Leadtam a gimnyasztorkát, a kitérdelt lovaglónadrágot, roggyant csizmát és minden egyebet, melyek itteni tartózkodásom szükséges kellékei voltak, s a nehézkes ruházattól megszabadulva mintha kissé megkönnyebbültem volna…
Legalábbis úgy hittem, mert a korabeli háborús filmekből unalomig ismert katonai öltözék elhasználódott darabjai most csendes halomban tornyosultak a mogorva raktáros előtt. Semmi nem kötött immár egyikhez sem, még néhány pillanat, hamarosan a sajátomban feszithetek, melynek ismerős darabjai még a pult szélén oldalvást lapulnak,  de már látom őket, s ez  biztató. Lassan fél éve, hogy uóljára láttam őket. E kpott zsávoly kupac meg szépen elfelejt mintha itt se lettem volna soha…..
 

     - Röpke pillanatra ugyan, de muszáj volt rájuk visszatekintenem, mert az utóbbi hónapok törénéseit mégiscsak ezeket hordva valami katonaszerű lényként éltem meg, s tulajdonképpen egész eddigi életem, mind a 15 és fél évem e kinosan hosszúra nyúlt hónapok alatt vett erőteljes és végleges fordulatot.
Tudtam fájni fog, hogy tovább kell mennem a megszokott környezetbő mert a kisfogházól való ideérkezés is megviselt, de az csak egyetlen hónapi együttlétet jelentett, itt meg már majdnem fél eltöltöttem, és ujra megyek - és persze tovább, valami ismeretlenbe, azt se tudom hova, és nincs kitől megkérdezzem.

       - Ahogy elnéztem a megviselt kupacot, olyan érzésem támadt mintha a történelem eldobált felesleges kacatjait bámulnám, némelyik darab még tán Berlint is megjárta, mert állapotukból itélve hosszú menetelések, gyötrelmes vándorlások és még gyötrelmesebb harci események tanui lehettek, az bizonyos.
Az enyém igazi berlini volt, háborúban kopott, szintelen és enyhén foszladozó. Olyannyira, hogy minden átalakitás és maszkirozás nélkül megfelelt volna valami komolyabb filmbéli akcióhoz, ahol bármilyen' Iván és örökös harcostársa Szása, és esetleg maga a nagy Oleg Kosevoj, simul, bele elszántan valami sivár környezetbe. 
      A góbi sivatagra kell ez esetben gondolni, még véletlenül se a Szaharára ez csak természetes. Afrika szóba se jöhet.
     -Igaz ugyan,hogy hasonló öltözetű katonák nemrég épp errefelé keresgélték gyanakvó, bizalmatlan ábrázattal a Szuezi csatornát, s a széles Dunát megpillantva kissé megnyugodtak. Megállapitották, hogy jó helyen járnak, mert szakasztott olyan mint Volga anyácska odahaza. Ilyenkor szoktak a korabeli filmeken vigan balalajkázni, és érzelmes dalocskákat énekelni de most lövöldözésbe keveredtek és nem volt efféle dolgokra érkezésük. Nem is nagyon akarták elhinni, hogy létezhet ilyesmi, hogy ebben a szép uj világban nem lehet nyugodtan balalajkázni, hogy valakik visszalövöldöznek, és ez az egész valahogy egészen más mint azokon a jó kis filmeken odahaza, meg a laktanyában.
 

      - Egyáltalán nem voltak ilyesmihez hozzászokva, de beletörődtek, lövöldöztek is egy keveset, és látszólag el is mentek, hogy vissza még többen jöjjenek, és akkor ujra, és még többet lövöldöztek - szétlövöldözték az egész várost - és végül lenyugodtak és mind ittmaradtak, még azok is akik legutoljára jöttek. Mert akadt errefelé félénk beszeri emberek, akik megkérték őket, hogy ha már itt vannak maradjanak, biztos ami biztos. Ez bizony igy történt, és ez egy régi történet, már több mint egy éve,hogy megtörtént, s azóta bizony nagyot változott a világ.
 

