a szocializmus alapjait.

    A mosdó felől jönnek a hangok, a folyosó végéről...Nyári énekel - amikor éppen levegőhöz jut. Szaggatottan teszi, ahogy az ütések érik meg megszakad a hangja. A kényszerzubbonyban is mindig énekel. Ez a mániája. Ha énekel, akkor biztos, hogy bevágták a sötétbe, szépen beöltözve...De ez most más...Amúgy kedélyes éjszakai pancsolásnak tűnhetne, de a kiáltások puffogások nyögések, s közben ahogy meg megszakitva énekel - s a fojtott dühödt káromkodások, ajtócsapkodás..... A mosdóvályúkat nyilván teleersztették, mert időnként az éneklés bugyborékolásba vált és elhalkul. Pandúr más, nagyon erős, nem létezik, hogy megadja magát, nincs mit vesztenie...És tart ez a tombolás hosszú perceken át a fülledt éjszakában - végül csend.

    Hosszú süket csend. Majd újabb, már szinte eseménytelen semleges zörejek. A felébresztett házimunkásoktól származnak. Ők tüntetik el a fölösleges nyomokat. Víz zubog visszhangos vödrökbe - nedves rongycafatok csapódnak lucskos kövezetre, s egy szárazon sürgető hang...Igyekezzenek...!

    Takaritás van folyamatnam - gépies néma éjjeli takaritás. A nyomok egykedvű közönyös eltüntetése. A mosdóvályúk sora reggelre tiszta és érintetlen - mindössze néhány sötétlő foltocska szerénykedik itt ott - igazán véletlenül. Aki akarja megtalálja, s tudomásul veszi mint üzenetet. A rézcsapok bánatos csurgása barátian kellemes szinte megnyugtató. Hűvös szellő ereszkedik a Sátorhegy felől - a csúcs körül sejtelmes páragyűrű, ez mindig szép, és ez is megnyugtató. Az egyik toronyban fény villan - az őr cigarettára gyujtott...Hajnalodik.

http://www.youtube.com/watch?v=7OvsVSWB4TI

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 08:00 Szólj hozzá! · 1 trackback

 

 

       

        - Nyár derekán a forró, bontási törmelékkel és porral gazdagon borított kisudvaron, a délutáni szabványos idejű séta idején BÉÉ hadnagy hosszú zsinórral, és egy aprócska fűzős bőrlabdával állott elénk. A "vigyázz" vezényszót követően pedig rögtön a dolog közepibe vágott....

     - A röplabda szovjet sport - jelentette ki peckesen - lassú léptekkel, töprengő arckifejezéssel sétálva a felsorkoztatottak előtt....Mert ebben a sportjátékban mindenki egyenlő, éppen úgy mint a való életben, ahol is mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy a társadalom hasznos tagjaként erejét megfeszítve és tudása legjavát beleadva a köz érdekében érvényesüljön.

     - Apró kavicsokat és nagyobb, sötétebb malterdarabokat pöccintett fényes csizmáival a labda útjából, melyet előadása közben derűsen pattogtatott, és olykor a vigyázzállásba merevedettek felé emelte tekintetét, mert a szokatlan csend elbizonytalanította.

     - Valami hülyeséget mondtam volna..? - töprengett, de csak néhny pillanatig, mert egyáltalán nem volt szokásában semmiféle töprengés, és máris erőt és őszinte elégedettséget sugárzón folytatta...

      - Szovjet emberelk találták fel, és a játékban történő forgás biztosítja a teljes társadalmi egyenlőséget. Itt ebben a népszerű, és igen elterjedt játékban mindenki egyenlő - éppen úgy mint a való életben a szovjetek társadalmában....és a béketábor valamennyi fejlett országában - tette még hozzá gyorsan, mert ez így volt szokásban.

     - Megint körülnézett, mert valami zavaró hangot vélt hallani beszéde közben, de csupán "Mán kííívelvagy/Baghíra" főtörzs próbált árnyékos helyet keresni egy alacsonyabb téglarakáson, s amint elhelyezkedett, néhány darabot zajosan arrébb rugdalt, hogy hosszú lábainak megfelelő támasztékot találjon...( mintha nem nagyon érdekelte volna a röplabda, meg a béketábor, de főleg társadalmi egyenlőség...)

     - .....és mindenkinek megadatik, hogy - folytatta felemelve hangját BÉÉ hadnagy, miközben kissé dühösebben pattogtatta a kis bőrlabdát, s a főtörzs felé is vetett néhány szemrehányó pillantást, hogy - ekkor azonban megakadt - az udvar porát a szemébe fújta a szél, és inkább abbahagyta a pattogtatást, s némi bosszantó köhécselést követően  felgyorsította mondanivalóját. A lényege az volt, hogy mindenki minden poszton sorra kerül - elől is, meg hátul is a sorban ahogy kell, mert forgás van benne khh...khh , és mindenki egyenlő.

     - Mert minden ember fontos a szoialista társadalomban - az első sorokban lévők is, meg azok is akik pillanatnyilag a hátsóban vannak - és újabb, ezúttal fojtogatóbb köhögés következett, mert a felkavart finom por nem kivánt lenyugodni...- lehet munkás, paraszt vagy értelmiségi miniszter, bárhol megállja a helyét, ahogy már mondtam....Ez a lényeg...- közölte befejezésül szinte már fulladozva, és káromkodott egy rövidet pedig nem is volt szokásában.

      - Ebben a kisudvarban még sohasem jártunk, pedig sokszor szerettünk volna, mert jó és izgalmas dolog bámészkodni ismeretlen terepen a sok limlom, épitési törmelék, és egyéb kacat között, s ezért aztán szinte nem is hallottuk amikor BÉÉ hadnagy arról érdeklődött, hogy ismeri-e valaki az idevonatkozó szabályokat...? Mert ő, mint kiderült, csak a röplabda eredetmítoszát ismerte, meg a béketáborban való diadalmas térhódítását, és azokat a szükséges forgásokat melyek szerinte  szocialista társadalomban is mindenütt megvannak és egyáltalán nem érdekelték az apróbb, elhanyagolható részletek. A szabályok semmi esetre sem.

       - A délutáni nap erősen sütött hurkás tarkójára - s az udvarocska porát is erősebben kavarta a forró szél, s ez a finom sárga por a magasan záródó kaucsuk nyakbetét izzadtságos peremén álnok módon leragadva könnyű, halványsárga, majdnem aranyszínű réteget vont BÉÉ hadnagy terebélyes tokája alá. Egyre reménytelenebbnek látszó küzdelmet folytatott, hogy zsebkendőjével próbálja eltávolítani, de csak mind mutatósabban kente szét a toka zsírosan duzzadó emeletein, s már a szürke zsávolyon is sárgállott kíméletlen nyíltsággal, ölebek és kisebb kutyák kecsesen szines nyakörvéhez hasonlatos nyomot hagyva a feszes egyenruhán. Bosszúsan felpillantott a gonoszul tűző nap felé, majd kissé arrébb vonult árnyékot keresve, mert annyira azért mégsem érdekelte a kitünő szovjet telálmány, hogy személyesen, ő maga  vezessen be mindannyiunkat annak rejtelmeibe.

      - Néhányan, akik ismerték az ide vonatkozó szabályokat, boldogan vállalkoztak azok ismertetésére, csak éppen ahányan voltak annyifélét adtak elő s BÉÉ hadnagy teljesen összezavarodott. Neki csak az egyenlőségről és a forgásról volt biztos tudomása, s ezúttal a vitatkozókra hagyta a szabályok eldöntését, főleg ami a labda érintését illette, mert az apró bőrgolyót csak ököllel bokszolva lehetett ujjtörés nélkül továbbitni. Át kell bokszolni a felkötendő madzag felett és kész..ez a lényeg. Ebben mindannyian azonnal megegyeztek. Ezután már csak a forgás irányának megszavazása  maradt, de ez is hamar eldőlt, mert szovjet találmány esetében a forgás irány csakis balra lehetséges...Ugye hadnagy úr...? Tisztelettel... BÉÉ hadnagy pedig könnyeden intett mind sárgábban sötétlő csatakos zsebkendőjével. Kegyesen beleegyezett, a forgás irány neki is megfelelt....Legyen bal...Mehet. 

       - Ezuttal a dolgok ideológiai magyarázata is rövidebbre sikerült, mert a vidáman kavargó szeszélyes szelecske, mely az udvar finom sárgás porát oly szemtelen bohósággal kavarta és az elviselhetetlenül égető nap sem ismert pillanatnyi kíméletet. Ezek mint tudjuk olyan körülmények, melyek nem vesznek tudomást semmiről, csak léteznek amióta világ a világ, de már vannak akik felismerték a szükséges változtatások fontosságát, s teli tüdőből ordibálják a jelszót, hogy ..."Leigázzuk a természetet.."

      - Talán még valami nóta is van róla - azt azért sokkal könnyebb megcsinálni. És akkor az élet sokkal jobb és szebb is lesz...! Bizony. Mert a nap is előírás szerint fog kisütni - szépen rendesen - és nem fognak majd mindenféle szelecskék zavart okozni  és finom sárga port kavarni a börtönudvaron. / Börtönök azért még továbbra is lesznek - átmenetileg persze - amíg fel nem épül végre a kommunista társadalom, ahol mint azt már az elemi iskolában, alkotmánytan órán megtanultuk, és a vonalas füzetünkbe is szépen beleírtuk, magától szűnik meg mindenfajta bűnözés, és nagyon nagy boldogság lesz mindig és mindenhol, majdnem olyan mint a menyországban.  A börtönépületeket ekkor majd sokkal hasznosabb dolgokra fogják felhasználni, és a szép nagy megüresedett házakban helyezik majd el az összes gyengeelméjű haladó szellemet, akik ott háborítatlanul tovább elmélkedhetnek. /

      - Egyébként pedig csak a közönyös befelé fordulók, és nyálcsorgató katatonok figyelmét kerülheti el az ideológia folytonos, és minden helyzetben való kéretlen - bár egyes nyugtalanabbak szerint idétlen és szükségtelen áramlása - olyanokét akik soha semmiről nem hajlandók tudomást venni. Akiket hidegen hagy a tény, hogy a legapróbb a leg jelentéktelenebb dolgoknak is van okos meggyőző magyarázata, és minden apróság ismereteinket gyarapitja. Mert fel kell készülnünk jövendő életünkre, amikor majd hasznát is vehetjük a sokszor hangoztatott igazságoknak....A röplabdában fellelhető igazságoknak is, meg azoknak is melyeket a gyakori áramszünetek esetén van lehetőségünk megtapasztalni.

       - Csak kellő odaadással kell figyelni, s máris nyilvánvaló mindenki előtt, hogy a Szovjetúnióban ahonnan az áramot kapjuk a sötétség nem azért van mint máshol - mint például az elnyomott kapitalista országokban - mert a Szovjetúnióban a sötétség éppenséggel a rohamos fejlődés mitt van - mert tömegével épülnek ott a nagyüzemek és a gyárak és mindenki egyszerre akar villanyt gyújtani a saját szobájában, és amikor....

     - ...magát nem érdekli amit mondok...? Maga ott...feleljen...Nem maga...maga mögött jobbra...Lépjen ki...Hogy hívják..? Álljon vigyázzba, ha magát kérdezem..! Kihallgatásra jelentkezik...megértette? Leléphet.....Szakaszvezető elvtárs jegyezze föl a gazembert, aztán vigye ezt a csürhét - nézzenek kicsit a körmükre és szedjék rendbe őket. Már megint túl jól érzik magukat - nem bírnak magukkal....Elvonulni..!

     ..../ az ember már már képes lenne megszeretni a szovjet elvtársakat, mert az áramszünet is nagyszerű találmány nem csak a röplabda, de az áramszünet még sokkal jobb is, mert abban van valami otthonos gyöngédség, melyben kellemesen ellazulhat az ember. Ilyenkor elmaradnak az esti látványosságpk - az ágyvégi stokik felrugdalása melyeken a levetett felsőruházat nem előirásszerüen van hajtogatva, és repülnek szanaszét a bakancsok és a kapcák is, mert az ő elrendezésük sem tökéletes. És az a legjobb az egész áramszünetben, hogy ilyenkor senki nem láthatja, és nem is ellenőrizheti hogyan és mikor húzza magára a pokrócot az ember, mert ilyenkor még a heszlámpa sem világít bármennyire is szeretne./

     - Valóban köszönettel tartozunk szovjet barátainknak, mint azt BÉÉ hadnagy gyakorta mondogatja, csak ő a szocializmus építésére, és végső győzelmére gondol, mi pedig arra, hogy eme kiváltságos esetekben amikor nyugodalmas sötétség van nincs vezényszó és gyakori imételgetés, és mindenki úgy takarózik be a pokrócával ahogyan kedve tartja.

      - "Mán kiiivel vagy/Baghíra" főtörzs szótlan undorral figyelte az izgatott tanácskozást,s az események egyéb fordulatait. Bosszúsan merengett a téglarakáson, de egyáltalán nem kívánt semmibe beleavatkozni. A röplabda, ahol ostoba módon ugrálni kell egy poros udvaron csak azért, hogy egy fonnyadt bőrlabdát lelkes rajongók hol ide, hol meg oda bokszoljanak, cseppet sem érdekelte. Gondolatai másfele kalandoztak. A nyilvánvaló folytatáson töprenghetett - a játék további menetén, ahol majd ő írja át a szabályokat meg a forgás irányát a saját elképzelése szerint. Amint azt a rend és a szolgálati szabályzat egyébként is megköveteli, mely rend előbb vagy utóbb a legkisebb hülye forgolódás nélkül, de mindenképp bekövetkezik. Többnyire persze vigyázzállásban - mindig szépen feszesen, mozdulatlan.

       - A vita eldőlt, a forgás iránya nyilvánvaló, pont egybe esik a társadalmi igazságossággal, már csak a madzagnak kellett valami megfelelő helyet találni. Felkötözték hát egy közeli ablakrácsra, jó magasan - egyéb nem volt, de ez a körülmény egyáltalán nem zavarta a játékosokat...Túl magasan van - na és...A lényeg, hogy átmenjen felette...A kötözők gyorsan kiválogatták a két csapatot - Baghíra oda se figyelt, nem érdekelte, BÉÉ hadnagy pedig ezalatt püffedten arrébb vonult, az udvaron szomorkodó egyetlen, ritkás lombozatú csenevész akácfa árnyéka alá, s dülledt, véreres szemekkel meredt maga elé az elviselhetetlen forróságban.

       - Az egyes számú történelmi név tulajdonosának e büszke, kitartó szenvedésről a cári ororszország valamikori főurai, a kevélyen ostoba bojárok jutottak eszébe, kik a legnagyobb forróságban is rangjukhoz illően prémes kucsmákban, és hosszú vastag kaftánokban pompáztak, s épp ezért sokakat közülük idő előtt ütött meg a guta. Ilyesmiket is tud ez a nyavalyás, és persze állandóan - de magam is olvastam valahol hasonlót és ezúttal nagyon is értettem a példabeszédet, de szerintem akkor sem történt különösebb változás, mert egyik bojár épp olyan mint a másik, rögtön akadt gazdája az elárvult kaftánnak....Nem is beszélve a sátoraljaujhelyi hadnagyokról s az ő nyakig begombolt kaucsukbetétes szürke zubbonyaikról.

       - BÉÉ hadnagy leereszkedésnek, rangon alulinak vélhette az árnyékos téglarakáson való üldögélést, mely üldögélés a nála alacsonyabb rangú Főtörzsöt egyáltalán nem érdekelte. "Máán kiivel vagy/Baghíra" főtörzsőrmester uralkodói méltóságát ilyen apróság soha nem zavarta. Hunyorogva, derűsen figyelte a hadnagy szenvedését, aki a továbbiakban is cári bojárként, de legalább is felsőbb hatalomként szétvetett lábakkal egyhelyben meredezett, s csendben belepüffedt kaucsukbetétes zubbonya sárga szorításába.

       - Miután sokadmagammal nem volt szerencsém a versenyző játékosok egyik csapatába sem bekerülni, s ennél fogva kimaradtam  a társadalmi egyenlőségből, forgás és ugrálás után hiába sóvárogva vigyázzállásban főttem a napon sapka nélkül. Csak a magányos töprengés maradt a vastagon szálló porban, meg a reménykedés, hogy egyszer majd...igen igen...Egyszer majd..Talán még ezen a nyáron...De ha nem, akkor jövőre...Amikor hozzánk is elér a forgás meg a társadalmi egyenlőség és minden egyéb ami még fontos lehet. Addig azonban nem maradt egyéb, mint azon madarak szokásos megfigyelése, kik fittyet hányva a röplabda mozgalmas eseményeire kisssé feljebb kényszerültek, s vígan csiviteltek az emeleti ablakrácsokon. Eszembe jutottak a szovjet parasztok is akik saját autóikon járnak kapálni a kohozokba, s akiket nagyon irigyeltünk kiskoromban az elemi iskolában, mert ott sok ilyesféle nagyszerű dolgot is lehetett tanulni - és akkoriban Sztálin elvtárs is élt még és jó egészségnek örvendett, és a tiszteletére gyakran énekeltük kánonban az ő kedvenc dalát a Szúlikót...

