Rossz helyen álltam amikor kinyilt a zárkaajtó. A rettenetes bűzt árasztó öt kibli fekete sora és az ágyam között. Hátam megett meglódultak az ablakszárnyak. Ezek éjjel nappal nyitva voltak egészségügyi előírás szerint. A vigyázz' vezényszó után már nem mozdulhattam. A belső udvarban kavargó aprószemű hó utat talált befelé, csípte a nyakam, a kopasz fejem, no mindegy, nem volt éppen kellemes.

     "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs kicsit beljebb lépett az ajtóból, maga előtt tolva a Leninest, mégse álljon a havas kavargás meg a rettenetes bűz útjába. Hat láb öt hüvelyk -  pont ennyi volt Kossuth szemmértéke szerint. Hiúsága nem tűrt bundát, felsőkabátot. A karcsú derékon feszülő, s a széles vállakon szétterülő szürke zsávoly látványa az erőt, a magabiztonságot, a felsőbbrendűséget, a ragyogó fekete csizmák a méltóságot, a mindenkori helyzet uralását biztosították, s kellékei voltak egy fontos szerepnek, melyet szívesen, gyakorlottan adott környezete tudtára.

     A kissé beljebb tolt Lenines, akinek ezúttal is ott szerénykedett bundája hajtókáján az aprócska kerek és ezüstösen csillogó aluminium leninfej, már kora este hatalmas halinacsizmát húzott, abban toporgott a jeges folyosón esetlenül, de most neveket olvasott egy papirdarabról. Ezek törölközővel a kézben voltak kötelesek a folyosón sorakozni. Baghíra' eközben únott pofával várakozott, s egy pillanatra oldalt felém tekintve bólogatni kezdett.

    ....teechnikuúm - mondta nyújtott kissé gúnyos felhanggal szinte magában beszélve, s megismételte még néhányszor, aztán egy fejmozdulattal kifelé intett. Nyúltam a törölközőmért, de megállított. Kifelé...! az nem kell - mondta, s már kinn álltam az apró sor legvégén. Nem nagyon vágyódtam semmiféle fürdőzésre, mert részem volt egy próbálkozásban, amikor letörött a hidegvíz főcsapja és forró gőzben menekültünk amerre lehetett, de az még karácsony előtt történt.

     A földszinti folyosón az őrszoba előtt egy keresztbe fordított asztal sarkán ült a félkarú főhadnagy. Már hallottam róla. Hosszú szipkáját két újjal, kifordított tenyérrel előkelő tartással tartotta maga előtt, csak ritkán szívott belőle, de akkor hosszan szenvedélyesen, s a növekvő hamu hosszát figyelte. Oldalt nyolc tíz fekete állt mozdulatlanul, mi is csatlakoztunk hozzájuk, csend volt, mindenki a kecsesen tartott szipkára meredt. Baghíra' ekkor halkan mordult, a Hosszú tizedes pedig egy aprócska konzervdobozt kerítve szolgálatkészen tartotta az egyre görbülő szürkeség alá, várva, hogy az majdan beleessen.

     Vékony és snájdig volt a félkarú főhadnagy és a mozdulat is majdnem kecses, amint két ujjal kipöccintette szipkájából a csikket. Még fújt bele egy rövidet, s aztán zubbonya oldalzsebébe süllyesztette.  A következő pillanatban tanúi lehettünk hogyan kell egy bicskát, egy szép hosszúnyelű, hosszú vékonypengéjú bicskát az asztal lapjának segítségével ügyesen kipattintani és kezdődhetett a szeánsz.

    Ekkor már az asztal mögött ültem várakozva egy kinyitott nagykönyv előtt. Baghíra' nyitotta ki a megfelelő oldalon, szétsimította a lapjait, hosszú ujjával rábökött a rubrikákra - név, súly, részletek stb. Vágott végű tollat tett keresztbe a lapokon, fekete tintával teli tintatartót tolt elém és biztatólag dörmögött. Menn fog - mondta...technikum..- menni fog. Tudtam én azt. Egy év technikum után az ember már szinte mindenre képes.

     A Hosszú' tizedes csomagot helyezett az asztalra, elovasta a nevet, melyet már írtam is szorgalmasan a megfelelő rubrikába, s a félkarú munkához látott fél fenéken, oldalt hajolva az asztal sarkán. Csak a jobbkezét használta, a másik örökké a nadrágzsebében volt. Elvágta a madzagot, széthajtotta a burkolatot, s a doboz tartalmát a hosszú bicska segítségével ráborította. A dobozra ekkor már nem volt szükség, ezt a megfelelő pillanatban a Hosszú távolította el a folyosó sarkába hajítva. Fontos mozdulat, gyujtós az őrszoba számára, a rajta lévő "titkos" üzenetek pedig kiváló szórakozás néhány ostoba házimunkás örömére. Ha a szegény szülők és szülék, akik oly aprólékos gonddal, lelküket is beleadva próbáltak örömet szerezni a távollévőnek csak egy pillantra látják e homályos hideg folyosón történő tevékenységet ...? - érdekes feltevés. Semmi értelme. Hagyjuk.