     - Persze van ám olyan gimnyasztorka is amely nem is jutott oly messzire a nagyvilágban - mert ott van például az osztrák gimmnyasztorka. Na az bezzeg - az a szép snájdig. Igazi gigerliknek, és mozihősöknek vaóó puccos. Mert, hogy olyan is volt néhány…/ Mennyire irigyeltem mindenkit, akinek délvidéki, netán osztrák jutott. Hiszem, hogy sokkal előnyösebben mutatkozhattam volna valami hasonlóban, de a zárka népén kivűl másnak alig mutogathattam volna, s ha jobban meggondolom, a bennlévők lelkiállapotához valahogy jobban passzolt, és sokkal közelebb állt a félig lerongyolt - maradjunk ennyiben…/
 

     - A jobbfajta darabokat nevezték eképpen a szép ruganyos világoszöldeket, melyeket az Ausztriából hazafelé tartó szovjet csapatoktól kaptunk az összes rézgombokkal együtt. Hazafelé menet történt mindez, amikor megindultak, hogy a messzi Ausztriából egyszer már végleg hazameneteljenek a nagy Szovjetúnióba. Aztán mégiscsak megálltak és megpihentek is egy kicsit minálunk, s aztán szépen berendezkedtek, és azóta pompásan érzik itt magukat. Szép nagy ideiglenes laktanyákat is épitettek, és minden későbbi és olykor zavaros történések ellenére egyáltalán nem neheztelnek az ostobán duzzogó magyarokra, mert tulajdonképpen nagylelküek és mindenkit válogatás nélkül széles keblükre ölelnek.
 

      - Ilyen az őszinte fegyverbarátság. Ezt a zárkabéli tisztektől hallottam, némi gúnnyal  felemlegetve - ez is valamiféle hivatkozási alapsajátos köreikban. Hivni sem kell őket, de már jönnek, sőt itt is vannak .Minden egyéb csupán baráti megegyezés kérdése, mely mint tudjuk, barátok, sőt jóbarátok között mindennapos esemény.
Időnként persze mégiscsak elgondolkodtam a történteken, főleg mert ezidáig egészen más környezet vett körül, komor egyházi környezet papokkal nyakas Kálvinistákkal, smasszert meg egyet sem láttam a parókia környékén. Sok megfontolt, okos ember vett ott is körül, akiknek valamikor volt beleszólása a világ dolgaiba, de ujabban meg kellett elégedniök presbitériumbéli tisztségeikkel, ahol sokkal többet sutyorogtak politikai dolgokról, mint zsoltárokról.

     - Mindezeket szigoruan bizalmas köreikben sutyorogták, de én sok mindent meghallottam, mert nagyon is érdekelt a világpolitika, és ilyenkor úgy tettem mintha csak unatkoznék, és nagyokat ásitottam ügyelvén persze, hogy el nem küldjenek lefeküdni, mert akkor az egészet megette a fene.
Na ekkor mondta K. Lajos bácsi aki valamikor igazi titkos tanácsos volt, tehát okos és tapasztalt ember, hogy olyanok vagyunk, mint valami múltszázadbéli postaállomás valamely kies völgyben a vadnyugaton, ahol jönnek és mennek az ismeretlen átutazók, meg aztán pláne az idegen hadak, és mindig a legjobb lovainkat viszik el kérdezés nélkül. Legalábbis ha megkérdeznek egyáltalán. De mindig azokat kell felajánlanunk hol igy, hol úgy, de leginkább örök barátságból, nehogy az épp aktuális postamesternek nyugtalan álmai legyenek.
 

     - Hanem a délvidéki gimnyasztorkákat még nem is emlitettem, melyek mind mind jobb állapotuak voltak az én kopottas szerelésemnél, ezt igen hamar sikerült megállapitanom, és teljesen feleslegesen vágykoztam valami jobb darab után és olykor szégyelltem is magam egy kicsit, hogy ismét a hiuság bűnébe estem.
Ilyenkor nővérem szigorú tekeintete is felsejlett előttem, aki gyakorta korholt már zsenge korom óta, hogy a bűn mocsarában fetrengek. Én azonban nem vettem soha tulságosan a lelkemre az ilyesmit, mert egyáltalán nem érdekelt a véleménye és érdekes módon odaát a kisfogházban soha eszembe nem jutott., még a legkeményebb időkben sem, a nagy verések, fekete padlón fetrengések idején, a történet legelején, ahol hosszú utazásom valaha megkezdődött. Itt meg sokkal elviselhetőbb helyzetben, ahol már nem kell vigyázni minden szóra, mozdulatra, ahol már kissé felenged az ember, hát nem eszembe jutott megint…?
 