      Vajon röplabdáznak e ők is...? mármint a szovjet kolhozparasztok. Vagy már meg is únták..? Netán csak sorban állnak, hogy a nagy forgás őket is elérje...? Mit lehet tudni...? Mi lehet szegény árvákkal - de főleg mi van most készülőben e nehéz időkben, Sztalin elvtárs kínzó hiányában..? Netán újabb csoportos játék van kialakulóban.? Megtanítanak e vajon minket is majd...? A Sztahanovista mozgalmat elég szépen átvettük, tanulékonynak bizonyultunk.

     - Minálunk odahaza a Pasaréten, csak néhány orvosnak, meg ügyvédnek volt saját gépkocsija, de azok csak teniszezni jártak a Vasas pályára, nem pedig kapálni, a röplabda pedig nemigen érdekelte egyiket sem, ahogy a Szúlikó sem. Azok után meg pláne, hogy autójuk is csak addig lehetett amí megengedték nekik.

      Lehet, hogy valóban vívmány és igazi szovjet sport a röplabda, meg az áramszünet, de nem hiszem, hogy politikai célzattal találták volna fel. Az első bemutatkozó ugrándozás után BÉÉ hadnagyot már nem is érdekelte, ki sem jött többé az udvarra, mint ahogy korábban se tette soha. "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs még két alkalommal hajlandó volt kihozatni az egyre fonnyadó labdát, s kaján képpel szemlélte a hatalmas porfelhőt kavaró szánalmas és szerinte gusztustalan "sportugrálást". Megnyugodott a lelke, mert pumpa híján az egyre laposabb labdával nem volt élvezetes a játék. Akár egy használt bakkancsal is hasonlóképp sportolgathattak volna a röplabda rajongói, pumpálásról pedig hallani sem akart. Mit nem merészelnek egyesek..!.még az egyik toronyba is felkiáltott, hogy van e pumpája az ott gubbasztónak...Hát nem volt - mit akarnak még...!

     Egyáltalán nem érdekelte a társadalmi egyenlőség, mely szemléletesen megmutatkozik a röplabdában, inkább valamiféle csalást vélt felfedezni benne. Mert hogyan történhet olyasmi, hogy nem elég a szabályos negyedórányi sétaidő a meccs eldöntéséhez....? Mit kell azon annyit számolgatni..? Végül is elege lett. A lapos labda pedig, mely ekkorra már  amúgyis egy töpörödött bőrsapkához volt hasonló megálljt parancsolt a lanyhuló vigalomnak. A felkavart por is erősen zavarta, ahol a magafajta nem látja tisztán a történéseket. Pedig azt látnia kell mindenképpen.

     - Még hogy pumpa, meg fellocsolni az udvart...hát hol az úristenbe vagyunk...? Most amikor amúgy is kevés a víz...? Még mit nem...Azt mondta másra kell a madzag is, mer az a körletirodából lett kölcsönkérve, és az a saját madzagja, amit haza fog vinni. Anélkül pedig mit sem ér a röplabda, és nem is fontos az ilyesmi egyáltalán....És neki lett igaza - mint mindig - ősi szokás szerint.

 

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 07:58 Szólj hozzá!

 

        - Nagyparaszt kemény önfejű, kivételes tudományú, és két elképesztő méretű tenyérrel rendelkezik. Más helyett szaporítja a társaságot - saját Nagyapja helyett - kinek hosszú élete utolsó napjaiban, épp a legrosszabb időben, az állítólagos Pesti forradalom elfojtása után - amikor eldugodtabb tájakon is erőre kaptak, s előmerészkedve pufajkát, húztak a jelesebb ellenállók, hát éppen akkor kívánkozott másfelé a lelke. Csendben halni készült, hogy maga is semmivé váljon, mint reményei a rövid felvillanás után, s egyetlen unokájára testálta a régi cimborák által sóváran vágyott "Luggert".

      - Kell az most fiacskám - jó ha kéznél van egy megbízható szerszám, csak az Isten tudja miféle idők jönnek. Vigyázz rá - tudom néhányan erősen reménykednek, volt akinek már félig meddig odaigértem, de én mindig is neked szántam. Ilyesmiket suttogott, ha a fiú esténként elköszönni ment betegágyához. Német tiszti fegyver, gyönyörű - suttogta. Valódi Lugger, vigyázz vele. Nemes szerszám.

       - Nagyparaszt ismerte a fegyvert, gyakran tisztogatta előírás szerint, értett is hozzá, többször lőtt is vele a határban, de nem vágyott rá, mert a birkák őrzéséhez nem volt szüksége semmilyen lőfegyverre. Sokallotta is az öt hosszú évet egy világháborús német relikviáért, mégsem engedhette, hogy a félholt öregembert aki felnevelte, ostoba irigység , és statárium áldozataként börtönben töltse utolsó napjait, s ott haljon meg árván, kedvenc bicskájától is megfosztottan.

      - A régi cimborák, akik búcsúzni és üzenni jöttek a haldokló savanyú szagú betegágyához, leviziteltek szép sorban - illendőség és szokás szerint, de nem csak üzenni kivántak a túlvilágra, elhalt szeretteikre nem sok szót vesztegettek. Alig is volt számukra mondanivalójuk, mert az élet ilyen állapotban már kevéssé öröm, nincs mivel dicsekedni, inkább csak keserves téblábolás, hát mit is üzenjen ebbéli állapotában egy nyamvadt öregember? Amúgy is lesz már találkozás hamarosan. Úgy bizony. És mégis. Az a szép karcsú, fekete markolatú kézbe símuló...

     - Az összes vénembernek erre fájt a foga már évek óta. Egy igazi Luger - vagy valami ilyesmi, mert ők hogy nyomatékot adjanak a fegyver méltóságának és szépségének, igenis LUGGER-nek nevezték, mert megérdemelte. Vannak ily érthetetlen rejtelmek főleg háborút járt férfiemberek életében. Legyenek bármilyen korban, s bármilyen állpotban. Olykor még bolondságot is képesek elkövetni, ha csalatkoznak.

      - Idővel megfizetnek majd az árulásért....de öt év egy Lugerért? Nagyparaszt sokáig gyötrődött, de egyáltalán nem bánta meg korábbi döntését. Mire kiszabadul, megfogyatkoznak a vénséges cimborák, s talán a történet is átalakul. Mert minden történet szineződik, vagy fakul  kissé, hol erre, hol meg amarra, a gyakori költözködések, és a mindenkori zárkatársak szükséges cseréje szerint. Ha néha sikerült odaférkőznöm, s fülelnem halkan suttogott vajákos meséire, mellyekkel riszteseit szórakoztatta, volt min töprengenem egy egy hosszú estén villanyoltás után. Különös zárt világról beszélt, mely történeteiben mégis szétáradt a relytélyes és tág horizonton.

     - Ellentmondásnak tűnhet, de sokszor éreztem úgy, színes és hatalmas ez az egyébként kemény, régi hiedelmekkel  és szokásokkal terhelt ősparasztinak vélt világ. A matató ménkű, aki ravasz és kiszámíthatatlan, meg a túlvilági postás, az ismeretlen mormolások, sámánszerű ráolvasó hangok, olykor csendesek, máskor riadalmat keltők, az ismeretlen szavak és szokások mégis, mintha távolról ismerősök lettek volna. Egy Orosháza mellett, Szentetornyán töltött nyaram emlékei is megmozdultak, amikor beleszerettem a pusztába, a hajnalokba a villanytalan esékbe, az aratásba, pelyvafelhős cséplésbe, de végeszakadt, s most ha hallgatózom visszakaphatok egy csöppet, még akkor is, ha egyik másik történet olykor túl sötétnek, csökött beidegződésekkel nyomorítottnak, sőt kifejezetten ostobának látszik.

       - Egy éjszaka halk nyöszörgő sírásra ébredtem. Szomszédom, az egyes számú történelmi név birtokosa már fenn volt, félkönyéken gubbasztott, csendre intett, s a szomszédos alsó ágyra mutatott. Odaát Kósa, a nemrég érkezett kis szőke félkarú vergődött nyirkos lázálmában. Nyöszörgött, sután csapkodott egyetlen karjával, néha halkan felsírt, és érthetetlen, vakkantásszerű hangok kiséretében dobálta magát. Aztán hirtelen felült, előremeredt, és észre sem véve az ágya szélén aggodalmas képpel várakozó Nagyparasztot, kiáltozni kezdett...a fejed...Hol a fejed...? Nem látom a fejed..!!

       - Rémült, fojtott kiáltozására az egész zárka felébredt, s csendben lapított a sötétben. Nagyparaszt erélyes csuklómozdulattal visszaparancsolta az önként jelentkezőket, akik próbáltak volna közelebb jönni, talán segíteni akartak, talán csak nézelődni. Egyedül akart lenni pártfogoltjával, nem volt szüksége senkire. Volt a viselkedésében, de főleg a mozdulataiban valami tanult szakszerű határozottság. A hangja is csendes, de egyszerre volt parancsoló és bíztató,s a kis szőke  egyre erőtlenebbül, egyre vékonyabb hangon siránkozott :...a fejed...gyere mennünk kell...Kelj fel...nem látom a fejed...!

       - Gyengéden visszanyomta a szalmától zizegő párnára, a két hatalmas tenyérben szinte elveszett a kis szőke lecsupaszított fehér koponyája - halkan torokhangon mormolt felette, mintha dúdolna egyenletes, monoton hangon valami andalító pogány imát, s a végén amikor a kis zaklatott már elcsendesedett, a mormolás távoli szélzúgásá csendesült....cssssss, elment már...aludj...Szépen türelmesen elaltatta, mint nyugtalan kisgyereket. Szótlanul bámultuk a jelenetet, mely néhány hétig, majd minden éjszaka megismétlődött, a lázálmok ugyanis lassan csendesülnek. Idővel csillapult a lázas hánykolódás, melyről a kis szőke semmit sem tudott, s végül teljesen abbamradt.

     - Hallottam magam is Nagyparaszt "tudományáról", olykor irigyeltem is érte, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egysze engem is kezelésbe vesz.

     - Nem sokkal Dódi halála előtt történt, mikor a maga különösen brutális, de hathatós módján teljesen meggyógyitott. Orvos..? Felcser..? Gyógyszer..?- ugyan már.! Saujhely mentes az efféle ellágyulásoktól. Ez volt Nagyparaszt utolsó, jelentősebb felvillanása, legalább is amiről biztos tudomásom van, s bár tagadta és másokat is hiába faggattam, csak ő lehetett képes hasonló őrültségre. Gyomor kell az ilyesmihez, nem is akármilyen. Emlékeztem egy korábbi, komoly figyelmeztetésnek szánt megjegyzésére, miszerint a száj sokszor tisztább mint valami akármilyen kés amely fertőzhet. Késsel már többször is negjárta....Két nagyszerű birkája bánta, ami szomorú dolog.....Meg voltam hát tisztelve rendesen.

      - A késsel vigyázni kell - mondta - az ilyen, ki tudja mifélékkel, melyeket itt dugdosnak meg pláne. Magam semmit sem láttam az egész műveletből, mert váratlanul rámrontottak, lefogtak, padra tepertek, kezemet a tarkómig hátracsavarták,s hogy az ordítás ne keltsen zavart, a fejemre is párnát szorított valaki. Ha tovább tart, talán meg is fulladok, így viszont meggyógyultam.

      - Dódi - a nagyanyja, a titkos bábaasszony, s egyúttal a környék esze, magával vitte minden alkalommal ha beteghez hívták, s ha reményt látott némi segítségre őt, a kisfiút szalajtotta haza a "kosárért". Nagyparaszt, az akkori kisgyerek pedig rohant a kikészített kosárért, és tudta, hogy az illető már jó kezekben van. Barát, rokon vagy ellenség, mindegy - előbb utónbb de meggyógyul. Dódi persze már induláskor magához vehette volna a kosarat, mint azt korábban mindig is megtette, amikor még nem kurkásztak utána a haladás helyi felkentjei, s nem vádolták kuruzslással, és mindenféle varázslásokkal, de bizony amióta ilyesmivel bosszantották, csak sétálni indult ha kérdezte valaki. Még akkor is, ha valamely rokon, vagy egyéb közelálló érdekében épp a haladás hivatásos felkentjei rimánkodtak könyörületért.  Orvos nem volt a faluban, de még a tágabb környéken sem, csak bozótos mindenfele, abban meg birkák, és némi kócos sivár erdőféle, ahol minden csodálatosan megtermett amire Dódinak szüksége lehetett. Nagyparaszt, ha a kosárért küldték, vígan baktatott haza a kertek alatt, hogy hazaérve minél előbb átkutassa, s megdézsmálhassa. A zizegő csuprok gyertyák, mécsesek, a sokféle gyolcsba csomagolt száritott miegymás nem érdekelte, csak a zöld csupor. Annak már az illatától is elbódult. Igazi gyógyszer lapult benne - a téli túró.

       - Csak egy körömnyit, néha kettőt netán hármat csippentett belőle, s aztán hosszadalmas aprómunkával tüntette el a rablás árulkodónak vélt nyomait. Dódi egy belső veremben rejtegette a téli túrót, és minden nap lebotorkált a kopott lépcsőkön még nyáron is , amikor pedig a birkák dolgoztak rendesen, de az ő téli túrójának híre felrázta még a haldoklókat is. Tudnia kellett a lopásról, de úgy tett mint aki semmit nem vett észre. A lenn sorakozó mázatlan cserepeket Nagyparaszt nemigen vizsgálta, azokat lehetetlen volt észrevétlen megdézsmálni, és csak hosszas könyörgés után engedve hozta fel Dódi mindig a legkisebbet.

       - Ezekben olvasztott vaj takarása alatt illatos szilvalekvárt rejtegetett, mert a szilva is vadon szaporodott és bőven termett a bozótos környékén, s ez a tökéletes záróréteg, mely igzi paraszti találmány, a gyümölcs minden titkát évekig megőrizte.

       - Nagyparaszt ragyogó ábrázattal érkezett, és boldogan nyujtotta a kosarat. Épp csak a száját nem nyalogatta. Nem mondta senkinek, mert nem illett volna, de sokszor megfigyelte sandán az öregebb  embereket egy kis ártalmatlan betegséget kívánva nekik. Csak egy kis betegséget - a halálukkal semmire se ment volna. Ekkor Nagyparaszt kicsi volt még és Dódi is másképpen szólongatta, semmiképpen sem Nagyparasztnak, mert mindez odahaza volt, nem itt a sátoraljaujhelyi börtönben.

     - Keményen, olykor kíméletlen eréllyel bánt az unokájával, azonban mégis szerethette, mert ha valamely bolondéria jött rá hirtelen - leginkább nyáron - képes volt két hatalmas tepsiben illatos és rezgő és kívánatos kapros túrós bélessel várni, vagy feláldozott egy csupor félkemény szilvalekvárt, hogy óriási tál derelyét készítsen vacsorára.

      - Bár ne tette volna, vagy a termetes unoka hallgatott volna mélyen, hiszen illatos és rezgőn kívánatos kapros túrósbélesről, pláne szilvalekváros dereléyről ebben a sivár környezetben szónokolni merénylet az elemi tisztesség és a józan ész ellen. Szándékos és aljas merénylet. A városlakók, akik a legutóbbi időkig a tojást is csak haladószellemű zacskós por alakjában ismerhették, szájtátva hallgatták az ilyesmit, de leginkább a disznóölés szakszerű fortélyait. Az orjalevesről persze mit sem tudtak, de Nagyparaszt állította, hogy az orjaleves a legjobb leves a világon, és közben mindenki élénken bólogatott és közben nyelt nagyokat, és csillogó szemekkel, mint mindent, ezt is elhitte neki.

      - Itt ugyan nem lesz orjaleves sohasem ez teljességgel bizonyos, még akkor sem ha a kollektív büntetés eredményeként az ebédünk felét időnként az őrség disznainak adják. Az őrség tekintélyes disznai szeretik a rabkosztot. Majdnem olyan jó mint a moslék. Engem kifejezetten érdekelt a disznóölés mióta megtudhattam, hogy a szerencsétlen állat lépét némelyek időjóslással kapcsolatban is jól alkalmazzák. Mármint a lép vastagságát méricskélik a nevezetes szerv elején meg a végén, és persze az is számít, hogy honnan nézzük, mert vannak akik ezzel is tisztában vannak, hisz a tél hossza és erőssége válik nyilvánvalóvá az avatott szem előtt. Nagyon is érdekelt volna a dolog, mert az ágyam fejénél lévő, egészségügyi megokolásból örökké nyitva tartott ablak jóvoltából állandó, közvetlen kapcsolatban voltam a Téllel, és bizony jó lett volna, ha van a közelemben egy disznólép, hogy némileg tájékozódhassak várható hosszával, de főleg erejével kapcsolatban. Naptár sincs semmiféle a környéken, de ha igaz a disznólép jósereje tán még azt is megtudhatnám miért lep be a hó még március közepén is hidegebb éjszakákon....