     Aprólékos szemrevételezés következett ezután, melyet részletesen rögzítettem a szines csíkokkal elválasztott rubrikákba, úgymint húsz deka szalonna, egy kiló pogácsa, harminc deka töpörtyű, fél kiló keksz. Ez éppen két kiló. Ennyit lehet egy hónapban. És semmi élvezeti cikk. Csokoládé, bonbon, negrócukorka, gyümölcs - még mit nem! Ezek élvezeti cikkek, melyeket a hosszú penge bosszús mozdulatta pöccintett a jobb oldalamra, ahol BaghÍra' halmozott belőlük olykor kisebb kupacokat.

      Sajnáltam ilyen alkalmakkor csomag tulajdonosát, mert a nagy szeretet és rajongás és együttérzés okán előfordult, hogy alig maradt valami a törölközöjében. A főhadnagy ugyanis miután lediktálta a rögzítenő adatokat, hosszú pengéjével pocsékká aprított mindent, néha azt vártam még az aprószemű töpörtyűnek is nekiáll, de ezt nem tette. A töpörtyű kifogott rajta. Csak nézte, kapargatta, a töpörtyű képes volt ellenállni  a fennsőbb hatalmaknak. Miután végzett, az asztal előtt álló boldog tulajdonos kiteríthette törölközőjét, s a boritón szétturkált maradékot ráboríthatta. Övé volt immár mindenestül. Megkapta, vihette, riszteseivel körülülhette.

     Figyeltem a sugárzóan boldog arcokat, nem törődtek a végeredménnyel, részei voltak a rituálénak, megszokták. Idővel én is megszoktam, nem törődtem vele. Ez a rend, ez a rituálé, csak a főhadnagyot nem értettem, mert megvolt a másik karja is, használhatta volna, de valamiféle megvetést akart így kifejezni, s ezt lévén legmagasabb rangú e hitvány körben, látványosan megtehette. Nem csak a fogvatartottakat alázta, de a készséges személyzetet is.

     Baghíra' mozdulatlanul állt az asztal jobb oldalán, csak a kupacaival törődött, a főhadnagy nem érdekelte, ahogy soha más tisztek sem. Egy két mordulással, szemvillanással követte a rituálét, a figyelem megoszlott közte és a félkarú között, de tulajdonképpen mindenki az ő parancsait leste. A néhány hét alatt, amit kiváltságosként ebben a feladatkörben tölthettem, már már elbíztam magam, bár rettenetesen kínzott a csomagok illata, látványa, szinte szenvedtem a gyomrom korgásától, s aztán hosszú szünet után végre csomagot kaptam magam is.

     Február vége lehetett, nagyon vártam s ímé megérkezett. Izgatottam töltöttem ki a rubrikákat, amikoris a hosszú penge egy aprócska zöld citromot guritott elém. Nem volt neve, szakszerű meghatározása, súlya sem volt, nem hangzott el semmi, elémgurult, megállt a könyv sarkánál. Baghíra' hosszú mancsa nyúlt felé lassan - felnéztem rá, ez még zőőd - maj' ha megérik - mondta bíztató hunyorral, s félrehúzta. Elérzékenyültem. Hálás tekintettel bólintottam, s szinte rábiztam az aprócska zöld valamit, hogy az őrszobán, ahol mégiscsak fűtenek, majd lesz ideje magához térni, rendesen megsárgulni ahogy azt illik.

     Számolgattam a heteket, s amikor úgy éreztem, hogy ideje van már a citrom sárgulásának, kihallgatásra jelentekeztem. Milyen ügyben? - volt az ellenörző kérdés. Citrom ügyben, feleltem, és vártam a szombatot.

     Hárman voltunk csupán, ugyan azon a folyosón az őrszoba előtt. Elsőként léptem be az irodába, s kicsit elkedvetlenedtem, mert Baghíra mintha már nem is emlékezett volna, de aztán eszébe juthatott...Ja az a citrom - mondta és kilépett az íróasztala mőgül. Mégis csak, nahát...- gondoltam ahogy felém jött, s ebben a pillanatban a Hosszú az ajtó felé nyúlt, hogy kinyissa. Oly mértékben elbámészkodtam, sőt el is érzékenyültem kissé, hogy, bár hallottam róla, nem vettem észre Baghíra' gyors mozdulatát, s máris repültem kifelé a kézségesen kinyitott ajtón. Tökéletes jobbegyenes volt, útközben még a Hosszú hangját is hallottam:...a következő!