     - A délvidéki gimnyasztorkák is szép fess darabok voltak, ezek ugyanis csak hazai kiképzésekben és büszke vonulásokban serénykedtek, viszont szabadiejükben is a béketábort védték tiszta erőből. Ami persze szép és látványos dolog és egyegyáltalán nem ártalmas semmilyen gimnyasztorkának.
      Hazánk nem rés, hanem erős bástya - ez a lényeg, mert azért a békeharc idején a délvidéki gimnyasztorkának is fontos szerep jutott. Legalább akkora szerep és békebeli tisztesség, mint bármely tűzoltózenekarnak a vurtsliban.
 

     - Odalenn délen ugyanis, ahol mint tudjuk Jugoszlávia ura, a hiresen elvetemült Tito marsall, az amerikai imperialisták láncos kutyája vicsorgott, veszélyes akciók zajlottak nap mint nap, mert ez volt az igazság. Az ujságok csak erről irtak, és mind mind tele voltak vele a vicclapok is.. A rádió is ontotta a fontosabbnál fontosabb hireket, mindenki bőségesen és azonnal tudhatott minden apró részletet,  s igy aztán senki nem mondhatta, hogy a hiányos tájékoztatás miatt alig van informálva, s emiatt lapit gyáván az örsgyűlésen.
 

      - Rémes történeteket hallottam a zárkabéli tisztektől, akik persze maguk sem értették miért tartják itt őket, s ha már itt tartották őket, lelkük háborgását enyhitendő, jól szórakoztak a rémes történeteken. Valószinüleg ostoba kitalációk voltak egytől egyig, de a határok közelében és egyéb zárt körzetekben kitartóan terjesztették az ilyesmit, tán hogy nagyobb becsülete legyen a gimnyasztorkának, és senki ne keresgélje az óráját fölöslegesen….Hol van az már édes jó Istenem…?
 

      - A nagy Sztálin halála után azonban nem zajlottak többé veszélyesebb akciók még a délvidéken sem, megritkultak az örsgyülések, és sokkal kevésbé tömörültek a határok közelében a gimnyasztorkások. Ekkor már kicsit közelebb is lehetett menni a határokhoz, és engedélyek se nagyon kellettek, mert a láncos kutya már nem volt annyira veszedelmes, inkább a krumplibogaraktól kellet félni, de azokról fölösleges lett volna határozatot hozni az örsgyűlésen. Már lehetett nézelődni jó messziről, mert az új főtitkár keblére ölelte a korábbi kitagadottakat. Kicsit megnyugodott és enyhült is a helyzet, s ekkor már másokat, távolabbi gazembereket utáltunk, majdnem éppen annyira mint a korábbiakat, de ezek sokkal messzebbről riogatták a béketábort.

     - Csökkent is az éberség és csak a boldog egymásra találásban kellett éberen helyt állani, az meg jól ment bármikor, és majd mindenhol,csak dolgozni és serénykedni ne kelljen túl sokat.
A körülöttem előforduló tisztek némelyike kiknek szolgálati helye távolabb volt a sürübbnek mondott eseményektől pikirt megjegyzéseket fűzőtt az elhangzottakhoz és olykor kifejezetten tiltakoztak kirivóbb ostobaságok ellen. Egyetlen dologban azonban készségesen egyetértettek, miszerint az éberség és a hazafias helytállás erősen függ a kéznél lévő vodka mennyiségétől. Ezt azért beláthatjuk.
 

     - A tiszt urak persze, akik előző életükben persze mégiscsak elvtársak voltak, és még egyáltalán nem voltak bizonyosak jelenlegi állapotukat, de főleg jövendö sorsukat illetően, azt hitték minden marhaságot elhiszek, mert még nem nőtt be a fejem lágya, és a parókia, hol eddig éldegéltem, valami gyógymenhely lelki retardáltak, és egyéb elmaradott lelkek számára. Zárt biztonságos menedék, ahova nem szűrődik be a nagyvilág zaja, ahol a magamfajta nagyfülű kamaszgyerek reggeltől estig imádkozik, s ennek okából megpróbáltak összezavarni a nagypolitika rémesen vad gubancaival. Még ilyen baromságokkal is mint az osztrák,meg a délvidéki gimnysztorka.
 