      - Dódi nem kisérletezett - felmérte a helyzetet - keveset beszélt, egyszerű szavakkal vizsgált, kicsit nézelődödtt, s csak olyasmit vállalt aminek értelmét látta. Néha be sem lépett a szobába. Megállt a küszöbön, beleszagolt a sűrü levegőbe, mormolt valamit, s határozot hangon fordult a háziak felé: késő....

     - Ilyenkor előfordult, hogy vadul rátámadtak - nincs benned szánalom...!? Kegyetlennek, hidegszívünek titulálták, olykor még átkot is szórtak rá, vad elkeseredett ősi átkot, valami ismeretlen kereplő nyelven és sürün köpködtek minden irányba, még az aprócska Nagyparaszt felé is pedig őt semmi más nem érdekelte csak a téli túró, meg az érett szilvalekvár, és nem foglalkozott alig ismert emberek riasztó bajával.

     - Dódi azonban nem tágitott. Talán mert valóban hideg szíve volt. Vagy senkit sem akart félrevezetni. Nagyparaszt ilyenkor kissé csalódottan vette tudomásul az esetet, ám nagyon is tetszett Nagyanyja büszke kiállása. A határozott hang, ahogy a háziak felé fordult....Késő - ismételte meg szárazon...Nem az én hibám. Én jövök, ha hívnak...De hívjanak! - vetette oda keményen. Nem került volna költségbe, ha előbb hívják - soha nem kért semmit, ingyen szórta szét a tudományát. Ismert mindenkit, tudott a beteg állapotáról, mint mindenről ami a faluban történt, de sohasem jelent meg kérés nélkül. Nagyparaszt néha elgondolkodott, miért...?

     - Ha nem küldött kosárért zokogás tört fel a házban, s mindketten hazaindultak. A szótlan unoka is szomorú pofákat vágott, majdnem ő volt a legszomorúbb, mert a kosár érintetlenül maradt odahaza a téli túróval egyetemben. A szekeres ember házánál megálltak, de csa Nagyparszt ment be az üzenettel. Be kéne fogni, mert orvos kell, meg hát kórház...ha lehet minél előbb. Aztán csendesen ballagtak hazfelé, és Nagyparaszt tudta mit jelent Dódi ki nem mondható szótlansága. A szekeres ember sürgetése már felesleges...Inkább a szomszédos papot kéne előkeríteni.

      - Dódi, az egyetlen, aki írni is alig udott,  tartotta benne a lelket, s az erős fogadalmat. Csak őérte volt érdemes helyt állnia, ám Dódi meghalt. Nagyparaszt olvasatlanul dobta el a levelet. Felismerte a cirkalmas címzést, mely nem a Dódié, s kis fekete kereszt volt a boriték egyik sarkában. Dódi halála után értelmetlen és szürke lett minden ami csak körülvette. Elment, magával vitte összes tudományát, s mintha a távolból unokájától is visszaragadott volna mindent, az is elhallgatott.

      - Kósa sokáig kínlódott emkékeivel...Bizonyosak...? Vagy csak képzeli őket...? Az ablaküveg fröccsenését az első sorozat után semmibe vették. Muszáj volt továbbhaladniok az ismeretlen lakásban, mely hatalmas, szépen berendezett szobáival teljesen lenyűgözte. A szobák lakóit elnyelte a föld, de nem is volt idejük keresgélni őket. Óvatosan lépdelt, nehogy valami felesleges kárt okozzon, idegen helyen járt, ahol illett tisztességesen viselkednie, még akkor is ha senki sem látja. Ilyen lakást, és ily gyönyörű berendezést legfeljebb moziban láthatott, mert náluk a külvárosban még a közeli szomszédságban sem volt hasonló. Szivesen megcsodált volna mindent aprólékosan, nem volt azonban idejük körülnézni, sietni kellett, kitünő lőállásnak igérkezett a balkonn is , mielőbb onnan akarták oldalba kapni a szemközti golyószórófészket. S aztán egy újabb sorozat...

     - Ez is rövid volt - néhány pillanat csupán, még mielőtt a balkon erős fedezékébe ért volna, ez a második durván falhoz vágta. Törmelék, por, könyvek tompa puffanása - egy porszagú könyvespolc tövébe zuhant, s néhány pillanat kiesett az életéből. Amikor magához tért, kicsit csodálkozott. Valami történt vele, de micsoda...? Erős ütésre, süket döbbent csendre, a későbbi porfelhőre emlékezett., s a porfelhőben az alakra aki segitségére indult a pengő hangú üvegcserepeken át. Az alak - alig néhány napja ismerte csupán., s egyetlen barátja volt a nagyváros sürü kavargásában, együtt jött a soronkövetkező sorozattal, s mire a pofelhőn túljutott már nem volt feje. Rongyként zuhanta könyvespolc tövébe, egyenesen feléje, mintha rá akarna vetődni. Képtelen volt kitérni előle, mozdulni sem volt képes, még látta mint dől a fegyvere, a hosszú német puska - s száll valami piros köd széjjel mindenfelé, a polcra, a könyvekre, a plafonra, s végül a sötétség.

      - Nagyparaszt némán szolgálta aprótermetű szőke pártfogoltját, mindenét megosztotta vele, s lassacskán mindent megtudott róla, mert semmit sem kérdezett. Odakintről senki sem törődött a kis szőkével, vagy talán nem is akart...? - ahogy Dódi halála után már ővele sem. Se levele, sem látogatója, csomagot sem kapott, s ráadásul a jobb karja is tőböl odalett. Beszédes jegyet hordott imígyen, mást mint a többiek, akik repeszt, lassan, türelmesen vándorlót rejtegettek magukban, vagy éppen sebesülésüket takargatták.

      - Furcsa szégyenlősség - nem is értettem az okát soha. Konokul némán őrizték minden titkukat, a legkisebbet is - ugyan miért...? Sok világháborús sebet láttam korábban a szomszéd épitkezés munkásainak testén. Apám is ott keverte a maltert, s mindegyikhez tartozott valami kanyargós, majdnem komolyan vehető háborús történet, de az itteniekhez semmi. Szinte sajnáltam, hogy nekem semmi sebesülésem amivel naphosszat dicsekedhetnék, és sajnos semmilyen repeszdarab nem kóvályog sehol a testemben.

       - A kis szőke gyakorta dudorászott valami fájdalmas - szomorkás pentaton ívü dalocskát, de csupán Nagyparasztnak árulta el a szövegét. Isten tudja honnan hozta, talán valamelyik kórházból, mert küldözgették jobbra balra, hogy valamiképpn, vagy mindenképpen nyoma vesszen. Erősen keresgélték ilyen helyeken a sebesülteket. Sok minden összezavarodott benne, a neveit is mindig elfelejtette, de ez valahogy megmaradt az emlékezetében. N.I., kit a hadnagy urak mecseki banditaként tartottak számon, a fejét csóválta - valami nem stimmel - hülye értelmetlen szöveg....Hogy lehet ilyen zagyvaságot énekelni...? A dallama igazán szép, de a szöveg...?

.....hajnalsugár - felszárít minden hulló könnyet

     megcsalja azt, kik nyugatról jönnek...

     dagadt lábam elfáradt a járdán - éhes vagyok nincsen már kajám...

     de azért még a padra felállok, s dalolom az új tangót, a tangót....hogy

     hajnalsugár....stb.

      - Hogy lehet megcsalni azt! kik nyugatról jönnek..? És minek ezért felállni a padra - muszáj ilyesmit éppen ott énekelni...? Nem értem. Valami féreértés, vagy tévedés van itt. Ez így nem jó...Ostobaság...

       - Nagyparaszt azonban nem tűrt ellenvetést. Nem tetszik...? Kuss legyen....Így halotta a barátjától és kész. És most már így is marad, mert a barátjának nincs többé feje. N.I. pedig, aki maga sem kirándulni járogatott dobtáras gitárjával a Mecsekbe, rögvest alább adta és teljesen megnyugodott. Az más - akkor valóban így kell lennie.  

    

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 07:56 Szólj hozzá!

         Perczel Tamás emlékére, aki akkoriban még csak kisoroszlánként tisztogatta az asztalosműhelyben elpiszkolódott főnemesi  körmöcskéit, nem ismerte Fenyő Jánost, csak a fenyőfát, amiből az állami kutyaólak készültek, s ebben, valamint a következő részben, mint a kettes számú történelmi név tulajdonosa szerepel.

        - Elöljáróban két vélemény:

        "Egy haldokló próbálja megmagyarázni, hogy mit miért tett és hogy látja a tetteit. Perczel Tamás egy az áruló értelmiségiek közül, egy az áruló főnemesek közül. A film azért készült, hogy felmentse önmagát, mert az önbecsapás – okos és erkölcsös ember lévén - nem sikerült neki."

        "Itt olvastam, egy korábbi cikkben.
Köszönöm a számomra újdonságnak számító infót - amennyiben arról a személyről van szó, aki a '80-as évek közepén a bp.-i különleges PAV intézet elvtárs-igazgatója volt. (A Corvin mozi mögötti épületben volt az a Pályaalkalmassági Intézet.)

Mivel hullott "oroszlánt" nem rugdalunk, csak csendben nyugtázom a hírt.

L' meridionalo uomo no dimenticare!"

                      - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

                          Korán volt, még fel sem kelt a nap, de szép meleg vasárnap igérkezett. A kis Kósa az ablaknál gyakorolta a balkezes fésülködést, a jobb csonk  szünet nélkül tekergett a vállán, minth segédkezni akarna - Nagyparaszt gyengéden húzta kifelé a két kiblit rejtő mocskos lepedő mögül...ne csináld már...látnak a toronyból...mindjárt feljön az ügyelet...kell az nekünk...? Neki semmi esetre sem, mert éppen dörzsölni készült, hogy a szent napra tartalélkolt csikkjét elszívhassa, s ekkor Kisparaszt, állandó figyelő és tettestársa felpattant figyelő helyzetéből, az ajtó aljából...tünés...tünés...valaki jön...és már nem is volt ideje a saját ágyába ugrani - kulcscsörgés - bevetődött a legközelebbi ágy alá.

     - Ha egy igazi kentaur robog dübörögve a zárkába, azon sem lepődöm meg jobban. Mi ez az eszelős hajnali csörtetés Teremtő Úristen...? Így mégsem kezdődhet egy csendes nyugalmas vasárnap...! EMM hadnagy sürgős és ellenállhatatlan robogásaiban valóban volt valami idegesitően kentaúrszerű. Állni sem tudott egyhelyben soha. Toporgott idegesen, mint egy felajzott versenyló. És a beszéde is gyors, csikorogva kapkodó. Elnyelte a szavak végét, mert már a következő mondatnál járt az agya, mely legostobább nyakatekert közlendőiben is kiismerhetetlen sebességgel száguldozott. Berobogott a zárkába - a Kacsát félrelökte - mit szarozik a kulcsaival, fejét föl le kapkodva kutatva közeledett az emeletes ágyak sora előtt. És mindezt jóval ébresztő előtt. Micsoda dolog ez...?

     - Végre megtalált, és a padot félrerúgva megállott diadalmasan a két emeletes ágy között. Jobb kezében hurkára csavart ujság - ezzel csapkodta az ágyak  végét amíg ideért, s most úgy tünt megtalálta végre amit keresett. Zavarban voltam bevallom, mert ki tudja mi a teendő hasonló esetben...? Kell e vezényelni valamit, és egyáltalán - hiszen még ébresztő sem volt. Kinéztem a Kacsa felé, aki messze a zárkajtóban biztosított - hátha okosabb lehetek a látványától, de az a marha szakaszvezető éppen valami fenyegető grimaszt produkált, amolyan ezért még számolunk félét. Felsőbb parancsnokság a hajnali zárkában...! Forog e még a föld vagy már meg is állott...? Mi történhetett, Uram  énIstenem...?

     - EMM hadnagynak elég volt néhány pillanat a megfelelő hatáskeltésre - néhányszor üres tenyerébe csapott az összesodort ujsággal - és néhány elégedett apró toppantás, és mint győztes hadvezér a római fórumon, elkiáltotta magát:

            IRAKBAN KITÖRT A FORRADALOM.....!

     - Kossuth a szomszédos ágyon felnyögött, majd közelebb hajolt - angol mandátumterület - ezt súgta. Honnan a halálból tud ez ilyeneket.? Roppant idegesitő. Mindenesetre bólintottam jóváhagyólag, mintha valaha is hallottam volna ilyesmiről, és újra a Kacsa felé pillantottam, aki továbbra is az ajtóban állt, mert beljebb nem jöhetett, s így nem sokat érthetett EMM hadnagy vakkantásszerű közlésésből, csak a fenyegető hangsúlyt érzékelte, és olyan pofát vágott....olyan ijesztően fenyegetőt, hogy akaratlanul elmosolyodtam. A hadnagy félreértette a helyzetet....Nem hiszi..? Ide figyeljen.! Szétbontotta a lapot és olvasni kezdett. Kossuth csendesen átkúszott rajtam, és a hátsó oldalon lévő sportoldalt kutatta. EMM hadnagy azonban résen volt....még mit nem! Arcátlan szemtelenség beleolvasni egy olyan ujságba, mely nem fogvtartottak számára íródik...Az ilyeneknek nem is létezik tulajdonképpen...Szigorúan tilos.

     - Olvasott valamit a királyról, akit most elkergettek, és a felkelt népről meg a világforradalomról, és még sok mindent az angol imperialisták szégyenletes bukásáról, miközben én időnként az ajtóban posztoló Kacsára pillantottam, aki beszédes, fenyegető arcjátékkal jelezte, hogy ennek még súlyos következményei lesznek....

     - EMM hadnagyból megállíthatalanul pergett a süket Népszabadságbéli szómágia, mely tulajdonképpen nem is politikai elitéltek, és egyéb fogvatartottak számára íródik, és persze egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az egésznek az az értelme és fellengzős, taglózón kemény üzenete, hogy nincs tovább!!!! A világforradalom győzeleme elkerülhetetlen, és minket nyomorult férgeket a jövendő eltapos. Hahh, de még hogy...! Éppen úgy mint az angolokat, meg a többieket...Ne is reménykedjünk semmiben. Felesleges és hiábavaló minden erőlködés, ahogy két évvel ezelőtt is az volt ugyebár, ami miatt maguk most is itt vannak - recsegte dölyfösen - a haladás megállíthatatlan. A népek felkelnek, lerázzák magukról az imperialisták bilincseit, és kész. Ez tény...Meg az olaj...Mert az olaj a jövő. A csillogó fekete kincs. A népek felemelkedésének záloga...

     - Nekem egyre jobben tetszett a dolog, talán azért is mert a rabigát sem felejtette ki amit mindannyian nagyon szerettünk hallani, és azt is, hogy az olyan bérencek mint mi akik itt henteregnek, stb - szóval szépen sorban előjött minden fontosabb amiről ilyen esetekben szokás megemlékezni, de eleddig feszes vigyázzban, legalább is álló testhelyzetben kellett végighallgatni hasonló háborodott jövendöléseket, s most mindezt a saját ágyamban nyugodtan hanyattfekve. Zavart kissé, hogy talán méltatlan a testhelyzet egy ekkora horderejű esemény befogadásához, s félkönyékre támaszkodvakissé oldalt fordultam mintha töprengenék valamin, mert a világforradalom közelgő eljövetele mégsem akármi. Aztán mindenféle hülyeség jutott még eszembe, olyasmi például, hogy van-e, létezik-e vigyázzfekvés, netalántán díszfekvés...Lehet e kalimpáló lábakkal hasmánt heverészve várni a világforradalomra, és főleg mi jön a pihenj' vezényszó után....?

     - Kossuth amikor felnyögött, már tisztán értette miről van szó - én még akkor sem amikor EMM hadnagy kétségbe esett képpel, különös bakugrásokkal vágtatott kifelé a zárkából. Csak annyit fogtam fel az egész jelenetből, hogy valahol nagyon messze elzavarták a királyt, és ez valakinek nagyon jó, meg rendesen seggére vertek az angoloknak.

     - Mennyire örülhet most Krausz, valahol Sopronkőhidán, vagy Márianosztrán, aki szerint az angolok rohadt beképzelt népség, és nincsenek is benn a bibliában - és közben észre vettem azt a finom lágyéktáji mozdulatot, amit EMM hadnagy produkált oly riadt meglepetéssel, hogy az imperialisták is rögvest megrekedtek benne. Szemei megmerevedtek, és combjait összeszorítva kissé előrehajolt.....Jajj.

     - Rögtön ezután, a káröröm erősbödő hullámai közepette azt is felfedeztem, hogy a hadnagy, aki mindig csizmát hord, és ettől oly idegesítően fickós a mozgása, most pantallóban van, és ez nagyon veszélyes, főleg vasárnapra virradóra, mert a gyászoló, bosszúra éhes bolhák még képtelenek hazatérni a padló elázott réseibe. Nem volt hol aludniok az éjszaka, ott parádéznak a deszkák szélein mint keskeny fényes csíkok, és várnak. Bosszúból, vagy megszokásból, szinte mindegy - úgy tünt néhányan már fenn járnak magasan a hadnagy nadrágszárában, sőt egyesek tán már az alsónadrágon is túljutottak fittyet hányva a világpolitika zajos eseményeire.

      - Azt hiszem muszáj megmagyaráznom ezt az aljas bolhatámadást, mely a hozzánk látogató hivatalos személyeket annyira megviseli. Tulajdonképpen közvetve a sértődékeny "vörös" főtörzs számlájára írom az esetet. Bolhánk ugyanis rengeteg van, jól megvagyunk velük, békességben, csak a vizes támadásokat utálják, s ilyenkor szörnyű bosszúállásra képesek.

       - Előző nap, a munka utáni második motozás alkalmával, a "vörös" főtörzs, aki távoli rokona lehetett a szovjet főtitkárnak Hruscsovnak, de legalábbis a nagy háborús kavargásban ugyan attól az apától származhattak, gondolataiba merülve sétált a sorok között. Nehezen viseli ilyen alkalmakkor a motozás lassúságát, pedig alapos ember. Kicsit türelmetlennek látszik, mondanivalója van - fejét hátravetve, vastag ajkait csücsörítve pontosítja a mondanivalót - készül, odahaza igy mondták amikor szombat délután a lelkész úr fel, s alá járkált némán az udvaron. Megsürgeti a nyögdécselve motozókat, mintha a mondanivaló már valahol fájdalmasan kitüremkedne belőle, alig képes visszatartani. Ha végre mindennel elkészültek, beáll a két folyosó középpontjába, aprót köhhint. Nagy színész ő is.

     - Figyelmet kérek - mondja nyugodtan, majdnem bánatos hangon. Szakaszvezető elvtárs, sorakoztasson. A felszólításnak semmi értelme, mert vigyázzban állunk már jó ideje, de a Kacsa tudja mi a teendő és borzasztó fejhangon az" eggsz fgyiisszt" ordít. Erre még az emeleten egyre idegesebben várakozó házimunkások is abbahagyják a leveskondér rugdalását. Általában szombaton, de lagalábbis hétvégeken tartja rövid, de annál lenyűgözőbb beszédeit a főtörzs, és a következő nap van az embernek ideje a részleteken töprengeni. Vigyázzállásba merevedve várjuk a teljes csendet, és amikor már valóban halálos a csend és tökéletes a mozdulatlanság, és a házimunkások is felhagytak odafönn a kolompolással, amikor már csak a gyomrok korgása hallatszik finom pianóban, a vörös főtörzs torkát megköszörülve belekezd:

.....Fogvatartottak......! Alsóvonalú földszinti folyosónkat...a mai nap folyamán / picinyke hatásszünet, az ínyencebb figurák szemüket lehunyván, mint húsvéti Passiók idején a Deák téri templomban / - a felsőbb parancsnokság iránymutatásával és támogató hozzájárulásával....felülről lefelé kimeszeltetjük...!....Elképesztő, soha nem hallott csönd.

     - Ilyen lehet a katarzis pillanata, komolyabb, fizetős helyeken, ahol sokan vannak egybegyűlve ugyan abból a megfontolásból, és a pénzükért még a lélgzetük is bennakad. A Kacsa szájtátva áll főnöke, az alsóbb parancsnokság mellett, és - szerintem memorizál. Hogy is van ez? Még ilyen szépet. Leírom még egyszer csupa nagybetűvel....:

     "...ALSÓVONALÚ FÖLDSZINTI FOLYOSÓNKAT....A MAI NAP FOLYAMÁN....A FELSŐBB PARANCSNOKSÁG IRÁNYMUTATÁSÁVAL ÉS TÁMOGATÓ HOZZÁJÁRULÁSÁVAL....FELÜLRŐL LEFELÉ KIMESZELTETJÜK....!"

     - Szép emelkedettebb pillanatok, idétlen barbárokból gyakran váltanak ki meggondolatlan, oda nem illő megnyilvánulásokat. A pillanat varázsa megtörik, s az ember éteri magasságokból döngve vágódik az anyaföldbe. Most is ez történt. A főtörzs már mélyet lélegzett a következő fényezett körmondathoz, mikoris valahonnan a cipészek csürhéje irányából valaki izgatottan felvisított:jjíííííííííííí...meszeltessünk...! És ezzel vége...

      - Ki volt az..? Vezényszavak, nyihogás, vihogás, innen onnan bőgés, mint valami kedélyes istállóban, teljes zűrzavar. A főtörzs látnivalóan szörnyen megsértődött, sarkonfordult, berobogott az irodájába és csúnyán bevágta az ajtót. És persze ennek lett következménye, hogy a délutáni séta után, amikor kinyílt váratlanul a zárkaajtó, szó sem volt az alsóvonalú földszinti folyosónk felülről lefelé való kimeszeléséről, á nem, a Kacsa állt ott szélesen vigyorogva, mellette pedig, házimunkások, akik rongyokat és ócska keféket dobáltak befele, és zúdították utána a rengeteg vödör vizet, és akiknek volt menteni valójuk az ágyak alól, már hiába tüsténkedtek. Úszott minden a mocskos lében, s kaptunk tiz hosszú percet, hogy eleget téve az új módinak, amit szombati nagytakarításnak neveznek a bedobált rongycafatok segitségével a vizet valamiképpen visszajuttassuk a vödrökbe.

     - Felmosásnak számít a mocskos lé felszedése, a mi munkánk ezzel tulajdonképpen be is fejeződik, de ekkor támadásba lendülnek a bolhák. Mintha elhalt szeretteiket bosszulnák, s teszik mindaddig, míg a sötéten szálkás hajópadló magától fel nem szárad, s vissza nem térhetnek annak kényelmes réseibe. EMM hadnagynak nem lehettek fogalmai erről a fontos változásról, pantallóban hozta a távoli örömhírt, nem ismerte a zárkabéli bolhák furcsa szokásait. A diadalittas belépőt szánalmas menekülés követte, a legcsekélyebb politikai felhang nélkül, mert a bolhák társadalmában nem létezik semmiféle ideológia.

    Hogy az iraki forradalomnak szomorú következményei lesznek, magam is éreztem, csak nem beszéltem róla. Vártam. Nem akartam idegeskedni mint Kossuth, gyanúsan alakultak az események, mégis bizakodtam. Persze a brutalitásra ami bekövetkezett senki sem számított, nem is értettük miért történt. Csak annyi bizonyos, hogy köze volt a világtörténelem eme legújabb fényes eseményéhez, az Irakban kitört forradalomhoz.

    Kossuth nagyon únta már a hosszú forró nyarat, ugyanakkor félt is az ősztől is, mert -minden megváltozik, majd meglátod - ezt hajtogatta, s már már kezdtem hinni neki. Legalábbis úgy tettem ,mert rossz volt nézni mennyire szívén találja a lehetőség, hogy mindennek vége....Irakban kitört a forradalom, talán mégiscsak komolyan kéne venni. Ez épp elég indok lehet, hogy némely számunkra kedvezőnek tűnő változások megtorpanjanak. Még hogy fuccs lesz a nehezen kimódolt elképzelésünkből - ugyan már, hiszen beindult - néhány órát már sikerült minden ellenkezés ellenére megtartanunk. Nem emlékszel...? Jóváhagyták a tanrendet is amit a "füzetbe" írtam, pedig az se tetszett neked....Kit érdekel, hogy több orosz óra van benne mint magyar...Kell az hidd el, különben hogyan magyarázod el az itt lebzselő vendégeknek, hogy vége az eszem iszomnak, haza lehet már menni...

    A zsúfolt kis teremben, mely egyébként "iskolául" szolgált, pisszenés sem hallatszott, amíg a táblára rajzoltam az ábrákat. A "Leninres" is bambán tátotta a száját - lenyűgözte az atombomba...Talán amikor szabadnapos csinál is majd egyet odahaza, olyan egyszerű...Két félgömb, olyasmi mint egy kisebb vájling amiben a habot keverik a madártejhez, meg egy cső. Kályhacső is lehet, vagy az ereszcsatorna egy darabja, nem is hosszú. Semmi az...bár veszélyes, azt mondják nagyot durran.

     - Öveges papa mindent megold...Házilag...Ha egy szúnyog képes leszaggatni csak úgy a Lánchidat...? - minden lehetséges. Minden bizony...Benne van a könyvben tisztelettel. Nem látta őrvezető úr...? Szivesen megmutatom - rajz is van róla...Apró kis szúnyog a Lánchíd vaskorlátján amint toppant egyet. Hát nem érdekes..? Félelmetes dolog a rezonancia. Meg a holdbéli tengerészek. Majd arról is beszélgetünk...Igen, valóban vannak tengerek a holdon, jól tetszett mondani. Bár én nem nagyon hiszem, hogy akkor tengerészek meg kalózok is lennének odafenn, de előbb utóbb úgyis kiderül jól tetszett mondani, igen és az atombomba az is nagyon veszélyes, és a ciklotron, hogy minek a ciklotron...? A ciklotron még az atombomba kifejlesztéséhez kellett, teccik tudni, ahhoz a vájlingoshoz, mert azon kisérletezték ki a lövedéket...Persze..lövedék is van benne, olyan kicsi, hogy nem is látszik, majd azt is lerajzolom...Neeeem a holdról azt hiszem csak valamikor későbben fogunk előadást tartani. Majd később valamikor..

 

 A "füzet" első két oldala. Bal oldalon a kérvény maradványa, jobb oldalon felül egy kis matematika, alul pedig magfizika.. Hogy jobban megérthessék majd az atombomba működési elvét a szálazó cigányok is. A kérvény megmaradt részének szövege:

    .....nyolc osztálya. Célunkat ezzel elértük, persze egyenlőre hálón belül. Mozgalmassá és változatossá tehetjük így az egyhangú délutánokat.Távolabbi célunk, egy - egy jól sikerült előadást amely valamilyen érdekes témát dolgoz fel mindenki számára, a nagyközönség elé terjesztünk. Eddig is voltak ugyan ismeretterjesztő előadások, de egyre ritkábban, végül is elmaradtak. Akik felismerték ezeknek az előadásoknak a hasznosságát azok nem törtődtek bele abba hogy ilyen könnyen elmaradtak ezek a foglalkozások. Célunk tehát ezeknek a felelevenítése és fokozása lenne. Persze kitartó munkát és odaadó figyelmet igényel amellett el kell hallgatnunk bizalmatlan társaink pesszimista sőt néha gúnyos megjegyzéseit. Tanulni - és tanítani közösen megtárgyalni ------------------------ vagy vita tárgyává tenni egyes részleteket, és ezek folyamángondolkozásra XXXXXXXXX ösztönözni az erre képes fiatalokat. Körünkbe visszatért a már már feledésbe menő mozgalmas diákélet. A lelkesedés most nagy és igyekszünk, hogy ne csökkenjen, reméljük a szalmaláng erős lesz amely meggyujtja és izzásban tartja társaink és a közösség.........

     - Nem...nem ...Stokkol ugyan a majré elég rendesen, de ezt már nemigen lehet visszacsinálni. Még ha a savanyúképüek szemtelen károgása sem csitul, akkor sem.  Kimaradtak valamiből, nem hittek benne, s most a pálya széléről próbálnak mindent szétugatni. Nekik jól jött az iraki forradalom, és bár halkulnak a bekiabálások, de még mindig képesek zavart kelteni, s valljuk be van némi igazság az ordibálásukban...."érettségizni akartok marhák.."? - és ki lesz az elnök ...? Baghíra, vagy a Kacsa a másik váltásból...?

     - A kettes számú történelmi név birtokosa, kinek őse nem csupán névrokon, de valóban részt vett a 48-as eseményekben, akár századszor is képes szembeszállni a hőbörgőkkel. Tulajdonképpen tőle származik az ötlet, hogy ki kéne használni az alkalmat ha már így az ölünkbe pottyant a lehetőség. Engedélyt kéne szerezni, aztán lassan következetesen tágítani a kört. Talán sikerül valami értelmes dolgot kicsikarni. Az szinte magától értetődik, hogy a helyzet illusztrálására rögvest a megfelelő aranyköpéssel rendelkezik, melyet imádott hosszúnevű francia gondolkodóinak egyike talált ki egy korábbi időben valamikor a múlt században, s egy arisztokratikus leszármazottnak az idézendő szavakon túl másra nem is nagyon van szüksége. Azon szavak pedig tökéletesen megfelenek a helyzetnek: "Ha nem teheted, azt amit akarsz, akard azt amit megtehetsz". Nagyszerű...

     ....akard azt amit megtehetsz...? - van benne valami enyhe lázító felhang... Jól van, próbáljuk meg....Ő majd küld könyveket, mert néhány hét múlva amúgyis pótert megy, és csupa olyasmit fog postára adni amire szükségünk lehet. Könyveket ide..? Álmok.. Könnyű neki ..Lelkes,de fölöslegesen rajong, mert maga is tudja, hogy ide semmit sem lehet beküldeni. Könyvet semmiképpen, de jó hallani, és jól is hangzik, mert mindannyian szeretünk álmodozni. A kérvényt is segít megfogalmazni., ám ez többeknek egyáltalán nincs inyére.

     - Okos ember volt aki ezt ilyen szépen megfogalmazta, de kétlem, hogy valaha is járt volna a sátoraljaujhelyi zárt intézményben. "Máán kíível vagy/Baghíra"  főtörzsőrmestert sem ismerhette, aki egy ártatlan zokni, kapca helyetti kihallgatáson való szabványos kérvényezésének ügyében is képes a saját székét szétverni a kérvényezőn, és valószínüleg a többi jelentősebb hangadót sem, kiknek minden szava törvény, de legalábbis valami ahhoz hasonló, mert ebben nincs és nem is lehet apelláta....És azt sem hiszem, hogy BÉÉ hadnagy jártas lenne a francia felvilágosodás nagyjainak munkásságában, és érdemes lenne hasonló gondolatokkal győzködni, mert Ő rendszerint csakazértis mindig mást akar, és csupán Makarenkó munkásságában merül el szerelmes odaadással. Számára a világtérképnek csak a keleti fele érvényes, az a nagy vörös folt - Makarenko elvtárs egykori lakóhelye - ami beborítja a fél falat minden rendesebb elemi iskolában.

     - Mi az, hogy "Körünkbe visszatért a már már feledésbe menő mozgalmas diákélet...? Itt áll a füzet legelején szinte kiveri a szememet...hol a halálba volt eddig, és hova ment feledésbe..S ha valóban visszatért ami sohasem létezett, hol a fenébe van most...?..a kibli soron..? Netán a hegymászós hippelést tartod annak, az elég mozgalmas valóban, de nehéz kiheverni....és mik azok az ismerettetrjesztő előadások, te jó ég...! Honnan szedtétek ezeket a baromságokat...? Viták, viták és újra csak viták....Hagyjuk a fenébe az egészet, nem érdemes megalázkodni.!

    ".....tanúlni és tanítani, közösen megtárgyalni, vagy vita tárgyává tenni egyes részleteket, és ezek folyamán gondolkozásra , fejtörésre ösztönözni az erre képes fiatalokat.." - ez rendben van de azt a mondatot mely a mozgalmas diákéletről nyafog , azt tényleg hagyjuk ki mert BÉÉ hadnagy halálra rémül és az egésznek befellegzett. Az ő bonyolult lelkivilágában lövöldözéssel jár a mozgalmas diákélet. Inkább hagyjuk a fenébe. A többség azonban leszavazta a gyáva kihagyást, s a pofátlanul hazug mondat benne maradt a kérvényben...Zsírozásnak. Igazi politikusi seggnyalás - mindegy. Az orosz órák száma is valami hasonló szemfényvesztés - ha BÉÉ hadnagy lenyeli, máris elértünk valamit, és lehet majd kicsit "tágítani"....

      Ma már tudom, hogy mindent, de mindent meg lehet állítani, vissza lehet csinálni, a reszketősek ezt előre megérzik, mintha a húsukba, vagy az inaikba lenne valami beleépítve. Emlékeztem EMM hadnagy fájdalmas feljajduláára, melyet a különös szó emlitésekor produkált...Széles arcán rémület, elképedt megrőkönyödés, szemei kikerekedtek, mintha váratlanul és aljas módon seggberugták volna....