     - Nem is beszélve a svédekről akik az esti danolászásokban szerepeltek, mint muzsikus lelkek és bohém fiúk. Rémlett ugyan, hogy valami más van a szövegben, hogy tulajdonképpen az életről nem pedig a svédekről van szó - akiktől persze semmit se várunk, de mindegy. nem ellenkeztem, gondoltam, jól van ez igy - az akasztófa rémképe elhalványul - ” mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk, a svédektől semit se várunk”.
      - Igy énekeltem teli tüdőből, az ilyesmi nem volt számomra gond - szerettem énekelni - a szent énekeket, és az összes zsoltárokat is könnyedén megtanultam, s ha jól belegondolok tán még igaz is lehet a szomorkás megállapitás.
Mert őszintén - mit is várhatnánk szegény svédektől…? Segélycsomagokat esetleg, meg hogy befogadják a menekülteket, akik szanaszét rohangálnak a nagyvilágban. És nagyon is messze vannak - és állitólag valóban szomorkásak. Hosszú teleken pedig amikor a nappalok aliig különböznek az alkonyattól, az egész országban állandó félhomály van. A legtöbbjük pedig, bár mindene megvan mégis komoly depresszióban szenved, és magában búslakodiik.
    

      - Bezzeg mi. Itt a Fő utcai katonai börtönben, ahol homálynak manapság semmi nyoma, és délidőben mindkét magas ablakon besüt keményen a nap. Hahóóó..
De valahogy mégsem értettem a tiszteket, a magasabb rangúakat semmiképpen. Hagytam legyen örömük a riogatással, a szövegek bolondos átköltésével. Talán jobb kedvük lesz tőle, nem gyötri a lelküket a gyakran feltörő keserű és főleg hiábaló önmarcangolás. Az éjszakáik is nyugtalanok, némelyik hangosan kiabál álmában, más vadul vitatkozik, s másnap egyiknek sincs fogalma miről beszélt. Ez pedig újabb gyötrelem, mert mind fél, és gyanakszik, hogy valamit tudta nélkül kikotyogott…
 

     - Rengeteg a kérdés melyre senki sem ismeri a választ. Ha új ember érkezik, valami reményféle is érkezik vele, és darabokra tépik a kérdéseikkel. Minden apróság érdekli őket, mert minden apróságot ezer darabra lehet szétszedni. S a darabkáknak sajátos jelentés lehet. De mindenek előtt a fő kérdés, van e tűzköve? E mellett olykor még az is eltörpül, hogy mi az Isten haragja van most tulajdonképpen? Mire várunk idebenn ennyien? És mit csinálnak a mások odakinn akik most a hatalomban vannak? És mi lesz ezután - mert valaminek mostmár történnie kell. Ez igy nem mehet tovább…
 

     - Nem győztem csodálkozni némelyek türelmetlenségén. Ahogy telt az idő egyet mást sikerült megtudnom róluk, s rájöttem, hogy a csendesebbek, akik türelmesebben viselték a sorsukat, mind végigmentek kemény megpróbáltatásokon mindenféle értelemben. Lelkiben és fizikaiban egyaránt. Ők már sok mindent tudtak, nem járatták a szájukat nem hangoskodtak, nem vezérkedtek, legaláábis nem kivántak az első vonalban fényeskedni.
A tisztek egy része komolyan bizott, nem is reménykedett, határozottan bizott valamiféle csodában, mert a jelen, de főleg e jelenlét eme boldogtalanok hite szerint csak álom, s ez az egész ami itt történi velük tulajdonképpen kinos félreértés.
 

     - Bizonyos, hogy lesz majd egy pillanat - igen lesz majd egy pillanat - mert ha nem akkor nincs igazság ezen a földön - amikor véget ér a nyomasztó álom és azon a szép napon jön majd valaki, aki a szélesre tárt ajtóban könnyed meghajlás kiséretében szelid mosollyal és lesütött pillákkal elnézést hebeg, miszerint fatális tévedés történt Uraim, ugye megbocsátanak...
      - Másokat kellett volna behurcolni és másokat agyonverni - felejtsék el az egészet, az lesz a legjobb.
      - Egyébként pedig, s egy huncut kacsintás kiséretében ez is megemllittetik - ahogy a közhiedelem tartja . mindenkinek van egy téglája idebenn, s egyáltalán nem ártalmas, ha néhanap megtapogatja.
      - Erre parancsoljanak...!
 