     - Önképzőkör...? Itt..? Mit képzelnek maguk...?.Alig sikerült magához térnie. Ijedten körbe pillantott, mintha a falak mozdultak volna fenyegetően...Nem szokványos az ilyesmi itten - hadarta, és teljességgel felesleges. Meglepetésében e néhány szót sikerült kinyögnie és bemenekült a körletirodába. Minden olyan kérdést követően elviharzott, melyre válaszolnia kényelmetlen lett volna, és a folytatást BÉÉ hadnagyra, vagy a többiekre hagyta. BÉÉ hadnagy pedig néhány nap múlva elérkezettnek látta az időt, hogy csodálkozását illő szinpadiassággal előadhassa.....

     - Mit is akarnak maguk tulajdonképpen..? Ilyet még nem is hallottam...Maguknak túl jó dolguk van itt...nem gondolják..? Ez itt nem leánynevelő intézet, vagy még nem is hallottak róla...? Gyakorlott pökhendiséggel kezelt minden eléje tárt folyamodványt - ajkai megvetően felduzzadtak, fejét kissé oldalvást hajtotta, mintha az elejbe tolakodót minden lehetséges szemszögből kívánná megvizsgálni., mert nyilvánvalóan orvosi esetről van szó, s mivel orvos e helyt egyáltalál nincsen, még az efféle dolgokkal is kénytelen egymaga foglalkozni. 

      - Végül is folyamodványt írni nem nagy dolog - már meg is volna a lopott füzetemben, csak a folytatás nehézkes kissé. Kihallgatást kérni valamely szombat délutánra , semmi az, legfeljebb vállalni kell a következményeket. Néhány alkalmas pofont csak kibír az ember, ha szeretne valait javítani a sorsán. Bár kell némi óvatosság, mert Baghíra székét már régesrég megcsinálták - erősebb mint valaha...Egyébként pedig senkinek sem volt sok fogalma mindez hol is történhetne, és mikor. A zárkából csak a munka idejére, meg sétára,kibli és vízhordásras végül folyosómosásra lehet eltávozni, más egyébre nincs lehetőséeg. Baghíra füleihez is eljutott ez a képtelenség...Maaaaj kőőrbeképezlek édes gyermekem, csak kerülj a közelembe....

      - Meglátjuk - morgott BÉÉ hadnagy bosszúsan. Írjanak kérelmet és majd meglátjuk. Nem igérhetek semmit, mert nem nagyon értem, miért kellene engedélyeznem, de majd meglátjuk. Vészesen idegen és íjesztő - a meglepett hadnagy így gondolhatta. Valamiféle szervezkedés van mögötte, amit kötelessége felderíteni. Talán igaza volt, talán mégsem. Önképzőkör, vagy micsoda..? Ki hallot már ilyesmit ilyen helyeken..? Ez nem leánynevelő intézet, nem bizony, de másfajta képzés azért még vidáman létezik. Hiszi,vagy nem hadnagy úr tisztelettel, elég sokan ismerkednek itt fontos alapfogalmakkal. A TWist Olivért itt nem olvassa senki, mert nincs is, de a zsebesiskola ettől még szépen olajozottan működik. Önképzőkör az is. Nem tudta...? Méghozzá nem is szűk körben és nem is a néhány kirúgott gimnazistának. Hogy milyen önképzőkör ahová bárki csatlakozhat, aki még írni olvasni sem képes...? Mi az , hogy " tanúlni és tanítani...? Sok ez így egyszerre elismerem és éppen ezért gyanús, nagyon gyanús.

      BÉÉ hadnagyról lerítt a tanácstalanság....Nem elég nekik a néhány óra , amíg taníthatnak az iskolában...? Hiszen addig sincsnek a zárkájukban...Mit akarnak még...? Húsos képén kétség és aggodalom, később keserű bosszúság. Füleiben visszhangzik a rémes rattatabumm...Ezek a nyomorultak támadnak. Lámcsak, hogy kinyílt a csipájuk. Kár volt kcsit felhasználni őket. Ki hitte volna, hogy képesek lesznek visszaélni egy kedvező lehetőséggel..? " ...tanúlni és tanítani...?" Mi ez a baromság?

      - Az ember tele van jóindulattal, és jóhiszeműen odaengedi őket, hogy a beteg tanár úr helyett tanítsák az analfabéta cigányokat, és akkor tessék....Itt az eredménye. / szerintem az is baj, hogy mást is tanítanak mint a beteg tanár úr és ilyenkor fölébrednek és tátják a szájukat még az örökké álmos cigányok is../

  / ...bal oldalon fenn az atommag, alul ciklotron, jobb oldalon egy kis orosz nyelvtan, alatta vas és acélgyártás. Fontos dolgok vacsora előtt.../ S mindez, honnan is.? A második emeleten volt egy karcsú ruhásszekrény. Akasztós. Annak aljában behányva néhány könyv. Ha valakit megszánt az őrszemélyzet egyik tagja, akkor felkisérte, kinyitotta a szekrényt, kiborultak a könyvek, a benn maradókat csizmával kikotorta, és szétterítette a folyosó kövén. Lehetett válogatni öt percig. Ott találtam az Övegest, atombombával meg egyebekkel. Minden egyéb tudomány N.B. másodikos gimnazista tankönyveiből származott. Fegyverrejtegetés miatt kapott 5 évet, az ilyesmit 72 óra alatt intézték el a statárium idején, s valahogy nála maradtak a könyvei. Erre alapozódott minden terv. A mának éltünk, a jövendőre pedig senki sem mert gondolni. 

      - BÉÉ hadnagy mint az összes többi hasonló rangú állítólag tanár volt valamikor - ami teljes képtelenség, de így mondták, sőt terjesztették is sugdolózva. Muszáj volt terjeszteni ezt a bájos csacskaságot, mert voltak néhányan akik láttak már eleven pedagógust állami tanintézményekben. Azok pedig emberül beszéltek és nem hordtak soha ántántszíjat. Az itteni állitólagos tanárok egyike sem kivánkozott illatos képével az " iskolába", ahol a nyolc-tiz vigyorgó barnabőrű erősen szaglott és tele volt háziasított bolhával. A reszketeg öregúr aki tanítás ügyében időzött a társasággal, nem sok vizet zavart. Az erősebben horkolókat, kik a folyosón posztoló őrszeméylzetet is felébresztehetik gyengéden megkopogtatta, egyébként pedig szinte fel sem mert nézni a padló szintjéről. A tanév vége felé állitólag nem bírta tovább a lelkét romboló föflösleges zaklatásokat, melyek  fényes nappal is mgállítják  nap mint nap a büszke tornyok alatt. Nem jött többé az iskolába. Elege lett a folyamatos "megaláztatásból"...Hát nem ismerik föl már messziről...? A csoszogó apró lépteiről...? Miért kell mindkét torony alatt oda-vissza megállnia és hangosan bemutatkoznia....? Állj ki az..! Tovább....!.És megint, a következő torony alatt....Nap mint nap - inkább beteg lett szegény.

     BÉÉ hadnagy lelkét ekkor öntötte el a feltörtő jóindulat. Tanár kell, mégpedig azonnal.  Olyan kell akire hallgatnak, és némi eredményt is képes az év vége felé felmutatni. Korábbi kisérleteire emlékezve elvetette a városbéli tanerők megkisértését - senki sem szeret kétnaponként börtönbe járkálni - mintha mindenkiben valamiféle gonosz beidegződés lappangana....Egyszer tán hazafelé mégsem nyílik ki az a szürke nagykapu.

    "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs szakértelmében tökéletesen megbízott, s ráhagyta a probléma megoldását. Számos egyéb teendője nem engedhette, hogy ilyen apróságokkal bíbelődjön....Kell valaki az iskolába - érti ugye...? Közeleg a tanév vége és itt állunk tanár nélkül. Kérem intézkedjen..!

      - A nagy fekete indus tökéletesen értette, mert az ész errefelé az ő két hatalmas talpán sétálgatott. Ezúttal épp a középidős zárkába, ahol felsorakoztattta a "gimnazistákat". Hosszú lépteivel végigsétált a sorok előtt, aztán mégegyszer ugyan úgy, lassan egyenként szemügyre véve  mindegyiket, mint amikor fontos tevékenységre keres önkénteseket. A Lenines eközben széles terpeszben biztosított az ajtónyílásban, és megpróbált szigorú pofát vágni, mert a főtörtzs más másodszor sétált el vizslatva a megszeppent sorok előtt, s ennek komoly jelentősége lehet..A sorban feszengők szokás szerint szégyenlősen lesütötték a szemüket, mert újfent valami zárkán kívüli fontos tevékenységet szimatoltak. Csak nem búvárügyelet...? Már megint..? Kegyelmes Isten mér' kell az ilyesmihez gimnázium? Mindössze három napja, hogy sikerült néhányuknak hosszas keresgélés után lefolyást találni az eldugult vécékagylók alján. Kemény munka volt - a hosszas kotorás könyékig szétmarja a kezet. Még a Lenines finom szűk gyomra is felfordul tőle. Maga mondta, ott is hagyta a társaságot mihamar.

      Egyedül az örökké vigyorgó Kossuth állta mindkét alkalommal a főtörzs kutató tekintetét, aki egy szemvillanással kiparancsolta a sorból....Hány osztályt végeztél...? Majdnem kettőt...Baghíra elégedetten bólintott.  Fölmegyel' az iskolába, és magtartod az órákat, meg amit kell...- és rend legyen odafenn, mert te felelsz érte, közölte száraz, kissé fenyegető hangján - a többieknek, oszolj...!

      Néhány nap múlva a kettes számú történelmi név birtokosa, aki híres volt gyors eszejárásáról, már ki is találta a folytatást. Ha jók vagyunk mások helyett tanítani, akkor legyünk jók másra is. Talán magunkkal is foglalkozhatnánk egy kicsit. Hát így történt...A többi meg, ami ebből következett....

folyt. a II. részben

 

 

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 07:54 Szólj hozzá!

  - Perczel Tamás emlékére, aki akkoriban még csak kisoroszlánként tisztogatta az asztalosműhelyben elpiszkolódott főnemesi  körmöcskéit, nem ismerte Fenyő Jánost, csak a fenyőfát, amiből az állami kutyaólak készültek, s ebben, valamint a következő részben, mint a kettes számú történelmi név tulajdonosa szerepel.

        - Elöljáróban két vélemény:

        "Egy haldokló próbálja megmagyarázni, hogy mit miért tett és hogy látja a tetteit. Perczel Tamás egy az áruló értelmiségiek közül, egy az áruló főnemesek közül. A film azért készült, hogy felmentse önmagát, mert az önbecsapás – okos és erkölcsös ember lévén - nem sikerült neki."

        "Itt olvastam, egy korábbi cikkben.
Köszönöm a számomra újdonságnak számító infót - amennyiben arról a személyről van szó, aki a '80-as évek közepén a bp.-i különleges PAV intézet elvtárs-igazgatója volt. (A Corvin mozi mögötti épületben volt az a Pályaalkalmassági Intézet.)

Mivel hullott "oroszlánt" nem rugdalunk, csak csendben nyugtázom a hírt.

L' meridionalo uomo no dimenticare!"

                     

   

      - Néhány nap múlva a kettes számú történelmi név tulajdonosa, aki híres volt gyors eszejárásáról, már ki is találta a folytatást. Ha jók vagyunk arra, hogy mások helyett tartsuk meg az órákat az iskolában, talán jók lehetünk másra is, és ideje, hogy magunkkal is foglalkozzunk egy kicsit.

      - Az egykori gimnazisták pedig, akik korábban iskola helyett az utcákon rohangáltak, lázítottak, szervezkedtek, s ahol kellett bátran lövöldöztek, most nem bírnak magukkal, s mint akiket megrészegít egy újfajta lehetőség - tanulni akarnak, nem csak tanítani. Kossuth már kora reggeltől estig ragyog. Talán még álmában is vigyorog szüntelen. Azt mondja rengeteget haladt a tanítványaival, s ezt magam is tapasztalom, ha rám kerül a sor. Mert néhányan, akik felismerik - illetve, hajlandók minden ráhatás nélkül önként, a maguk örömére felismerni a számokat, az összedást, meg a kivonyást' már egészen jól sejtik. Ez utóbbi nehezebben megy mert a kivonyás' nem nekik való.

      A kivonyás' szomorú művelet. Sokkal jobb összeadogatni és bámulni milyen sok lett. A kivonyás' szegénység...Elvonyás,' megvonyás', a devla gonosz vigyorgása. 

      BÉÉ hadnagy azonban nemhiába rémüldözik. A lecke brutális nyíltsággal fel van adva. Valamit tennie kell, s erre több indoka is lehet. Új és gyanús fejleményről van szó - mit szólna ehhez Makarenkó....? Összetört a palack, vagy mégiscsak ő húzta ki a dugót egy óvatlan mozdulattal...? A szellem már kijött, vagy inkább elszabadult, nem érdemes kapkodni utána.

    Órarend - mivel híján vagyunk a papírnak, és csak ez az egy füzet létezik a zárkában, tehát kímélendő - a füzet hátsó lapjának belsejére került. Levélíráshoz is csak egy A4- es lap felét adják, s ha elrontottad nem kapsz másikat..../mit lehet a semmin elrontani...? /

Tehát az órarend, figyelembe véve N.B. véletlenül behozott másodikos gimnazista könyveit:

Hétfő: magyar - földrajz. Kedd: biológia - matematika. Szerda: ált. összefoglaló

Csütörtök: fizika - német. Szombat?: kémia - orosz. Vasárnap?: történelem - német.

és még egy vasárnap: orosz - szakmai. 

    Hogy ez utóbbi mi akart lenni fogalmam sincs. Tetszik nekem így utólag, hogy általános összefoglaló is szerepel a felsorolásban, tehát az elhatározás vészesen komolynak tűnik.

      De kiengedni a gyeplőt, hogy a maguk feje szerint és saját elképzelésük szerint boldoguljanak arról szó sem lehet...Még mit nem! Ez nem üzlet és nem zsibvásár ahol alkudozni is lehet. A gondolat, hogy valamely tiszti rangú ereszkedjen oly mélységes mélyre, hogy akár csak néhány percet is eltöltsön odafenn azok között a... nem ez annyira megalázó...Parancsra fognak tanítani és kész...Legyen ez egyfajta kedvezmény, mint a....

     - Nem jó ötlet..hol van itt bármiféle kedvezmény...? A kedvezmény a megalkuvás, a gyengeség jele. Csak keményen, határozottan. Hiszen nyilvánvalóan odakinn sem folytathatják majd félbeszakított tanulmányaikat, sem a gimnáziumot, sem bármiféle mást. Mit akarnak tulajdonképpen? Egyetemről, főiskoláról ne is álmodozzanak, lehetetlenség. Mit képzelnek ezek, miért éppen idebenn akarnak művelődni.? Miből..? A ruhásszekrény aljába bedobált néhány koszos könyvből....? Az egyetlen lestrapált Övegesből...? Érthetetlen.! Csak zavarkeltésre jó az ilyesmi. Félvad cigányokat, kőagyú közbűntényeseket, akiket semmi nem érdekel, ezeket akarják irodalomra, fizikára tanítani...? Ugyan már...Látszólag tolonganak az "iskolába" - mindenki ott akar lenni - az ajtót sem lehet rendesen becsukni - azt mondják csendben figyelnek és tátják a szájukat....Ki érti ezt...?

       - Mégis ő döntötte el a kérdést, és úgy határozott, erről a többi hadnagyot is sikeresen meggyőzve, hogy menjen csak ez a dolog egy darabig, aztán szépen előbújnak a főkolomposok és lecsapunk. Ez a dolgok rendje. Várjunk egy kicsit...Ezeknek most saját szavuk van és az kikívánkozik belőlük...Jól van, hadd menjen egy kicsit az az izé...aztán majd...Különben is bármi közbejöhet..Még szerencse, hogy Irakban épp a legjobbkor tört ki az a forradalom...Na ugye!

       - EMM hadnagy a forradalmi bejelentést követően, rémült arckifejezéssel rontott kifelé a zárkából. Széles seggepartján, meg combtőnél, ott ahol eléggé érzékeny az ember, vadul kotorászott hatalmas mancsaival, s közben mitha tánclépéseket imitálna, lábait kétoldal rázva közeledett a kijárathoz. A Kacsa tátott szájjal meredten állt a küszöbön, s íjedten húzódott félre az ugrálva közeledő hadnagy útjából. Ilyet még ő sem látott soha, s aztán hirtelen magához térve döngve maga után vágta a vasajtót.

       - Kisparaszt mászott elő az egyik ágy alól - hát ez meg...? Kossuth álmosan legyintett. Semmi - csak nem tud aludni. Kisparaszt elballagott, nem sejtette, hogy az események folytatásából fájdalmasan kiveszi majd a részét. Mert idővel elérkezett a reggeli létszámellelnőrzés - jelentés, számolgatás - az éjszaka folyamán semmi különös esemény nem történt - ezt jelentettem, mert valóban úgy éreztem, hogy EMM hadnagy hajnali felbukkanása magánügy. Nem tartozik a szolgálat többi részére....A világforradalom, meg pláne. Az semmi esetre sem.

       - Baghíra számolt hosszú ceruzájával - megvoltunk mind a tizenhatan - szépen komótosan beírta mindezt a füzetébe, és kifelé indult hosszú lépteivel. A vörös főtörzs rémült arcáról eltűnt a feszültség és a Kacsa is megkönnyebbülten tért ki az útjából. Az átadás- átvétel ünnepélyes aktusa megtörtént. A nagy fekete indus hercegnek azonban mintha eszébe jutott volna valami, és visszaballagott a küszöbről a zárkába. Meg volt ez rendezve az ő kedélyesen alottomos szokása szerint....Hát a hadnagy úr, aki itt járt reggel...? Körülnézett, és elégedetten állapította meg, hogy a "vörös" főtörzs, állandó váltó és vetélytársa egyre veresebbé válik.

       - Tizenhatan vonogattuk a vállunkat, de "Mán kiiivel vagy/Baghira" főtörzs mindig tudta a gyenge pontot. Kisparaszt pajeszát markolta meg, s húzta egyre feljebb feljebb...Te sem tudsz semmit heee...? És addig húzta, emelgette, míg szegény ördög kinyögött végre valami kézzelfoghatót...Valami kitörött, vagy eeetörött - visította kínjában s rögvest visszahuppant a padlóra, megszabadúlva a pajeszhúzástól. Baghíra lassan, jelentősen tekintett széjjel a zárkában és únott flegma hangon, mint aki meg van győződve a kedvezőtlen válaszról a " vöröshöz" fordult:..Jegyzőkönyv van róla...? Hangjában természetesen benn volt a szokásos lesajnáló tónus, mert esküdni mert volna, hogy ezek a marhák azt is elmulasztották felvenni. Káresemény történt ez nyilvánvaló - a szolgálatnak pedig előírt szigorú kötelessége azt kimeritően rögzíteni. Ez így van rendjén...És akkor most van e az rögzítve vagy nincsen..?

       - A "vörös" főtörzs ekkor nagyon, de nagyon szigorú szemekkel meredt az elképedt Kacsára - amaz pedig széttárta a karjait, mint akinek az egészhez semmi köze, éppen csak ajtót nyitott és kész. Baghíra csendes diadallal vonult kifelé a zárkából - győzedelmesen indult a nap - jó nap lesz ez a mai - gondolta. Még pihenj-t sem vezényelt, máshol járt gondolataiban, s széles háta megett a vörös főtörzs, meg a Kacsa egymás zubbonyát rángatták felajzottan. Pedig a Kacsa csak szakszvezető volt, de felindultságában mégis vette a bátorságot, hogy ő is rángasson néhányat a főtörzs túlméretezett lötyögő zubbonyán. Miért ne..? Semmi köze EMM hadnagy hajnali robogásához, bosszúsan dünnyögött, és úgy vágta be a vasajtót, mint egy elszánt népfelkelő. Már megint...

       - Talán ha valaki megkérdezi EMM hadnagyot, mit keresett vasárnap hajnalban, jóval ébresztő előtt a középidős zárkában...Talán...talán - de ki tudja mi a lényeg? Mi rejtezik a fecsegő feliszín alatt...? Mindenesetre az alsóbb parancsnokság, jobb ha féli és tiszteli a felsőbb parancsnokságot, és eszébe sem jut felesleges kérdésekkel zaklatni. Fordított esetben persze más a helyzet. Nagyon is más. Az alsóbb parancsnokság igenis "szolgálat", és végrehajtja a parancsokat.

      - Néhány nap múltán egy éjszaka Baghíra fúriaként rontott a meglepett zárkába. Villanyt se gyujtott, csak a heszlámpa fénye pislákolt, és teli tüdőből ordítva rázta az ágyak végét..."Mán kiiivel vagy" - kifelé, gyerünk gyerünk - sorakozó a folyosón - kifelé, ébresztő, mán kiivel vagy.!!!...A folyosón is sötét volt - mozgolódás, idegen alakok sora a falak mentén, mintha várnának, vagy készülődnének valamire. Baghíra ordítva békaügetést rendelt kettős oszlopban a folyosó közepére, a lépcső irányába....És a sötét alakok megindultak a falak tövéből és lecsatolták derekukról a csatos szíjakat éppen úgy mint a mászós hippelések idején, amikor pocsékká zúzzák napközben a zárkát mialatt mi gyanútlanul  szolgálatkészen és szorgalmasan építjük a szocializmust ötven filléres órabérért.

     - Ők ezalatt szalmazsákokból, "barrikádot" építenek az ajtó nyilásába ahol fent csak egyetlen ember csusszanhat át, s a rohamozók egymást taposva igyekeznek átjutni odafenn, de addig..?..Addig remekül dolgoznak a vascsatos szíjak a nyüzsgő hátakon, s ez férias munka jó szórakozás, bár serdületlen gonosz hangok szerint mindez csak gyakorlat, amit máshol nem mernek megkisérelni.

     Baghíra egyfolytában üvöltött, mintha félelmében tenné, s akkor láttam a hideg villanást, amiről korábban Kossuth beszélt költőileg mondván: " ne láds meg soha, miképpen táncol Baghíra fennséges rézcsatja a félhomályban...." Most a fejünk felett köröz és csapkod tompa fuffanásokkal, mint dühödt megvadult állat, s a lendületes mozdulatok után rémült üvöltés és fojtott káromkodás, és közben trappolunk  álmunkból felverten riadt éjjeli békaügetésben sötét szíjak alatt a folyosón valamerre a lépcsők felé, ahol a Lenines készül lecsatolni a sajátját, azt a nyamvadt vascsatosat - pedig az is csak ántántszíj - de mi az  a Baghíra fennségesen súlyos rézcsatjához képest...Ahogy az le tud sújtani, a hangja is más, teltebb tömörebb, zúzza a csontot ha úgy akarja s a nyoma is maradandóbb.

     A Lenines egyébként a tudomány embere ebben a közegben, talán ezért is gyávább kissé a szükségesnél. ...Új Lenin jelvényt szerzett valahonnan, ez a mostani, még a félhomályban is játékosan csillog a hajtókáján...Nemrég mesélte - egy békésebb pillanatban, hogy a szovjetek kutyát lőttek a holdba - és ez még semmi - de tényleg, nem lesz ebből baj ott fenn a tengerparton....Szovjet esztrádműsorok fontos szereplőjéhez hasonlatos figura - az a mindig keseszőke vékony fiatalember, aki valamely fontos lélektani pillanatban kipenderül a kórus feje fölül, vagy éppenséggel a hátteréből, és elképesztően magas fejhangon szólózni kezd, mintha nyúznák a tajga közepén...És még táncol is hozzá, és közben csak úgy repked a kórus feje fölött oda vissza, és neki is van ántántszíja, de ez most egészen más helyzet - a Lenines gyávább annál, hogy meglóbálja a feje felett és lesújtson vele férfiasan. Nem is teszi...Toporog és íjedten kiabál valamit, amit nem is érteni ebben a hangzavarban, csak az biztos, hogy most nem a holdbéli tengerekről s a parti tengerészekről kíván eszmét cserélni, inkább ijedten kiabál mintha félne, vagy szégyelné magát, aztán ő is belejön, felveszi a többiek ritmusát, ragyog a szeme és az arca még ebben a világitásban is piroslik kislányosan.

       - Ütni vágni nem mer, ahhoz túlságosan szőke, az ántántszíj döglötten lóg a kezében - inkább segít a lefelé özönlő békáknak, vaktában rugdalja lefelé az egymásra boruló lihegő testeket, s közben vihog önfeledten, valami furcsa nyekergésszerű torokhang kiséretében. Jobb keze görcsösen csimpaszkodik a lépcső vaskorlátjába - biztos pont - mintha odakötözték volna - el nem ereszti, különben belesodródna maga is a vonyítva menekülők sötét zuhatagába....Dolgozik ő is a békákon - megmutatja - hadd hemperegjenek, és a falak mellett állók is, kik ezek...?.. honnan keveredtek ide az éjszaka közepén - idegen, sötéten vigyorgó arcok, mintha maszk lenne sötéten, nekibuzdulástól eltorzult képük helyén, csak a szemük csillog, de az semmi jót nem jelent.

      - Épp néhány nappal korábban volt valami vitaféle nélhány nekikeseredett, magát túlságos becsben tartó figura meg Nagyparaszt között hasonló esetekkel kapcsolatban. Méltatlankodó hangok ismételgettek gyávaságot, aljas sunyiságot, meg hasonlókat...mér' nem mer a szemembe a nyomorult...? Figyeld meg egyik sem néz ilyenkor a szemedbe, csak lóbálja kétmarokra fogva a szíjat és vigyorog.

     - Nagyparaszt csendben hallgatta, szalmát sepregetett a kályhaközben ahol a vita folyt, aztán hirtelen feje fölé kapta a seprűt. Ha most fejbe váglak, nem a szemedbe fogok nézni, hanem a fejed búbjára, hogy el ne tévesszem - és fejbevágta szépen a vitatkozókat. Képtelen volt elviselni a feleslegesen locsogásokat. Most néhány lépéssel előttem halad - mezítláb persze, amit szörnyen irígylek, mert az emeletek közötti békaügetés így éjnek idején eszembe sem jutott és Baghíra ordítozása ellenére szép rendesen bakancsot húztam. Kár volt.

     - Vannak emberek akiket érdemes szemmel tartani kritikus helyzetekben. Nagyparaszt éppen ilyen, legközelebb majd jobban kell figyelnem. Igyekszem utána a riadalom sűrüjébe, mint a tapasztaltabbak, éppen úgy mint a birkák. Konokul leszegett fejjel próbál kikerülni a szíjak sugarából, mindig a közép felé nyomulva, inkább mászva, mint ugrálva - ki az az őrült aki képes ilyenkor szembebézni...? Legfeljebb másnap, mert előbb utóbb elmúlik ez az éjszaka is...Nem is bánom,hogy nincs világitás, csak az oldalablakokon kéklik befelé a hold gyenge fénye, nem kell, hogy lássuk az arcokat, minek megjegyezni minden vonásukat, az ilyesmi csak félelmet gerjeszt.  Összerándul a gyomrod, ha a véletlen eléd hozza.

     Baghíra egyfolytában ordít pedig nem kéne félnie, megy minden ahogy kell - lefelé menet és vissza éppen ugyan úgy, lendületes csapásai tompán puffognak a hörgő békák hátán...Vitézlő bőszült gladiátor az éjjeli arénában, pedig a császár nincs sehol. Most ő a császár és semmi kétség  győzelmet arat. Igazi pompás cirkusz - a felhevült oroszlánok vicsorgó diadala - elszemtelenedtek a keresztények, a nyomorult aljanép keresztények - adj nekik testvér. A második emeleten is állnak néhányan....vissza...vissza, akik még föl sem értek zuhannak visszafelé, zeng a a sötét éjjeli lépcsőház, és senki sem tudja mi történt és miért...? Mi ez az egész őrület..? Leverték az iraki forradalmat...? Visszajött a király...? A rohadt imperialisták már megint kedvükre nyúzzák az iraki népet...

     - Jajjaj szegény irakiak, akkor megint angol mandátumterület lettek ahogy Kossuth mondta - visszajöttek az angolok...Bocsáss meg Krausz - azt hiszem tévedtem. Valami ilyesmi történhetett, és még az is megeshet, hogy momentán elmarad a világforradalom...?! Ki tudja..? No de ezért....? Puffogás és jagatás mindenfelől, és diadalordítás ugyanonnan - megszorult lihegő testek továbbrugdalása a hugytól síkos lépcsőfordulóban - tovább..tovább, és a szíjak süvítenek és csattognak, és mindez micsoda élvezet lehet  - és félhomály és kosz és már a lépcső is csúszik, mert néhányan azt is végighugyozták kínjukban, és ordítás minden irányból amit felerősítenek a falak - gyerünk gyerünk tovább - a kurva anyátokat és a picsába a világforradalommal.

    Másnap béna fetrengés az ágyak alatt - a levegővétel is fáj, de a másik váltásnak is akad közölni valója - vigyázzmenet a végkimerülésig. Ilyen bődületes izomlázzal ez már nem is állatkínzás - valami más, nem tudom micsoda. A körlet minden egyenruhás tagja jelen van - igazi látványosság - kell az, de komolyan ám - amúgy is régen volt már valami hasonló. Talán május tájékán, egy marék cseresznyéért, amikor csak ötször kellett volna körülfutni a nagyudvart - csak ötször, hát mi az...? de a jelntkezők zöme háromnál feladta, s csupán egy, egyetlen egy vánszorgta végig valahogy, s eszméletlenül csuklott Baghíra csizmái elé. Nem is tért magához csak másnap hajnalban, pedig rengeteg kanna vizzel locsolták - "maaaaj megygógyul" bőgte fölötte az indus herceg, s szépen elmajszolta a marék cseresznyét.

      - A toronybéliek is jól szórakoznak, amíg a sűrü por be nem teríti őket, mert akkor már köhögnek, és tüsszögnek, és méltatlakodnak is erősen, és ilyenkor inkább abba szokás hagyni az egész virtcsaftot, de most más a helyzet....Gyerünk tovább..! Azt mondtam tovább...! Még tovább nem hallotta..? A Kacsa boldogan ordítozik a kavargó por felett...nem finnyáskodik ...! Jobban odateszi...Nem hallom...! Egyszerre...!!! Követi a ziháló menetet furcsa imbolygó járásával...Két lábfeje befelé áll, ezért jár derékban kissé meghajolva, s egyúttal seggét jobbra balra kitolva mint a kacsák....és száll a por, az egyre sürübb aranysárga por egyenesen a két torony felé, s azon túl egyenesen a zölden sötétlő sátorhegy irányába - annak meg mindegy.....

     A politikaiak persze minden eseményt aprólékosan kiveséznek, és állandó bizonytalanságban tartásuk eredményeként semmiben sem hisznek. Sokszor még a nyilvánvaló dolgokban sem, és nem lehet kiverni a fejükből, hogy mindaz ami az utóbbi napokban történt nem az eljövendő világforradalom üzenete. Vagy mégis...? Ki tudja..?

     EMM hadnagy hozta a hírt, hogy Irakban kitört a forradalom - és a Népszabadságból olvasott fennhangon ezt tudjuk, mert tény. A nadrágja tele lett néhány tucat bolhával, ezt is tudjuk, mert ez is tény. A falánkabbakat valószínüleg haza is szállította, s ebből még botrány is lehetett a hadnagyi lakosztályban, mely utóbbi csupán homályos sejtés,de boldogitó. A család valószínüleg ellenségesen fogadta  vendégeket, s lehetett némi íjedtség, asszonyi szemrehányás, lázas kutakodás a hadnagyi nadrágban, meg egyéb helyeken, mert ilyenkor rémeket lát az asszonyi szem, a száj meg szemrehány és visitozik. Erőteljes ciánozás kérdése az egész - semmi komolyabb, könnyen megoldható ha van képzett gázmester a városban. Ennyi a történet semmi több.

    Kisparaszt pedig, aki erős hatásra ugyan de mégis csak rossz irányba terelte az eseményeket, semmi szándékossággal nem vádolható. Amit hallott rosszul hallotta, és lehet, hogy ezen a ponton tértünk el a világforradalomtól és annak közelgő boldog eljövetelétől. Mindenesetre ez is egy leheséges ok a történtekre..Ez utóbbi lehetőségről azonban csakis ő tehet, ez a szegény kis semmirekellő cipész - kinek csirizes kabátjába beleragadnak a pormacskák és időnként hülyeségeket beszél.

Szerző: inszeminator  2010.04.18. 07:50 Szólj hozzá!