      - Odakinn pedig vakitó napsütés fogadja az érkezőket, mert a szúrós őszi eső is eláll - tudja mi a dolga - s a nedves utcakőre kisereglők megtorpannak és hunyorognak és senki sem érti miért….
      - És mindenki csodálkozik ki ezen, ki azon, és madáfütty is lesz mindenhol, és nem kell néhány rövid lépés után a falnál visszafordulni, sem önként sem parancsszóra, és akár ki is szaladhatnánk öles léptekkel a nagyvilágból.
      

     - Amúgy pedig elég hamar megtapasztaltam, hogy ez az új, számomra ismeretlen és olykor izgalmas világ, mely szinte egyszerre vonz és taszit, éppenséggel e különös figuráktól olyan amilyen. A kisfogházban hárman voltunk a zárkában. Szurdi úr, a bányász meg én. Szurdi úr tapasztalataiból sokat hasznositottam kihallgatásaim során. A bányász nem hallgatott senkire gumicsizmában a fullasztó hőségben nyakig begombolkozva várta a halált.
 

     - Ez itt egy egészen más világ - oldottabb is feszültebb is. A bányász nem tudott mosolyogni. Ideát is megkapja néhány a kötelet, de mintha nem akarna tudomást venni róla. El akarják hitetni magukkal, hogy ők mind mások - fütyülnek az egész herce hurcára - semmi az - majd elmúlik - túl leszünk rajta. Ha meg kötél, hát Istenem. Egyszer úgyis meg kell halni…
      - Csak nem mindegy mikor! És ilyenkor megfordul, nagyot fordul a széljárás, s ez éppen oly ragályszerűen terjed mint az előbbi - a nagy hangú bizakodás.

     - Csendes fojtott hangú viták következnek és örökös végeérhetetlen találgatások - hogy mi lesz? Szerinted mi lesz…?/ csak engem nem kérdez a kutya sem nem bizik senki a 15 éves bölcsességemben../ Várható-e valami változás, és mikor…? Tömény nagypolitika terjeng már már kaparja a torkomat - nem nekem való.
Füleltem, gyüjtögettem a sokszor zavaros, olykor egymásnak ellentmondó információkat, elemezgettem magamban a sustorgásokat, de csak az egyre növekvő zavart éreztem, s leginkább azt a csüggesztőn szongató érzést, hogy valami fontos titok előttem mindig rejtve marad.
 

     - Tulságosan is ráérek idebenn és feleslegesen rágódom, és sokat, talán túl sokat töprengek világi hiábavalóságokon. Ahogy odahaza oly gyakran hallani kisé lenéző tónus kiséretében egyházi személyek szájából. Világi hivságok, percnyi bolondságok..bahhh…!

     - Evilági hivságok kergetésével vagyok elfoglalva valóban. Bosszantó az is, hogy temérdek szabadidővel rendelkezem, s mégsem megyek vele semmire. A kisfogházban legalább majd minden nap kihallgattak - és akkor volt álljon ide, meg álljon oda, ne úgy szembe, közelebb, emelje fel e fejét, nézzen a szemébe és úgy mondja…
      - Hangosabban. És volt vonulgatás a vaslépcsőkön fölfelé és lefelé, és lehetett kicsit nézelődni a függőfolyosó magasából, a szintek között kifeszitett keritésdróton keresztül, és jól lehetett látni a földszinti zárkasor komor, feketére festett nagyfülű kutyáit….

     - Volt valami élet, változatosság, mozgás. Néha több is a kelleténél. Az olyasféle mozgásokat azonban, melyeket hangos ordibálások kisérnek, és maradandó nyomok viselésére kényszeritik az embert, s ahol tulságosan gyakran találkozik az ember a mocskos padlóval, azt azért mégsem szerettem..
Itt teljes a nyugalom - talán tulságosan is az, igaz nyár van a szabadságolások ideje, én meg csak ülök és várok többnyire magányosan, és képtelen vagyok az időmet hasznosan eltölteni. Ennyi felesleges szabadidőm talán még sohasem volt, még elemista koromban se volt ennyi szabadidőm. Ez lehet a baj. Azt hiszem unatkozom. Legalábbis a hosszú délutánokon, amikor nincs tanitás a saját iskolámban.