 

 
        Azt hittem közröhej lesz ebben a környezetben éppen  a Cyrano verses micsodájával előhozakodnom, mert minden történetből kifogytam már, s kezdtem hosszadalmasabbá,  regényesebbé szinezni még szegény ártatlan Jókait is.
Meglepett mekkorát tévedtem. Tarolt a verses, szűnek – szívnek – kebelnek, meg a satnyulón sóvárgó értelemnek oly kedves és szinesen édes-bús romantika. A fene gondolta volna. Kossuth, aki korábban még jobban eszénél volt, úgy vélte van valami szemérmetlen áthallás a szerelmes történetben, de egyáltalán nem baj.
Nem tudom mire gondolt. A franciák nem tehetnek semmiről. Jókat vigyorgott a szerinte jópofa klapanciákon, de ráhagytam, nem vitatkoztam vele.
Tudtam, éreztem hatással van rá, de legfőképp azokra hatott akik mindig készek voltak valami újat megpróbálni, akikben még volt valami – még nem kérgesedtek csontszáraz zörgő emberi tokká. Mert a romantika kéremszépen komoly és veszedelmes, és épp oly nehezen írtható, mint a tyúkszem.
Vitaminhiányban szenvedtünk – a bőrünk ráncosra nyúlt, vagy feldagadt és úgy maradt – s a hirtelen gennyedő ocsmány puffadások, melyekre legalábbis kötés vagy valami ellenszer kellett volna, vészesen szaporodtak, de Cyrano de Bergerac a költő, s párbajhős csillagász, Le Bret, Christian – Castel Jaloux és persze Roxán társaságában ki törődik az efféle apróságokkal…?!...Álmok, bolond képzelgések…Csodák a koszlott falak között…Ugyan már, nem kell odanézni!
A díszletek amúgyis mind mind odabenn vannak, mindenki magában hordja, s maga rendezi kedve szerint. Roxane szép és szőke és persze minden körülötte forog…
Jajj egy szép szőke, aki…mi kell még több egy tizenéves elzárt kamasznak, kit még egyéb belső vívódások is vadul gerjesztenek, s akkor még a jól csengő rigmusok, s a kellően eltalált szavak, melyek minden bóditó párlat finom gőzeinél is jobban bolondítanak…? A gascogne-i legényekben kicsit mindenki magára ismert ez csak természetes…a termetes Kossuth pedig mi más lehetne, szakasztott Castel-Jaloux – csak rá kell pillantani, igazi kapitány.
 
S, ekkor Irakban kitörött’ és győzött is az a váratlan forradalom…A fenébe is. Számunkra éppen a legrosszabkor, s mostmár magam is attól tartok, igaza lesz az egykor még víg kapitánynak’ aki mostanában csak busong és gyakran kötözködik. Beletörődőn is tud bántó lenni…Jó, jó elismerem - mondja – elég a süket dumából, inkább mondd el az orr-monológot…! ( Utálom az orr-monológot...)
Jó hecc volt ez a Cyranósdi egészen mostanáig, ám úgy látszik ennek is vége. Mint sok egyebet, meglehet ezt is pocsékká zúzza az iraki forradalom. Némely helybéli következménye legalábbis.
Igazán sajnálom, mert jó volt, szép volt, érdekes volt, s most Castel-Jaloux fáradt és kiábrándult, a szavát is alig hallani.
Nem úgy a gascogne-i legények - az egyszerű közkatonák. Még pislákol valami odabenn.  Érdemes olykor kissé megpiszkálni a parazsat. Mondom újra, ha már nagyon szorít ott legbelül, s néhány könnyű strófa mindig megvigasztal…:
 
…Ezek a gascogne-i legények,
s Castel-Jaloux a kapitány.
Hazug és hős bennük a lényeg,
Ezek a gascogne-i legények!
Nemesek mind, szörnyű szegények,
De a lelkük büszke vidám!
Ezek a gascogne-i legények,
s Castel-Jaloux a kapitány…!
 
BÉÉ hadnagy, Máán kíível vagy/Baghíra’ főtörzs, s a Hosszú, a nyomorult buzeráns, meg a Lenines’, s a készenlét mindahány brutális barma mehet itálijába’…Irakban kitört a fóradalom…? Kit érdekel? Nincs is olyan ország – csak kitalálták, mert még mindig tele a kincstári nadrág…
Ezek a gascogne-i legények, s Castel-Jaloux a kapitány. Giccs, vagy mégsem az…? Jól hangzó klapanciák…? Kis hiusággal vegyített önámitás...? Szerb Antal…? Meghalt szegény, gyerünk tovább…:
 
Gém-lábu sasok, csodalények,
Amilyen nem volt soha tán…
Szól róluk a hír, meg az ének…!
Gém-lábu sasok, csodalények…
Lyuka van mindjök süvegének,
De golyó szakította csatán…!
Gém-lábú sasok, csodalények,
Amilyen nem volt soha tán…
 
Mint bősz dobogó hadimének,
Úgy járnak a harc piacán,
S neki vágnak a kard tömegének,
Mint bősz dobogó hadimének!
A kalandos nép remekének
Született ez a víg karaván!
Mint bősz dobogó hadimének!
Úgy járnak a harc piacán!
 
Egykoron legalább is. Mint az tudnivaló, de nem mindenki tudja. Ám korántsem hadiménként – inkább csikó gyanánt, vígan prüszkölve, tankok acélszörnyek, egyebek ellen, de itt szó se essék hasonlókról…! Beszéljünk másról!
Budapestről semmi esetre se, vagy ha nagyon muszáj, csak óvatosan. Mindenki tudja, hogy Magyarország fővárosa…Ahol a Corvin nevezetű moziban csupa jó filmet adnak…Csak úgy dől a nép..Nem hiszed…? A legeslegjobb szovjet filmeket – a Jégmezők lovagját például, amit négyszer is láttam, meg az „Egy igaz embert” is aki lábak nélkül táncol a film vége felé…Nem, nem nő ki neki, csak kap szép újakat fából a pártbizottságtól.  Perecet ne vegyél soha a Corvinban, mert beletörik az egész fogsorod. Vannak ilyen veszélyes mozik máshol is.
A Széna tér…? Ja igen, az is mennyire megváltozott, a piacot már régesrég elköltöztették. A piac helyén most valami más van, és oldalt metro is épül – földalatti vasút – igazi látványosság, nem tudtad…? Átellenben az Ostrom utcán jutsz fel a várba. Meredek utca, onnan próbáltak kitörni a németek az ostrogyűrűből. Hát ráfizettek, nem mondom…sok érdekes hely van ebben a városban – egyszer érdemes lenne őket összeszámolni
A „sárga csikóról” itt mintha senki sem hallott volna, mégis jelen van, folyvást nyerít, de feleslegesen várakozik. Képtelen akcióba lépni, senkit sem képes elragadni, s ez tetszik nekem. A nagyok’ odafönn könnyebben lépre mentek, s csodálkoztak, ha széles, olykor dicsekvő mesélőkedvük megtetszett a nyerítő jószágnak. Vissza is röpítette őket egy újabb tárgyalásra, ám az itteni viszonyok sokkal keményebbek. Még a notórius fecsegőkön is sajátos szájzár díszeleg.
…hol sebesültél meg…?...nem is tudom. Valahol a belvárosban…? Áá, arrafelé sohasem jártam, a szüleim nem is engedtek volna…Na persze, mert te szabályosan elkéreckedtél, ne röhögtess…Mondtam már beszéljünk másról, a falnak is füle van,….Francia apácákról, vagy a pingvinekről, az örök hó birodalmáról….Mindegy…utálom a jeget. Hideg.
 
Most itt pihen bénán az egykor víg karaván….Legalábbis töredéke, mely itthon ragadt, talán várt valamire. Amiről néha mégiscsak szó esik csupán földrajz. Semmi más, s ezt még azok is tudják akik szerint a kihullott hajszálak úgy tapadnak a testre mint apró palánták és attól szőrösödik az ember háta meg a melle…Hát ilyen egyszerű…Nem tudtad pupák? És aki ezt képtelen felfogni, gondolkodjon el kissé, miért nem szőrösek a kisgyermekek…? Hát ezért…Na ugye, ugye…
 
….A kalandos nép remekének
Született ez a víg karaván!
Mint bősz dobogó hadimének!
Úgy járnak a harc piacán…!
 
...trallala…és hiába sunnyogtok, és az ebédünk felét hiába adjátok az őrség disznóinak – egyék – zabálják, hízzatok rajta – mert ti is tudjátok és mi is, hogy mi vagyunk a gascogne-i legények kipirult arcunkkal, sárgán vicsorgó puffadásainkkal és láztól ragyogó tekintetünkkel…s Castel-Jaloux a kapitány…Úgy bizony! Vagy valami egészen más…
 
BÉÉ hadnagy szerint – címeres huligánok – akik szétlövöldözték a fővárost. Ő persze tudja. A Hosszúnak’, ennek a nyavalyás buzi őrvezetőnek is van véleménye, mert ő aztán mindenről értesül. Kukkol éjjel nappal – odanőtt kívülről a cirkli üvegéhez, s közben mint mondják, fojtott nyögdécseléssel önnmagát hergeli.
…Gúnárok kifelé, ezt kiabálja fennhangon, mert gémlábú sasokat mégsem mondhat, az túlontúl precízen hangzana. Leleplezően pontos, és büszke a teljesítményére, jól kitalálta…
És követői is akadnak – szánalmas férgek, olyanok, akik bármibe szívesen belerondítanak. Castel-Jaloux sem tetszik nekik, mert szerintük valamiféle asztalos lehet. A zsaluból, meg a zsalugáterből jönne ez a fene nagy elméncség. A karácsonyi dalocskához hasonló, ahol „mennyből az angyal leesett nyakkal”…Ez sem akármi. Ez már művészet kéremszépen…
 
Okosabbak és sokkal szebbek szerint, valóban a kalandos nép remekének született ez a víg karaván – csikók, nyeretlen süvölvény népség, de „ Vidáman jártak, keltek a harcok piacán”.
Elfelejtették volna? A körülmények lelket fojotgató , testet nyomorgató szorítása lenne…? Mi ez a béna csend…? Hol van a víg karaván…? Szétszéledni látszik…a közöny homokja szitál felette lassú, sandásn számítón hideg türelemmel.
 
Cyrano de Bergerac urat módfelett tiszteltem, és mindazt kivülről fújtam amit Rostand mester után Ábrányi Emil tüneményesen a szájába adott, kivéve persze az orr-monológot.. Ezt már jónéhányszor megbeszéltük...Ismerem, tudom kivülről, de nem szeretem. És nem is akarom szeretni, mert ebben a környezetben a felét sem értené senki. Célzások, utalások, ki az a Priamosz…? Hagyjuk. Nekem túl sok, kissé erőltetett is és feleslegesen hosszú. Csupa póz, ripacskodás, mert ott van a nő…
„….ezek a gascogne-i legények,
s, Castel-Jaloux a kapitány…” – mennyire más ez a harsány büszke kiáltás – figyelni kell rá – nem nyavalygás, önbizalmat ad…Mert mi vagyunk a gascogne-i legények, a gámlábú sasok, csodalények, ki más…? – s ezt innen üzenjük ebből a mocskos zárkából, hű csatlósainkkal, gascogne-i bolháinkkal egyetemben, és jó lesz, ha ezt mindenki tudomásul veszi.
Kossuth ismerte a véleményemet – és szándékosan kérte az orr-monológot, mert bosszantani akart. Ej Castel-Jaloux vigyorgó kapitány, eleddig meg sem kiséreltáél hasonlót – korábbi képedhez nem illett szándékos ellenkezés. Provokáció még annyira sem. Ilyenkor persze úgy tettem mintha nem is hallottam volna és más szövegbe kezdtem, olyasmibe, mely nekem is és másoknak is sokkal jobban megfelelt. Mint:
 
„…a kezdő mondat első negyedét,
éles kardommal vágtam volna szét…
mert magamat kigúnyolom, ha kell,
de, hogy másmondja azt nem tűröm el….
 
Ez igen, ez tetszik mindenkinek…Ez pontosan így történik idebenn is – mert semmi új nincs a nap alatt:
 
…először is tovalebben lenge
Bájjal kalapom..
Majd köpenykém tán még szebben…
És a szablyám megkapom.
 
…vígan kel föl a napom,
úgy is száll le vígan békén…
mert előre mondhatom, hogy
megdöflek a versem végén…
 
…kis pulykám légy biztos ebben
felnyársal vasdarabom,
nemsokára véred cseppen
készen áll már a csapom….stb
 
Szóló a vécében. Korábban máshol, más időkben párbajnak, duellumnek nevezték ezt a tevékenységet – mint fenntebb. Úri dolog. Ebbe nincs és nem is lehet beleszólása senkinek. Kivéve a felsőbb hatalmaknak, melyek éppen úgy büntetik ha megtudják, mint annakelőtte tette a bíboros.
Zárkabéli bunyó…? Kit érdekel…? Bőven van belőle, tán sok is. Közönséges, majdhogynem parasztos buzgólkodás. Nincs benne semmi felemelő, bárki belebonyolódhat, s tán jobb is ha megoldja az aktuális helyzetet.
A szóló’ valami más. Izgatott különleges emelkedettség kiséri. Kizárólag a küzdő felekre tartozik – látványosság – program amire készülni kell, olyasmi mint egy különleges fontos randevú. Nyilvános persze és véresen komoly. Múltszázadi elődeihez képest persze mégis más. Sok a különbség. Más a helyszín, s az időpont is keményen rövidre szabott…Ez is nagyon fontos…
Leginkább az esti folyosómosás ideje jöhet szóba, mert a vízhordás, a kiblik üritése és a két folyosó felmosása akár negyedórát is igénybe vehet..Épp megfelelő az ilyesmire. Az őrség figyelmét másfele terelni pedig semmiség.
 
Nincs hajnali köd a klastrorom melletti liget fái közt – cilinder sincs, sem vidám madárcsicsergés és lovak sem prüszkölnek a földet kapálva.. Kátrányfal van és a klór metszőn orrfacsaró tolakodó szaga, mely hiába erőlködik, képtelen elnyomni az egyéb különlegességeket. Jobb lenne valóban a hajnali madárcsivcsergés, s a lassan felszálló köd lovakkal a liget fái között, de ez legalább nyilvános.
Ajtó nélküli fülkékben, kopott vascsészék peremén, letolt nadrággal guggolók vigyorgó sora – egyféle páholy ez is – és egyik fél sem kántál szonetteket…Modern idők…Szidtad az anyámat…?
 
A Magyar Néphadsereg színházában – az egykori Vígben – adták a darabot, elképesztő sikerrel. Apai nagyapám picinyke szerepének köszönhetően, lépcsőn, vagy pótszéken, de annyiszor láttam, hogy végül kivülről fújtam még Roxán, meg Ragueneau, a pékmester szerepét is.
A Kreml toronyórája c. darabhoz nem kellett pótszék, inkább teméntelen sok katona vattának, mert a Lipótváros úri közönségét kevésbé érdekelték az ideologikus műszaki problémák. Katona, rendőr bőven volt – járjanak a szinházukba – a kultúrát terjeszteni kell.
Kossuth hangulatváltása érthető volt…Sok az a nyolc év. Mintha most ért volna a tudatáig. Nincs mese le kell tölteni. Az volt az érzésem ezen töpreng naphosszat, más már nem is érdekli. Fél az elkövetkezendő évektől – ha ez így megy tovább, és nem lesz valami amnesztia…
…öregember leszek …érted? – ezt súgta egy este takarodó után…Takarodó után nem szabad, nem is ajánlatos beszélgetni, mert könnyen elérzékenyül az ember. Még jó, hogy az udvarról felhangzik időnként a kijózanító éles kiáltás…Állj – ki az..? Tovább…!
….aludj! Ne gondolj másra…Majd holnap megbeszéljük….És persze tudjuk, hogy se holnap se máskor nem fogunk beszélni róla…Minek? Szégyeljük talán – vagy jobb titokban tartani az érzéseinket..? Ragaszkodunk valamiféle suta látszathoz?
 
Becsei új jövevény volt. Ő volt az iraki forradalom másik érintettje. Átalakulása gyorsan, mindenki meglepetésére történt. Engem is meglepett, mert megszegte az íratlan, hallgatólagos szabályt – talán mert újoncként kevésbé érzékelte, hogy a nagy dumák és fellengzős nagyzolások mögött a beszélő mindig szükségképp rejtve marad. Úgy bújik el a történetben, hogy róla igazából semmi fontosat nem lehet megtudni. Minden csak látszat – te elhiszed amit én mondok, és én elhiszem amit te akarsz elhitetni velem. Szent a béke..a fontos tulajdonképpen az, hogy mi lesz vacsorára…
Jól elvagyunk ezzel – erre jön ez a hallgatag visszahúzódó ismeretlen Becsei és magától beszélni kezd…Mit akar ezzel…?
Díszruhája egyre csak porosodik, mert senki sem keresi, ahogy az intézetben sem kereste soha senki. Egy fiatal nevelőtanár esténként verseket olvasott a félvad csürhének – jókat röhögtek – később Becsei felírt néhány sort az ágya fölé. Baj lett belőle.
Az igazgatónő levétette – mással – Becsei nem volt hajlandó megtenni. Úgy érezte minden szava igaz…”nincsen Anyám, sem Apám sem Istenem, se hazám…” – mi a baj ezzel? Úgy érezte róla szól
Aztán valami érthetetlen történt és sokan eltüntek az intézetből. Bolyongott az üres szobákban, sokat beszélgetett a fiatal tanárral, aki egyszercsak magával vitte Pestre egy teherautó tetején. Felkelőknek szánt krumplival volt megrakva a teherautó, hideg volt, szúrós eső csapott a képükbe, de boldogok voltak. Kisebb csoport ült dideregve a zsákokon, olyanok aki a saját szemükkel akarták látni az eseményeket. Becsei mámorosan járkált az idegen városban, ahol utcasarkokon osztották a magukkal hozott élelmet, és üres kapualjakban húzták meg magukat ha lövöldözés folyt a közeben. Jó kedvű volt, beszédes, mert az intézet komor levegője után szabadon lélegzett és gyönyörködött a bizakodó mosolygós arcokban.
Néhány nap múlva a tanár úr fejlövéssel feküdt egy kórház fűtetlen, rideg folyosóján. Becsei ijedten kuporgott a priccsszerű ágy mellett és nem akart hinni az időnként odatévedő orvosnak.
Nyugodtan menjen haza – mondta az orvos – már nem tér magához. Ő azonban tovább kuporgott s szinte felkiáltott izgalmában amikor a fiatal tanár néhány pillanatra mégis felébredt. Gyönge mozdulattal magához intette, s néhány halk szót suttogott lassan erőtlenül…
…volt néhány szép napunk… és most fáradt vagyok…Nagyon fárdt…! Becsei tisztán értette a szavakat, de csak ezeket, mert ezeket még érthetően mondta. A többit, valami fontos üzenetet már nem értette, és azt sem ,hogy kinek… Várt..Ült a jéghideg folyosón csendesen, nézte a nyugodt kisimúlt arcot, a picinyke, kicsit gúnyos mosolyt a szája szegletében, és észre sem vette mikor halt meg a tanár úr.
Néhány nap volt az egész…Semmiség. Alig kezdődött máris vége. Félelm gyötörte, hogy mindez majd elmúlik nyomtalanul. Járkált az ismeretlen városban – romos kupacokban turkált, és egyre bujkált a pufajkában kutakodó fegyveresek láttán. Kóbor kutyákkal találkozott, akik hasonlóképp céltalanul járkáltak a szemerkélő esőben és szinte irigyelte őket. Nekik elég volt egy kisebb odú hasadék a romok között, hogy meghúzzák magukat. A körút tájékán egy pocsékká lövöldözött ház maradéka mellett széttaposott iskolatáskát talált, benne egy használható, alig megkezdett füzettel. Vonalassal. Néhány törött ceruza is kínálkozott az íráshoz, és lázas buzgalommal nekiállt, hogy mindent lejegyezzen.
„Volt néhány szép napunk” – 1956 novenber 7. – ezt írta címnek legfelülre. Kicsit meglepődött a dátumon, de folytatta. Gondosan leírt mindent amivel a nagyvárosban találkozott, mindent amit a tanár úrral átélt, mert az ő emlékét akarta megőrizni..
Nem sejtette, hogy a saját vádiatát írja lázas buzgalommal. Négy évet kapott krumplilopásért – s még szerencséje volt.
 
Lopva körülnéztem – milyen hatást keltette Becsei önként feltár története? Még soha nem beszélt magáról – meglepett vele. Lassan fél éve voltunk együtt ebben az átrendeződésben és szinte semmit sem tudtunk egymásról. A sárga csikó,a lehetséges vamzerek, a jobb félni, mint nyitott szemmel falnak rohanni…
Most láttam mennyire gyáva, visszahúzódó szarrá lapított az ittlét mindannyiunkat. Vagy csak alkalmazkodunk a szorító helyzethez? Tudom, a cserék, a változások éppen ezt szolgálják, hogy a szükséges bizonytalanság örökké fennmaradjon. Nincs barát és nincs ellenség sem, a napok szétfolynak üresen nyomtalan.
Még azt a nyomorult szót, hogy forradalom, még azt is vigyázva ejtjük, talán már ki sem merjük ejteni a szánkon. Minek…? Castel-Jaloux folytonos félálomben, és hol tekereg az egykor víg karaván…?
Talán ezért volt nyugtalanitó EMM hadnagy győzelemittas kijelentése. IRAKban kitört a forradalom….Így is lehet? Hányféle van? S ez most vajon melyik éppen? És hol van Irak, és mi közünk hozzá? Létezik egyáltalán?
Becseit felrázta az iraki forradalom – legalábbis eszébe juttatta a másikat. Most már tudom – mondta – ahol mi jártunk, az volt az igazi…És jó volt - megérte azt hiszem… Nyugodtan, félelem nélkül és természetesen használta a szót, szinte irigyeltem érte.
Biztos vagy benne…? – próbálkozott óvatos ellenvetéssel Kossuth, s ez nem volt meglepő, mert most is a ló másik oldalán tartózkodott sötét pesszimizmusában.
 
Nem mondtam senkinek Szerb Antal véleményét Cyranoról, mert nem volt fontos. Most mégis eszembe jutott az utolsó mondat, melyet a „Világirodalom története” c. kötetében a darabbal kapcsolatos izgatott kutatkodásom során találtam. Becsei története juttatta az eszembe, s kissé elszégyeltem magam…
…giccs, de gyönyörű – ezt írta.
 
A váratlan kitárulkozást zavart csend követte. Őszintén felszabadultan beszélt – talán éppen emiatt. Újra átélte, hogy tartozik valakihez, és azt is hogy örökre elveszti. Mintha most ébredt volna rá, mi és hogyan is történt..És hogy hol is van tulajdonképpen…? És mi lett volna ha nem örökíti meg a fiatal tanár utolsó napjait..? Minden más lett volna – persze…mert akkor nincs mit megtalálni, nincs mit érdekesnek találni, tovább kutatni, és így tovább. Együtt mentek, és együtt érkeztek ide. Mert az ő története is itt ért véget.
Újra kell kezdenem mindent – mondta tűnődő mosollyal, aztán vidáman felnevetett. Nem lesz könnyű – figyelmeztette szárazon Kossuth – nem szeretik az olyanokat akik éveket ültek fegyveres krumplilopásért.
…nem baj, csak fél-cigány vagyok, és tavaly is jeles voltam.Tanulni fogok…
Nagyparaszt szigorú szemekkel méregette…- mit pofázik ez ilyeneket? Kell ez nekünk? Még baja lehet belőle, ostoba fajzat.
 
Becsei nem hallott még a sárga csikjóról, s nem tart a vamzerektől. Nem is érdekli semelyik sem, csak a vállát vonogatja. Azt mondja túl van már mindenen – semmi sem számít. Az a néhány év gyorsan eltelik, lesz elég ereje ujrakezdeni.
Pedig néhány héttel korábban egy vasárnap délelőtt még muszáj volt elvonszolni a kibli melletti ablak elől. Teljesen megfeledkezett magáról. Az ablak előtt állt, lefelé bámult az udvarra és hullottak a könnyei. Nagyparaszt persze rögtön tudta miről van szó.
Látta a lassan cammogó sündisznót odalenn, s nem volt nehéz kitalálnia Becsei bánatát. Valamikor nomád nagyanyja nevelte, ő sütött neki sündisznópecsenyét, még kisgyerek korában.
 
Azután csend volt – ültünk a kályhaközben, a szemközti padon Kósa, a kislányosan szőke félkarú dünnyögött magában., balkezével a vizeskannát karolta - várta az esti jelet, hogy valamit ős is tehessen fél karjával, mely néha túlságosan is elszomorította. Nem lesz már jó semmire soha… Nagyparaszt ajánlatára azonban állandó vízhordási beosztást nyert s ezzel úgy tünt megelégedett. Nem tudott róla, hogy akaratán kívül, csupán különös megjelenésével komoly változást hozott a zárka életébe.
BÉÉ hadnagy pökhendi kérdésére, hogy hol vesztette el a karját, csak szerényen mosolygott…
…na hol?- sürgette fitymáló ajakbiggyesztés kiséretében a hadnagy. Kósa pedig szőkén és szerényen és angyali nyugalommal mosolyogva közölte, hogy tulajdonképpen nem is tudja, mert nem ismeri annyira a várost…Azelőtt ritkán jöttek be Soroksárról.
BÉÉ hadnagy kissé zavarba jött, de valószinüleg nem a számára ismeretlen és rossz hangzású Soroksár miatt. Zavara egészen másból fakadt és erősen látszott rajta, hogy nagyon hiányzik megszokott fekete kesztyűje amivel nyitott baltenyerét szokta volt csapkodni. Most sajnos nyár volt és senki nem hordott kesztyűt, még az a marha Kacsa szakaszvezető sem, akitől egyébként minden szokatlan kitelik.
…maga részt vett… valami lövöldözésben…? – kérdezte bizonytalanul. Az aprótermetű látványosan szőke körbe mutatott és elnevette magát. És ezek…? Nekem nem volt szerencsém…engem eltaláltak!
 
Honnan is tudhatná a hadnagy, amit ebben a zugban itt mindannyian? És mennyire meglepődne, ha kórusban hallaná, mi sejlik a kis külvárosi szőke mosolya mögött?
Mert ez éltet, és ez ad nap mint nap önbizalmat. Még ha olykor túlzás és nem is teljesen igaz a lyuggatott kalap. Az ember kihúzza magát, mert ilyenkor bizsergés van ám ott legbelül, és az jól esik nagyon. És emiatt könnyebbek az évek, s így lehet bármely egyenruhás keménykedőnek derűsen a szemébe nézni. Csak így lehet, hisz olyan jó álmodozni valami ahhoz hasonlóról, hogy:
 
Lyuka van mindjök süvegének,
De golyó szakította csatán!
Gém-lábú sasok csodalények,
Amilyen nem volt soha tán
…ezek a gascognei legények,
 
S, Castel-Jaloux a kapitány.
 
BÉÉ hadnagy ismerte az iratainkat és megvetette a romantikát. Ugyan kérem…Ilyesmi nem fér össze Makarenkó elvtárs útmutatásaival és semmiféle Marx-i gondolatsorokkal, melyek gondosan zárt, és kikezdhetetlen logoikai rendszerében villanásnyi rés fel nem fedezhető.. Ezt a fontos, eligazító tételt amúgy a a legigazabb sport, a röplabda esetéből már korábban megtudhattuk.
A röplabda mint tudjuk a világ ledemokratikusabb sportja. Nem véletlen, hogy szovjet emberek találták fel. És BÉÉ hadnagy aki pedig egyáltalán nem volt szovjet ember , csak vágyakozott erre nap mint nap, roppantul büszke is volt erre, mintha őmaga találta volna fel a röplabdát még ifjabb korában csakúgy, passzióból.
Minden ízében igaz …Igazi szovjet csapatsport…Makarenkó is elégedett lehetett vele. Mostanában nem álmodik ugyan a nagy szovjet pedagóggal, s amaz is mintha megfeledkezett volna tanítványáról. BÉÉ hadnagy álmait manapság semmi sem zavarja. Új egyenruhája is kényelmes, modern szabású, nem az a szűk magasnyakú, a gyilkos csontgallérral amelyben marokra fogott virsliként kellett feszengenie.
Valóban mindent tudhatott rólunk de úgy tünt a félkarú Kósa szelíd mosolya döbbentette igazi felismerésre. A dossziék tartalma emberekről szól…Itt állnak előtte. Értik és tudomásul veszik a helyzetet, de valami nagyon megváltozott. Csupa politikai - már ezt is inkább, legyenek magukban, mint összezavarni szegény közbüntényeseket – már az sem zavarja őket, hogy az egyik megtévedt, a másik meg…Ki érti ezt?
Húsos arcáról eltünt a megvető kifejezés – meghökkenés váltotta fel – majd némi írtózat. Ezek nem vesznek komolyan…nem félnek..Lassan kihátrált és többé nem látogatott a zárkába. Az iraki forradalmat amúgyis EMM hadnagy trombitálta szét, fellengzős, rémesen fals, hamis előadásban – neki semmi köze hozzá.
 
Esteledett…Én Cyrano némely jelenetén merengtem – mi máson. Pedig Roxán és a többiek nem voltak sehol. Raguenau kocsmájára gondolni sem mert, mert a sült libák, pulykák és csirkék látványa mindig is zavart. Tudtam persze, hogy mindezek fából vannak és a sütemények sem illatoznak, csak ha úgy képzelem, de mégis…
Erősen megkopott a jól ismert versezet, pedig alig telt el néhány év azóta…A „ mandulás tortácska” készítése amúgy is rémálom idebenn:
 
Verd a tojást, míg a habot
Megkapod.
Vágj föl egy citromfejecskét,
Hadd csöpögjön rá a lé,
Önts belé
Mandulából szűrt tejecskét.
 
Vedd a formácskákat és
Egy kevés
Tésztát kenj az oldalukra.
Kis barackíz, egy parány,
Jó arány.
Az után csöppentsd a lyukra…
 
…tovább nem tudom. De nem is érdemes. Sosem lesz belőle mandulás tortácska. Nincs barack-íz egy parány sem, s ha volna is hova csöppentsem, miféle lyukra…? Ki mondja meg? Talán éppen Becsei, aki színház tájékán sem járt soha?
Rá se merek nézni, annyira szégyellem magam. A szürke egyforma napok, mocskos kopár falak, vezényszavak, az elfojtott, majd sokszoros dühvel feltörő indulatok, a hétköznepok sok sok szennyes hordaléka lassan ránktelepszik – észre sem vesszük elborít.
Raguenau kocsmája ámítás. Hazug pótcselekvés, de csak magamat vádolhatom. Miért beszélünk mindig másról…? Nem kellett volna előhozakodnom színházzal, verses léhasággal, van saját történetünk. Ne bújjunk gyáván a párbajhős költő és csillagász mögé…Nem takar el a széles köpönyeg.
Irigylem Becseit mert volt bátorsága elmondani a saját történetét. Nincs benne bosszúvágy, sem önsajnálat – ami történt,furcsa, de javára történt.
 Minden apróságra emlékszik. A fiatal tanárra aki belevitte a bűnös forgatagba és meghalt a kezei között. Az esőtől fényes utcák lőporszagára, kóborlásaira a nagyvárosban, a karácsony előtti zsibvásárra a Nyugati pályaudvar lépcsőin…Többször is járt ott, s maradék pénzéből detektívregényeket vett, hármat, háború előttieket. Még sohasem látott ilyesmit.
Lehet, hogy találkoztam is vele, elmentünk volna egymás mellett…? Szénhiány volt, iskolaszünet, magam is csavarogtam Furcsa volt hallani, amint elbűvölve mesél a nagyvárosról, a nagy pályaudvarról, az Ilkovitsról, kiégett tankokról, „félbeszakított” házakról, és mindezeket szépnek, sőt gyönyörűségesnek látta..
Pedig az Ilkovits például egyáltalán nem volt szép. Egyszerű bodega volt a nagy pályaudvarral szemben a körút túloldalán a nagy üres térség szélén. Ha kicsit tovább nent volna a Duna felé ott szebbet talált volna, mert ott volt a szinház. Az már sokkalta szebb mint az Ilkovits, nekem legalábbis az, még akkor is, ha csak ámítás, és hazug pótcselekvés, mert nem is léteznek a gascogne-i legények, csak én szeretném hinni, hogy itt vannak körülöttem.
Márpedig itt vannak – tudom – és hazug és hős bennük a lényeg, de a lelkük büszke vidám…és soha senki nem fogja megverselni őket. Alig várják, hogy elszabaduljanak innen és szétszóródjanak a nagyvilágban. A vágyaik egyszerüek, tulajdonképpen nem is vágyakoznak semmire, csak arra az egyetlen hajnali órára, mely egyszer mégiscsak elkövetkezik.
 
A szinpad utolsó képe van előttem – őszi alkony, hulló falevelek…kolostor…mi kell még? Diszkrét szipogás a nézőtéren minden alkalommal…Ó a színház..! s a hír, hogy „Cyrano úr kimúlt, mert egy hasáb fa a fejére hullt”…És nem gondoltam Szerb Antal véleményére, mert kulcs csörrent, és a Lenines” állt a szélesre tárt ajtóban.
A csendesen merengő várakozás hirtelen darabokra tört. Hűvös légáram vágott keresztül a poros padló felett…Szalmatörek, por kavargott a folyosó felé…az ajtóban szétvetett lábbal álló őrvezető fejhangon visított a koraesti csendbe.
…Kibli – víííz…!
Kósa a kis szőke komótosan kifele indult egykezes kannájával, a kiblisek rogyasztott terpeszben iparkodtak a klórtól fulldokló vécé felé, s a folyosósok is kirohantak, mert jó rongyot szerezni momentán többet ér mint bármely nagyképű világforradalom.
 
 
 
 
 
 

 

 
 
      
Szerző: inszeminator  2010.04.18. 07:33 Szólj hozzá!